1. Putyin elnök nevetséges ürügyeket felhozva igazságtalan háborús agressziót indított Ukrajna ellen. Kétségbeesetten igyekszik ezt „népi háborúvá” változtatni, a bűnrészesévé téve minden orosz állampolgárt, de a próbálkozásai sikertelenek. Szinte egyáltalán nincsenek önkéntesek erre a háborúra, így Putyin hadserege kénytelen elítéltekre és kényszerrel besorozott személyekre támaszkodni.
2. Ennek a háborúnak az igazi okai az Oroszországon belüli politikai és gazdasági problémák, Putyinnak az a vágya, hogy mindenáron megőrizze a hatalmát, és a történelmi küldetésével kapcsolatos rögeszméje. Úgy akar bekerülni a történelembe, mint „a hódító cár” és „az orosz földek begyűjtője”.
3. Ártatlan ukránok tízezreit ölték meg, és további milliók osztályrésze lett fájdalom és szenvedés. Háborús bűnöket követtek el. Pusztító csapásokat mértek Ukrajna városaira és infrastruktúrájára.
4. Oroszország katonai vereséget szenved. Ennek a ténynek a felismerése folytán változott meg a rezsim retorikája: annak ismételgetését, hogy „Kijev három nap alatt elesik”, felváltotta a hisztérikus fenyegetőzés, hogy nukleáris fegyvereket fognak bevetni, ha Oroszország veszít. Sok tízezer orosz katonát áldoztak fel szükségtelenül. A végső katonai vereséget el lehet odázni több százezer újabb besorozott katona életének árán, de az akkor is elkerülhetetlen. Az agresszív hadviselés, a korrupció, az ostoba tábornokok, a gyenge gazdaságunk, illetve a védekező ukrán erők hősiessége és nagyfokú motiváltsága együttesen csak azt eredményezheti, hogy Oroszország vereséget szenved.
A Kreml hamis és álszent felhívásai a tárgyalásokra és tűzszünetre egyszerűen csak a további katonai műveletek kilátásainak reális értékeléséből fakadnak.
Mi a teendő?
5. Mik Ukrajna határai Oroszországgal? Ugyanazok, mint Oroszország határai Ukrajnával; ezeket nemzetközileg elismerték és lefektették 1991-ben. Ezen nincs mit megvitatni. A világon majdnem minden határ többé-kevésbé véletlenszerű, és nem mindenki elégedett velük. De a huszonegyedik században nem kezdhetünk háborúkat csak azért, hogy átrajzoljuk őket. Különben a világ káoszba süllyed.
6. Oroszországnak békén kell hagynia Ukrajnát, hadd fejlődjön úgy, ahogy a népe akarja. Be kell fejeznie az agressziót, véget kell vetnie a háborúnak és ki kell vonnia minden csapatát Ukrajnából. A háború folytatása csak a tehetetlenségből fakadó hisztéria, és a befejezése erős lépés lenne.
7. Ukrajnával, az Egyesült Államokkal, az EU-val és az Egyesült Királysággal együtt meg kell találnunk annak elfogadható módját, hogy kompenzáljuk az Ukrajnának okozott károkat. Az egyik eszköz ennek eléréséhez az lehetne, hogy feloldják a kőolajunkra és földgázunkra kivetett korlátozásokat, de annak a bevételnek egy részét, amelyet Oroszország a szénhidrogénexportból kap, a helyreállításra kellene fordítani. Ezt csak az oroszországi hatalomváltás és a háború befejezése után lehet megtenni.
8. A harci cselekmények során elkövetett háborús bűnöket nemzetközi intézményekkel együttműködve ki kell vizsgálni.
Putyin agressziójának leállítása miért lenne Oroszország hasznára?
9. Minden orosz eredendően imperialista? Ez ostobaság. Belarusz például szintén részt vesz az Ukrajna elleni háborúban. Azt jelenti ez, hogy a belaruszok is imperialista módon gondolkodnak? Nem, egyszerűen csak náluk is egy diktátor van hatalmon. Mindig lesznek imperialista mentalitású emberek Oroszországban, mint ahogy bármely más országban is, ahol megvannak ehhez a történelmi előfeltételek, de messze nem alkotnak többséget. Nincs ok sírni és keseregni ezen. Az ilyen embereket le kell győzni a választásokon, mint ahogy mind a jobb-, mind a baloldali radikálisokat legyőzik a fejlett országokban.
10. Szüksége van Oroszországnak újabb területekre? Oroszország hatalmas ország zsugorodó lakossággal és kihalóban lévő vidéki területekkel. Az imperializmus és a területszerzés vágya a lehető legkárosabb és legpusztítóbb út. Az orosz kormány megint csak saját kezűleg pusztítja el a jövőnket egyszerűen azért, hogy az országunk nagyobbnak tűnjön a térképen. Azt kell célul kitűznünk, hogy megőrizzük a népünket, és fejlesszük mindazt, aminek bővében vagyunk.
11. Oroszország számára ennek a háborúnak az öröksége komplex és első látásra szinte megoldhatatlannak tetsző problémák kuszasága lesz. Fontos magunkban tisztázni, hogy meg akarjuk oldani őket, és aztán őszintén és nyíltan neki is kezdeni ennek. A siker kulcsa annak megértése, hogy a háború mielőbbi befejezése nemcsak jó lesz Oroszország és a népe számára, hanem nagyon jövedelmező is: ez az egyetlen módja annak, hogy elkezdjünk haladni a szankciók feloldása, a távozottak hazatérése, az üzleti bizalom helyreállítása és a gazdasági növekedés felé.
12. A háború után kártalanítanunk kell Ukrajnát mindazért a pusztításért, amelyet Putyin agressziója okozott. Ám a civilizált világgal való normális gazdasági kapcsolatok helyreállítása és az újból meginduló gazdasági növekedés lehetővé teszi számunkra, hogy ezt megtegyük anélkül, hogy akadályozná az ország fejlődését.
A szakadék aljára értünk, és ahhoz, hogy újból felemelkedjünk, el kell onnan rugaszkodnunk. Ez erkölcsileg helyes, észszerű és jövedelmező lesz.
13. Le kell bontanunk a Putyin-rezsimet és a diktatúráját, ideális esetben általános szabad választások és alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása útján.
14. Parlamentáris köztársaságot kell létrehoznunk, amelynek alapjai az igazságos választásokon keresztül történő hatalomváltás, a független bíróságok, a föderalizmus, a helyi önkormányzás, a teljes gazdasági szabadság és a társadalmi igazságosság.
15. Elismerve történelmünket és hagyományainkat, Európa része kell hogy legyünk, és a fejlődés európai útját kell követnünk. Nincs más választásunk, és nincs is szükségünk másra.

Az elbeszélések szerint hatalmas rázkódást lehetett hallani, ami olyan volt, akár egy földrengés. Az egész utat erős, baljós rezgések kísérték, és „úgy megdőlt a hajó, hogy reggel nem tudtuk letenni a kávéscsészénket, mert felborult volna”. De ez most valami egészen másnak, inkább robbanásnak tűnt. Az utasok kijöttek a társalgókból meg a kabinokból, és felmentek a fedélzetre, hogy megértsék, mi történik. Késő délután volt, és a hajó Brazília partjai felé tartott, Porto Seguróba. Az a hang nem is bombához volt hasonlatos, inkább tompa mennydörgéshez. A gőzhajó haladt tovább, de egyre őrültebbé vált a mozgása: olyan lett, akár egy megbokrosodott ló – hol erősen meglódult, hol pedig lelassult. Egy férfi, miután órákig egy fadarabba kapaszkodva lebegett az óceán vizén, később azt nyilatkozta, hogy jól látta, amint a propeller és a bal oldali motor tengelye elcsúszik. Teljes egészében. Az utasok beszámolója szerint a légcsavar mély sebet ejtett a hajótesten, amitől a víz egyre csak ömlött befelé, teljesen elárasztotta a gépteret, sőt hamarosan a raktérbe is behatolt, mert láthatóan még a vízzáró ajtók sem működtek megfelelően.
Azt mesélték, hogy valaki fémpanelekkel próbálta megfékezni a szivárgást, hasztalan.
Azt mesélték, a zenekart arra utasították, hogy játsszanak tovább. Megállás nélkül.
A hajó egyre jobban megdőlt, egyre sötétebb lett, az óceán pedig egyre csak dagadt körülötte.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az utasok nyugtatgatása immár nem elegendő, a kapitány parancsot adott a gépek leállítására, megszólaltatta a riasztószirénát, és a rádiósok leadták az első vészjelzéseket.
Számos hajó vette a segélyhívást, köztük két gőzhajó és néhány óceánjáró, amelyek a közelben voltak. Rögvest el is indultak, ám kénytelenek voltak bizonyos távolságban megállni, mert a fehér füstoszlop látványa katasztrofális kazánrobbanással fenyegetett.
A parancsnok a hídról egyre kétségbeesettebben próbálta a megafonján nyugalomra inteni az utasokat, miközben a mentési műveleteket koordinálta, melynek során a nők és a gyerekek elsőbbséget élveztek. Amikor azonban leszállt az éj koromsötét volt, ráadásul újhold –, és még az áramszolgáltatás is megszakadt a fedélzeten, kezdett eluralkodni a káosz.
Leeresztették a mentőcsónakokat, de a hajó már borzasztó mértékben megdőlt, ezért több csónak azonnal elsüllyedt, ahogy a hajótestnek ütközött; mások rozogának és használhatatlannak bizonyultak – beszivárgott a víz, amit az utasok a kalapjukkal próbáltak kimerni belőlük. Más csónakok, amelyeket megrohamoztak, felborultak vagy elsüllyedtek a túlterhelés következtében. Az utasok nagy része – völgyes, sík vidékekről származó kézművesek és földművesek – sosem látta még a tengert, ráadásul úszni sem tudott. Imádságok és sikolyok töltötték be a levegőt.
Eluralkodott a pánik. Sok utas beleesett vagy beleugrott a vízbe, és megfulladt.
Az elbeszélések szerint néhányan feladták a küzdelmet. Másokat – amint arról a helyi sajtó beszámolt – elevenen felfaltak a cápák.
A hatalmas zűrzavarban sokan egymásnak estek, ám akadtak, akik bátorságról és önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot. Egy mentőmellényes fiatalember – miután több tucat embert kimentett – épp a sorára várt, hogy a vízbe ugorjon, amikor is megpillantott egy öregembert, aki nem tudott úszni, és egyetlen csónakban sem talált helyet magának. Az öreg segítségért kiáltozott. A fiú ráadta a maga mentőmellényét, majd vele együtt ugrott a vízbe, és megpróbált eljutni a legközelebbi mentőcsónakhoz. Vadul úszott, amikor egyre velőtrázóbb hangok érkeztek a hullámokból: "Cápák! Jönnek a cápák!” Meg is támadták a fiút. Egyik társának sikerült a fedélzetre rántania őt, de a ragadozó végzetes sebeket ejtett rajta. A fiatalember nem sokkal később meghalt.
Amikor a túlélők előadták a történetét, egész Argentína megrendült. Szülőföldjén, Entre Ríos tartományban egy iskolát is elneveztek róla. Egy piemonti bevándorló és egy argentin asszony fia volt, és éppen betöltötte a huszonegyedik életévét. Anacleto Bernardinak hívták.
A hajót már jóval éjfél előtt teljesen elárasztotta a víz, egyszeriben függőlegesen felágaskodott, és mennydörgő, már már állatias nyögés kíséretében több mint 1400 méter mélyre süllyedt. A különböző beszámolók egységesnek mutatkoznak abban a tekintetben, hogy a parancsnok mindvégig a fedélzeten tartózkodott, és a megmaradt zenekari tagokkal a Marcia Realét játszatta. A kapitány holttestét sosem találták meg. Annyi bizonyos, hogy közvetlenül a gőzhajó elsüllyedése előtt több lövés is dördült: állítólag a tisztek, miután mindent megtettek az utasokért, úgy döntöttek, nem óhajtanak szembenézni a fulladásos halál kínjaival.
Néhány csónak elérte végre a közeli hajókat, és az odasiető hajóknak több száz embert sikerült együttesen biztonságba helyezniük.
Egész éjjel folytatódott annak a néhány túlélőnek a kimenekítése, aki megpróbált a felszínen maradni, ahogy tudott. Amikor hajnal előtt más brazil gőzhajók is a katasztrófa helyszínére értek, már nem találtak túlélőket.
A közel 150 méter hosszú hajó a század elején a kereskedelmi haditengerészet büszkesége volt, az olasz flotta legrangosabb transzatlanti hajója, és olyan híres személyiségek utaztak a fedélzetén, mint Arturo Toscanini, Luigi Pirandello vagy Carlos Gardel, az argentin tangólegenda. De azok az idők már rég letűntek. Volt közben egy világháború, a többit pedig elvégezte az elhasználódás, valamint az, hogy nem fordítottak kellő figyelmet a hajóra, és elhanyagolták a karbantartását. A hajót ekkor már – ingatag állapota miatt – leginkább a balaìna, azaz "balerina” néven emlegették. Amikor utolsó útjára indult, a kapitány döbbenetére több mint 1200 utas tartózkodott a fedélzetén – többnyire piemonti, liguriai és venetói bevándorlók, de Marche, Basilicata és Calabria szülötteit is szállította.
Az olasz hatóságok által közölt, korabeli adatok szerint valamivel több mint 300 ember halt meg a katasztrófában, többségük a legénység soraiból került ki. A délamerikai újságok azonban ennél jóval magasabb számról, az említettnek több mint kétszereséről számoltak be – beleértve az illegális bevándorlókat, több tucat szíriai emigránst és mezőgazdasági munkást, akik a téli szezonban az olasz vidékekről DélAmerikába akartak hajózni.
Az akkori rendszer hatóságai által elbagatellizált, illetve eltussolt hajótörést "az olasz Titanic”-nak nevezhetnénk.
Meg sem tudnám számolni, hányszor hallottam már annak a hajónak a történetét, amely III. Viktor Emánuel király leányának a nevét viselte, aki szintén tragikus halált halt a buchenwaldi koncentrációs táborban, néhány évvel később, a következő világháború vége felé. Mafalda hercegnő. Családi körben mesélték a történetet. Szájról szájra terjedt a városnegyedekben.
A bevándorlók népszerű dalaiban is megénekelték, az óceán egyik partjától a másikig: "Olaszhonból indult a Mafalda sok ezer utasa. Apák, anyák és gyermekek egymást ölelték, majd mind hullámsírban végezték…”
A nagyszüleim és egyetlen fiuk, Mario (a fiatalember, aki később az apám lett), szintén megvették a jegyet arra a hosszú útra, arra a hajóra, amely 1927. október 11-én hagyta el a genovai kikötőt, és Buenos Airesbe készült.
Mégsem szálltak fel rá.
Bármennyire igyekeztek, nem sikerült időben eladniuk a javaikat. Így bánatukra kénytelenek voltak visszaváltani a jegyet, és elhalasztani az indulást Argentínába.
Ezért lehetek én most itt.
El sem tudjátok képzelni, hányszor adtam hálát érte az Isteni Gondviselésnek.