Könyvmoly

[George Bailey]

Frei Tamás: Puccs Moszkvában   Putyin végnapjai



- Sokáig úgy láttam – mondta apró megtorpanás után Emmanuel Macron Joe Bidennek négyszemközt, és próbálta az arcán megőrizni a gondterhelt szigorúságot –, hogy Ukrajnában amerikai–orosz háború dúl. Eleinte úgy tűnt. És szót is emeltem ellene, ha emlékszel. A Nyugat háborúja a ti vezetésetekkel Oroszország ellen. De rájöttem, hogy egészen másról van itt szó…  Úgy látom, hogy Ukrajnában ez most már nem a Nyugat háborúja Oroszország ellen. Téved, aki ezt gondolja. Mert a színfalak mögött valójában amerikai–kínai háborúról van szó. Az ukrán konfliktus pár év alatt azzá vált. A ti harcotokká, Joe, Kínával! Ez is, mint Tajvan meg a mikrocsipháború. Most már egymást fárasztjátok, itt is egymást gyengítitek. De persze csak látszólag, csak a felszínen tűnik így, mert igazából a vazallusaitokat fárasztjátok. Ti minket, európaiakat, a kínaiak pedig az oroszokat. Mert az ukrán háborúnak köszönhetően mi lettünk az alárendelt, elszegényedő vazallusok. Mi, az európaiak és az oroszok, ti pedig még erősebb hűbérurakká váltatok. Az elhúzódó háború ezért csakis a ti érdeketek, csak a hűbéruraké. Hiszen ahogy múlik az idő, Oroszország egyre kiszolgáltatottabb lesz Kínának, mi, európaiak pedig nektek, amerikaiaknak. Oroszország ma már kénytelen mindent fél áron adni Kínának ahhoz képest, amennyiért nekünk, európaiaknak árulta a földgázt és a kőolajat a háború előtt. Az orosz gazdaság bevétele hónapról hónapra csökken, a rubel megint zuhanórepülésben, az ország fokozatosan roppan össze, kezd kimerülni, és Kína fogságába esik. Kína bekebelezi. Mi viszont közben hatszoros áron vesszük tőletek a földgázt ahhoz képest, mint amennyibe odahaza nektek kerül, és mint amennyibe nekünk korábban Oroszországból vásárolva került. Az európai ipar lassan versenyképtelen lesz. Ezért aztán ha rajtatok múlik, vagyis Amerikán és Kínán, akkor az ukrán állóháborúnak sosem lesz vége. Mert nektek ez így jó. Putyin sosem nyer, Ukrajna sosem veszít, hiszen két kiapadhatatlan erőforrás áll a háború mögött, az amerikai és a kínai, mi viszont közben itt, Európában, szép lassan tönkremegyünk. Bár lehet, hogy Amerikában sokaknak eleve ez volt a célja… Már megint…
Kína nem ad annyi erőforrást, technológiát, tudást és fegyvert Oroszországnak, hogy Putyin nyerjen Ukrajnában, mert a diadalittas orosz elnök utána esetleg folytatná a cári birodalom újraépítését, és újabb felfordulást okozna a világban. Ami talán már Kínának is sok lenne. Putyin járná tovább I. Miklós útját, legközelebb valószínűleg Kazahsztánban robbantana ki háborút, Kínához sokkal közelebb, mert ott is sok millió orosz él. És az már Pekingnek is kárt okozna. De annyit azért ad neki, hogy Putyin ne veszítsen. Mert ha az orosz cár elveszítené az ukrán háborút, akkor megbukna, és az káoszhoz vezetne Oroszországban, sőt az egész világban. Mindenekelőtt fennakadás lenne a Kínába irányuló olcsó orosz nyersanyagellátásban. Putyin tehát az ukrán háborúban gyengüljön meg, égesse el az erőforrásait minél jobban, ha már volt olyan óvatlan, és belekezdett, legyen egyre engedelmesebb vazallus, de azért maradjon hatalmon, ez a kínai érdek.
Mint ahogy ti, amerikaiak sem adtok annyi és olyan fegyvert Ukrajnának, hogy nyerhessen, de annyit azért igen, hogy ne veszítsen. Hadd gyengüljön le Oroszország végképp, tűnjön el végleg Európából, a ti hűbérbirtokotokról. Ebben az értelemben közös az érdeketek Kínával. Oroszország legyen pár év múlva tényleg csak egy ócska ázsiai vazallusállam. Kína hűbérbirtoka. Egyszer és mindenkorra. Mert szerintetek Ázsiába való. Nem európai nép! Az oroszokkal mostantól kezdve kínlódjanak a kínaiak, mert ti meguntátok őket. Ötvenévnyi hidegháború, aztán a jelcini káosz, most meg a világot felforgató Putyin. Ezt találtátok ki Washingtonban, ezt finanszírozzátok, és ezért folyik az ukránok vére. Már nem is az amerikaiaké, mint korábban Irakban vagy Afganisztánban. A ti perspektívátokból nézve ez totális siker. Minél tovább tart az ukrán háború, annál nagyobb siker, hiszen annál biztosabb, hogy Oroszország soha többé nem áll talpra. Mi pedig Európában, legyengülve, egyre jobban ki leszünk nektek szolgáltatva.

Valahol Oroszországban, a közeljövőben (a Prigozsin féle lázadás után). Teherszállító repülőgép halad Berlinből Moszkva felé, fedélzetén az oroszok számára létfontosságú alkatrészekkel. A gépet a domogyedovói nemzetközi repülőtéren várja az orosz sajtó és az állami híradó. Az ukrán háború kezdete óta Oroszországot sújtó embargó következtében ugyanis nélkülözhetetlen műszerek hiányoznak az orosz repülőgépek karbantartásához. A meghibásodás már több légi katasztrófát okozott. Azt azonban senki sem sejti, hogy a repülőgép a rakományon kívül valami mást is rejt. Az útja végzetes lehet. A következő pár óra megváltoztathatja a történelem menetét…
Mert valaminek változnia kell! Amerika kitart Ukrajna mellett, Kína pedig Putyint támogatja (halk köhécselés). A több éve húzódó ukrán háború holtpontra jutott, egyik fél sem tud felülkerekedni a másikon, de egyelőre tűzszünetre sincs kilátás. Ráadásul a gerillaháború most már Ukrajna határain túlra is átterjedt: Moszkvában orosz civileket ölnek az ukrán partizánok, miközben az oroszok nyugat-európai politikusok és üzletemberek ellen követnek el merényleteket. Az egész világ aggódva figyeli a fejleményeket. Minden jel arra utal, hogy az ukrán vérfürdőnek csak egyféleképpen lehet véget vetni, Putyint csak egyvalami képes megállítani: egy puccs Moszkvában.
Na és hogyan tovább majd Putyin nélkül?
Az orosz elnök bukása esetén tiszta lappal újraindulnak majd az orosz kapcsolatok. Nyíltan ki fogják mondani, hogy Ukrajna nem lehet a NATO tagja, ez tévedés volt, hiába ígérték meg az ukránoknak már többször is, legutóbb a vilniusi NATO-csúcson, 2023-ban. Csak a PfP-be léphet be, a Partnerség a Békéért elnevezésű NATO-szekcióba, ahová meghívást kaphat az új Oroszország is. A nyugati hatalmak ennek keretében szavatolják majd Ukrajna biztonságát. A NATO tagja sosem lehet.
Ukrajnának le kell mondania a jóvátételi követeléseiről is, és el kell fogadnia az orosz hadiflotta jelenlétét a Krím félszigeten, a szevasztopoli kikötőben. Erről a két ország szerződést fog aláírni, amelynek legkorábbi újratárgyalási dátuma 2054 lehet.
A nyugati hatalmak nyilvánosan kijelentik, hogy átérzik az orosz nép történelmi traumáját, amelyet akkor élt át, amikor a Szovjetunió szétesésekor egyik napról a másikra huszonötmillió orosz találta magát külföldi országokban, ahol sokuk állampolgárságot sem kapott. A Krím félsziget lakosságának a kétharmada például orosz. Csak ott másfélmillió orosz él a külföldön rekedt huszonötből. Ezt figyelembe véve nemzetközi ellenőrök jelenlétében népszavazást tartanak majd mind a négy olyan ukrajnai régióban, amelyben jelenleg háború dúl, és nagyszámú orosz ajkú lakosság él.
De Luhanszk, Donyeck, Herszon és Zaporizzsja lakossága csak akkor járulhat az urnákhoz, ha Oroszország és Ukrajna tűzszünetet köt, az ENSZ békefenntartói pedig megérkeznek a frontvonalra, és létrejön egy harminc kilométer széles demarkációs vonal. Természetesen az ukrán menekülteknek is haza kell térniük, beleértve az Oroszországba tízezerszám elhurcolt gyerekeket. A népszavazások csak akkor érvényesek, ha az eredeti, háború előtti lakosság hetvenöt százaléka részt vesz rajta, és legalább a kétharmaduk úgy dönt, hogy Oroszországhoz vagy Ukrajnához akar tartozni. Amennyiben a részvételi arány alacsonyabb, vagy csak sima többséggel győz valamelyik álláspont, úgy a terület széles körű autonómiát kap abban az országban, ahová a többségi akarat szerint csatolják.

Mint ahogy furáltam anno a Becstelen brigantykban, hogy Tarantino kihagyta Himmlert a filmből (sokan azzal vádolták, hogy Himmler szimpatizáns), úgy éreztem ebben is Medvegevy mellőzése kapcsán, mert kb minden más fontos szereplő felbukkan benne.
Nem olvastam a könyvsorozat előző részeit (A megmentő, A bankár, 2015, Agrárbárok), de szerencsére nem függenek össze a részek.

[George Bailey]

Jonathan Freedland: A szabadulóművész



Az emberek, akik megszöktek Auschwitzból, és beszéltek róla a világnak, megmentve ezáltal 200 000 ember életét (leginkább magyar zsidókét).

A szlovák történelemnek aligha vannak méltatlanabbul mellőzött személyiségei, mint Rudolf Vrba és Alfred Wetzler. Nevüket nem viselik közterek, nem írnak róluk a tankönyvek, sokáig visszaemlékezéseik sem jelentek meg szlovákul. Pedig azok közé a kevesek közé tartoztak, akiknek 1944 áprilisában sikerült megszökniük a legnagyobb és legkegyetlenebb náci koncentrációs táborból, Auschwitzból. Ez már önmagában is figyelemreméltó bravúr, de hőstetté az emeli, hogy a két fiatalember nem csak a saját életét mentette. Végig az a szándék hajtotta őket, hogy figyelmeztessék a még deportálás előtt álló magyarországi zsidókat (mert addigra már csak ott élt népes zsidó közösség).
Szlovákiába érve (miután álnevet vettek fel: Alfred Wetzlerrelból Jozef Láníkból lett, de a háború után ő visszavette az eredeti nevét, míg a Walter Rosenbergeből lett Rudolf Vrba örökké ennél a névnél maradt, mivel végérvényesen meg akart szabadulni a németes hangzású Rosenbergtől. Érdekes módon, az nem zavarta, hogy azt a keresztnevet viselje, mint Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss ) tollba mondták a leleplező igazságot Auschwitzról: egy minden részletre kiterjedő "Auschwitz jegyzőkönyv,"-ként híressé vált beszámolójukat. A 32 oldalas borzalom sok hercehurca után több háborús kulcsszereplő kezébe került: miután az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt is elolvasta, az alábbi üzenetet küldte Horthynak:
"Az Egyesült Államok követeli, hogy árulja el, szándékukban áll-e a magyar hatóságoknak […] a zsidók Lengyelországba vagy máshová való deportálása, vagy olyan intézkedés foganatosítása, amely tömeges kivégzésüket eredményezné. Ezenfelül az Egyesült Államok emlékeztetni kívánja a magyar hatóságokat, hogy mindazok, akik felelősek ezen igazságtalanságok elkövetéséért, nem kerülhetik el a számonkérést."
Pár napra rá Egyesült Államok 15. légi hadserege 1200 tonnányi bombát szórt Budapestre és környékére, ami végzett 136 emberrel, és romba döntött 370 épületet. A bombák célpontjai valójában a várostól délre fekvő gyárak voltak, a vezető magyar körök szemszögéből azonban ez nem így látszott. Hanem úgy, hogy Roosevelt valóra váltja fenyegetését, és kíméletlenül felelősségre vonja a politikai vezetést a magyarországi zsidók elpusztításáért. A felső szinten állókat ettől a kilátástól elfogta a rettegés.
Július 5-én Horthy kinevezte egyik hű emberét a főváros katonai parancsnokának, és utasította, hogy tegyen meg "minden szükséges lépést a budapesti zsidók deportálásának megelőzésére". Ugyanezen az éjszakán bevetette a tankokat is. A benyomuló hadsereg kiszorította az utcákról a zsidók begyűjtésére összesereglett csendőröket.
A különféle szándékok csatáját végül a kormányzó nyerte meg. Szögezzük le, hogy fő motivációja hatalmának megtartása és tekintélyének érvényesítése volt, nem pedig a zsidók megmentése. A magyarországi zsidók deportálása egészen addig a pillanatig, úgy tűnik, nem zavarta őt különösebben. Sőt: az még három napon át folytatódott ugyanabban az ütemben, ahogy májusban és júniusban: csak július 9-én öt transzport indult el vidékről. Aztán július 20-án még egy. De a többit már leállították. Egy Auschwitzba tartó vonatot Horthy parancsára még vissza is fordítottak. Horthy kormányzása alatt nem indult el több szerelvény Budapestről.
Augusztus végén a szlovák ellenállás felkelést indított, és a fiú mindenképp részt akart venni benne. Csatlakozott Milan Uher őrmester nyugat-szlovákiai partizáncsapatához, felesküdött a száműzött csehszlovák kormányra, és megfogadta, hogy a németek legyőzéséig vagy a haláláig harcolni fog.
A kiképzés rövid volt és kezdetleges. Huszonnégy óra múlva Rudi már fegyveres bevetésre ment. Az óturai iskolát elfoglalta mintegy hétszáz SS-es, akik azt a feladatot kapták, hogy semmisítsék meg a környéken tevékenykedő ellenállást. Uher emberei megelőző csapásra készültek. Így hát Rudolf Vrba, aki csak szeptemberben töltötte be a huszadik évét, most a vaksötét éjszakában lopakodott a szlovák vidéki iskola felé, amíg az őrmester végre parancsot nem adott az épület megrohamozására. Kézigránátokat dobtak be az ablakokon, majd berontottak a kapun, és tüzet nyitottak. Rudi legalább két bajtársát látta elesni maga mellett, de ez semmit nem vett el az őt elöntő eufóriából. Azon kapta magát, hogy kacag örömében, sőt zokog a boldogságtól. Hallotta az SS-esek sikolyait az épületben, hallotta meghalni őket, és ez teljesen felvillanyozta. 
Rudi még legalább kilenc ütközetben harcolt SS-esek ellen, és a háború után megkapta a csehszlovák Bátorságért Érdemérmet, a Szlovák Nemzeti Felkelés Érdemrend második fokozatát, valamint a Csehszlovák Partizánok Becsületérmét. Ezután pedig kémiai és biokémiai tanulmányokba kezdett, majd a diploma megszerzését követően elismert kutatóorvos vált belőle. Miután házassága befuccsolt, Angliába disszidált (érdekes módon, a felesége két lányával szintén, pont ugyanazon a napon), ahonnan később Kanadába ment, majd onnan az Egyesült Államokba.
Az évek során, akár történészekkel levelezett, akár dokumentumfilmesekkel beszélt, Vrba mindig kínosan ügyelt rá, hogy megemlítse szökevénytársát, Fred Wetzlert. De nagyon eltávolodtak egymástól, mióta kihűlt a barátságuk, amikor Fred feleségül vett egy auschwitzi túlélőt (Rudi elképzelése szerint valaki csak úgy tudta túlélni Auschwitzot, ha a nácikat szolgálta valami módon, pl. kápóként vagy besúgóként). Ebben szerepet játszott a politika is. Rudit elképesztette, hogy régi barátja képes egy totalitárius rendszerben élni (ő nem disszidált). Azt, hogy Fred Csehszlovákiában maradt, ő az elnyomó kommunizmus hallgatólagos jóváhagyásának tekintette. Segíteni akart neki, még pénzt is küldött, amikor tudott. De úgy érezte, ha a barátja tényleg gyűlöli az ottani életet, akkor van más lehetősége: meg is szökhet. Korábban is megtette már.
Az őket elválasztó vasfüggönynek másféle hatása is volt: emlékeik a közösen végrehajtott rendkívüli tettről kezdtek elágazni egymástól. Fred a maga történetét nem emlékiratként írta meg, hanem regényben. A könyv címe "Amit Dante nem látott", és Rudi "Val" néven, bátor, de forrófejű, tettei következményeivel nem törődő fiatalemberként szerepel benne. Fred is adott néhány interjút, de inkább történészeknek, mint filmeseknek, és ezeken keresztül még jobban kitetszenek a két szökevény beszámolói közötti ellentmondások.
De egyikük sem vált igazán híressé:  Rudi szerepelt ugyan néhány dokumentumfilmben világszerte, de ahhoz képest, hogy milyen tettet vittek véghez, alig ismerte őket valaki. Még Izrael is, a zsidó nemzet, amely évente egyszer megáll, és csendben megemlékezik a soáról, alig őrzött meg róluk valamit. Nem tanították a történetüket az iskolában, Rudi emlékiratait egészen 1998-ig nem fordították le héberre, és akkor is kitartó harcot kellett érte vívnia Ruth Linn-nek, a Haifai Egyetem professzorának. Még a jeruzsálemi Jad Vasemnek, az ország hivatalos holokausztarchívumának, múzeumának és emlékhelyének gyűjteményében is a szerzők neve nélkül szerepel az "Auschwitz-jegyzőkönyv". A dokumentumra utalva a történészek rendszerint "két fiatal szökevényről, vagy "két szlovák szökevényről beszéltek, mintha annak a két embernek a kiléte, akik ezt a rendkívüli tettet végrehajtották, mellékes volna
Rudi végül megkapta a díszdoktori címet, és az emlékiratai kései héber kiadása is megjelenhetett, de a vezető izraeli tudományos körök sokéves távolságtartásának meglett a következménye. Része volt abban is, hogy nem került be a legnagyobb tiszteletben tartott holokauszttúlélők panteonjába. Levelezett a Nobel-díjas Elie Wiesellel, és a balibacsika által magyarra fordított The World at War című brit dokumentumfilm-sorozat "Genocide" címet viselő 20. részében az ő megszólalása közvetlenül Primo Levié után következett, mégsem tett szert az övékhez hasonló hírnévre. Részben azért, mert ők írók voltak, Rudi pedig nem. De volt ennél bonyolultabb ok is. Rudi nem illett abba a képbe, amit a világ egy holokauszttúlélőtől elvárt.
Ez Lanzmann filmjében, a Shoahban is látható. A többi megszólaló öregembernek látszik, akiket meggörnyesztett és megtört az átélt események súlya. Rudi viszont napbarnított, egészséges és életerős. Hangosan és magabiztosan beszél. Egy nemzedékkel fiatalabbnak tűnik a többieknél: nehéz elhinni, hogy harmincöt évvel korábban ugyanazon ment keresztül, amin ők. Cinikus, szarkasztikus humorral beszél. És mosolyog, mintha szórakoztatná témájának abszurd tébolya, még akkor is, amikor az elmondhatatlanról beszél.
1976-tól 2006-ban bekövetkezett haláláig a vancouveri Brit Columbia Egyetemen farmakológiát oktatott. Nevéhez számos tudományos publikációt fűződik az agy kémiai működése, valamint a rák és a cukorbetegség témakörében (Wetzler pedig 1988-ban halt meg Pozsonyban).

Vrba kétszázezer zsidó megmentésében működött közre – de haláláig hitte, hogy ez a szám lehetett volna sokkal több is.

[hockeyapu]

Lee Child : Jack Reacher sorozata, van belőle bőven ! (és jó, nagyon jó!)

[George Bailey]

Douglas Murray: Európa furcsa halála



"Mutass csak egy új dolgot, amit Mohamed hozott, és nem látsz, csak gonoszságot és embertelenséget, mint például a parancsát, hogy a hitet, amiről prédikál, karddal terjesszék.”

Az európai jövőképért aggódó ember kötelező olvasmánya.

Kisebb eltérésekkel, de Nyugat-Európa összes országában ugyanaz a történet játszódott le. A második világháború után minden ország megengedte, majd bátorította a külföldi munkások bejövetelét. Az 1950-től 1960-ig tartó időszakban többek között Nyugat-Németországban, Svédországban, Hollandiában és Belgiumban mindenhol ugyanazt a receptet használták: "vendégmunkásokkal" töltötték fel a munkaerő-piaci üres helyeket. A Németországban "gastarbeiter"-ként ismert séma kezdett átterjedni más, hasonló országokra is. A német piacra főként török munkások érkeztek, akiknek száma 1961-ben, a török-német foglalkoztatási egyezmény után jelentősen megnövekedett. Törökországból persze mentek Hollandiába és Belgiumba is, de ezek az országok az észak-afrikai volt gyarmatok lakói számára szolgáltak célállomásként. A folyamat egyrészt a munkaerőhiány csökkentése miatt indult (elsősorban az alacsony képzettséget igénylő szektorokban), másrészt pedig a gyarmatok felszámolása okán. A 19. században Franciaország Észak-Afrikában, míg Nagy-Britannia az indiai szubkontinensen kezdett gyarmatosítani. A dekolonizáció után az itt élő korábbi állampolgárok (Algéria esetében éppen francia állampolgárok) úgy érezték, hogy jár nekik valami, legalább annyi, hogy vendégmunkások lehessenek. A "Birodalom visszavág" koncepciója azt sejteti, hogy elkerülhetetlen, vagy talán még igazságos is az, hogy a 20. században ezek az emberek viszonozzák a szívességet; bár nem hódítóként, hanem állampolgárokként jöttek ezekbe az országokba.
Minden európai kormány a britekhez hasonlóan félreértette a helyzetet, hiszen azt képzelték, hogy a vendégmunkások átmenetileg tartózkodnak ott, dolguk végeztével hazamennek. Úgy tűnt, a kontinens vezetőit meglepte, hogy a vendégek a letelepedés mellett döntöttek, hozni akarták családjukat is, akiknek segítség kellett, a gyerekeknek például iskolákra volt szükségük. Miután ily módon gyökeret eresztettek, még kevesebb esély nyílt a hazamenetelükre. Még ha erős is volt a honvágy, a Nyugat által biztosított életszínvonal miatt sokkal több ember maradt, mint amennyi visszatért otthonába. Bár Európa ínséges időszakban tárta ki kapuit, fogalma sem volt arról, hogy még így is, ebben a leharcolt állapotban mennyire vonzó lehet a világ más tájain élők számára
Bár voltak különbségek a háború utáni bevándorlás folyamatában, minden európai ország megtapasztalhatta a rövid távú politika hosszú távú következményeit. Ezeknek az országoknak folyamatosan lépést kellett tartaniuk a jelenséggel, így futtában kellett nagy ívű politikai döntéseket meghozniuk. És a vita természete minden évtizedben változott. Ahogy az 1950-es előrejelzésekről bebizonyosodtak, hogy nem pontosak, úgy az ezt követő összes többiről is. Az elvárt és a valós számok közötti óriási különbség tátongott minden országban. És az európai lakosság szeme teljesen mást látott, mint amit a kormányzati statisztika mondott.
Murray könyve pesszimista, mert szerinte a folyamat már visszafordíthatatlan. Ahogy írja, az évszázad közepén, Kína még mindig Kína lesz, India India marad, miként Oroszország és Kelet Európa is megmarad annak, ami volt. De Nyugat Európa már sosem lesz olyan, mint régen. Mert igazából a migráció, bevándorlás, de nevezzük inkább a nevén: népvándorlás során az Európába beözönlő muzulmán embertömeg nem asszimilálódik és nem lehet őket integrálni. Az a teória is megdőlt, hogy a befogadottak országon belüli munkájuk során a befizetéseikkel, illetve a fogyasztásuk révén többlet bevételt jelentenek a befogadó országnak. Épp ellenkezőleg. Minden ilyen tagállamban elindult az elszegényedés.
Mielőtt fasisztának kiáltanánk ki a szerzőt, le kell szögeznem: nem az. Nem akarja aknazárral és géppuskatűzzel elzárni a vándorok útját. Ám volna néhány ésszerű javaslata:
1. Az indító oldalon (Törökország, Líbia, Marokkó) berendezni menekülttáborokat, és ott elbírálni a bevándorlási kérelmeket; a valódi üldözötteket beengedni, a gazdasági bevándorlókat pedig nem. Határozottan megakadályozni az embercsempészetet, és ezt propagálni, hogy híre is menjen.
2. A menedék ne egész életre szóljon, hanem a menedékkérőre leselkedő veszély elmúltáig.
3. A vallási fanatikus irányzatok képviselőit (szalafita mullahok) semmi szín alatt nem szabad beengedni, illetve ha bejutottak, azonnal el kell őket távolítani.
Murray felveti azt a kérdést, amivel az interneten csak nem túl régen kezdtek foglalkozni (és nem túl sokan): vajon a muszlim tömegeket miért nem azok a közel-keleti országok fogadják be, amelyekben ezeknek a tömegeknek a világnézete semmiféle feszültségre, összetűzésre ne adna okot? A kérdés költői. Ezek a gazdag muszlim országuk maguk teljes nyíltsággal megválaszolták a kérdést: nincs szükségük a tanulatlan tömegekre, nem akarnak rájuk költeni. Maximum, mint Szaúd-Arábia, svédországi mecsetek építését támogatja nagy lelkesedéssel.
Megoldás? Nos, az nincs. A politikai elit úgy tűnik, továbbra is homokba dugja a fejét, a mainstream média a partnerük ebben. A nyilvánvaló kimondása helyett, a "tolerancia", a "sokszínűség” és a politikai korrektség jegyében azokat támadják, akik fel mernek szólalni a radikális iszlám térhódítása és a bevándorlás okozta problémák ellen. Márpedig a bevándorlók maradnak, párhuzamos társadalmak alakulnak ki, az iszlám közösségek létszáma és ereje növekszik…


Douglas Murray - Háború a Nyugat ellen



A nyugati civilizáció támadás alatt áll. Az egész világot jobbá tévő vívmányait lekicsinylik vagy egyenesen letagadják, nagy történelmi alakjait sárba tiporják, művészeti alkotásait cenzúrázzák. A kíméletlen támadást ráadásul nem a nyugati értékekkel élesen szembenálló autoriter rezsimek indították, hanem azok, akik a legtöbbet profitálnak az alapvető nyugati értékekből: a szólásszabadságból, a törvény előtti egyenlőségből, a nemi és faji megkülönböztetés elutasításából. A könyv megmutatja, hogyan harapódzott el a nyugati világban az új faji őrület; hogyan próbálja a lassan vallássá váló identitáspolitika rasszizmus vádjával eltörölni a felvilágosodás meghatározó gondolkodóinak életművét, miközben fittyet hány Karl Marx antiszemitizmusára, és hogyan száműzik a nyugati művészek nagy alkotásait kulturális kisajátításra hivatkozva.
Az idiotizmus az egyetemekről indult, de rohamléptekben tökéletesen beette magát mindenhová, a hivatalokba, a kormányzati szervekbe, a minisztériumokba, a gazdaságba, a nagy cégek humánpolitikájába, marketingjébe és mindennapi gyakorlatába, az egészségügybe, a kultúrába, az egyházakba, mindenhová.
Az idiotizmus egyik példája: Shakespeare meg az irodalom színejava. Hány nem fehérbőrű szereplője van a drámáinak? Egyetlen egy! Az is micsoda? Gyilkos! Lemész hídba: Shakespeare strukturális rasszizmusát tudod ki és mi végezte legalaposabban? Nem fogod elhinni, de komolyan: a Globe Színház! Vagyis Shakespeare sem szalonképes manapság. Ahogyan egyébként Lord Byron, Coleridge, Huges, Orwell, Oscar Wilde, meg másik háromszáz író, költő sem. Mert hívei, haszonélvezői voltak a kolonizációnak, a gyarmatoknak, a rabszolgatartásnak. Ha nem ők, akkor a felmenőik.
A Nyugaton zajló szellemi polgárháborúnak pedig szörnyű ára van. Világszerte diktatúrák sora vádolja kárörvendve rasszizmussal és elnyomással a nyugati országokat, miközben elmondhatatlan atrocitásokat követnek el saját állampolgáraikkal szemben. Vegyük Törökország esetét.
Az Ottomán Birodalom a történelem egyik legnagyobb és leghosszabb ideig fennálló birodalma volt. Több mint hatszáz évig az ismert világ jelentős részét uralta, az iszlám vallást és kulturális eszméit erőltetve azokra, akiket kormányzása alá vont, és saját törvényei alapján büntette azokat, akik ellenálltak. Haderejével betört Délkelet-Európába, a Közel-Keletre és Észak-Afrikába, s csak az európai országok egyesített haderejének köszönhető, hogy 1683-ban a bécsi csata után a kontinens egésze nem került török uralom alá.
Az első világháború során a birodalom szétesett. Ám eközben elkövette a történelem egyik legrosszabb atrocitását és a 20. század első népirtását. Törökország anatóliai részén több mint egymillió örményt mészároltak le pár év alatt, kiirtva szinte a teljes lakosságot. Több százezer ember vált hontalanná. Öt évtizeddel a birodalom széthullása után, 1973-ban, Törökország megtámadott egy európai államot, Ciprust. Miután a sziget felét elfoglalták, a ciprusi görögök egy részét megölték, a többieket pedig elüldözték otthonaikból. Ciprus felét még ma is a törökök birtokolják, annak ellenére, hogy Törökország a NATO tagja, a sziget déli, görög része pedig az EU-hoz tartozik. Erre valaki talán azt mondaná, hogy Törökország a történelem során nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint bármelyik más nemzet a világon. Hiszen ki nem vett már részt népirtásban, s ki ne épített volna fel egy birodalmat, amely kétszer olyan hosszú ideig állt fenn, mint a Brit Birodalom, s ki nem támadott volna meg szuverén államokat az elmúlt évtizedekben? Ám nem ez a meglepő; hanem az, hogy ezen ügyek közül nagyon kevés kerül terítékre, így a törököknek csak nagyon ritkán kell bűnösnek érezniük magukat országuk történelemben betöltött szerepe miatt.
Részben azért lehet ez így, mert a kormány gondoskodik arról, hogy a helyzet így maradjon. Törökország világelső az újságírók bebörtönzésében, ennek oka pedig nem más, mint hogy az ország büntető törvénykönyvének 301. cikkelye szerint a "török nemzet inzultálása" bűncselekménynek számít. Az örmény népirtás puszta megemlítése is törvényszegés, amelyért börtön jár. S bár a görög ciprusiak folyamatosan panaszt emelnek országuk északi részének megszállása miatt, ez a tény nem akadályozta meg a brit és más kormányokat Törökország EU-csatlakozásának támogatásában.
Talán nem meglepő, hogy a török kormány soha nem kért bocsánatot az Ottomán Birodalom tettei miatt. Mint ahogyan az sem, hogy az ország mind a mai napig törvényben tiltja, hogy bárki is szóba hozza a közelmúltban történt megszállásokat és tisztogatásokat. Az már viszont igazán megdöbbentő, hogy ezeket a dolgokat csak páran említik meg. Ha a történelem oktatásának az a célja ma Európában, hogy megakadályozzuk a történelem legrosszabb eseményeinek megismétlődését, akkor nem kellene feltennünk a kérdést, hogy még kiket kellene bevonnunk a tananyagba? Hogy még melyik nemzeteknek kellene szégyenkezniük a múlt miatt? És ha mások nemcsak támaszkodnak a nemzeti büszkeségükre, de még büntetik is az objektív történelmi kutatást, akkor a szokatlan mértékű bűntudat nem hozza Európát igen furcsa helyzetbe?
A helyzet ennél is rosszabb. Ha a múlt tetteiért szükségszerűen vezekelni kell, akkor mikor évülnek el ezek a bűnök? Kinek kell még bűnhődnie? A "birodalom visszavág” teória szerint Európának szenvednie kell, így a tömeges bevándorlás részben a történelmi gaztettek következménye, vagyis a kontinens most ez miatt bűnhődik. Ám, ha így is van, akkor a modern Törökországnak miért nem kell vezekelnie az imperializmus bűntettei miatt? Nem érdemelné meg akkor Törökország, hogy teljesen megváltoztassák? Ha igen, honnan kellene jönniük a bevándorlóknak? Nem kellene minden ezt ellenző törököt elhallgattatni, mondván, "rasszisták”? És mikor, ha egyáltalán, kellene leállítani ezt a folyamatot? De: ha a diverzitást a múltban bűnöket elkövető nemzetekre erőltetjük, akkor Szaúd-Arábia miért marad ki ebből? Irán miért nem vezekel, miért nem özönlenek oda bátran a kisebbségek? Minden ország, nép, vallás, faj és kultúra követett már el borzalmas tetteket, de mivel a legtöbben nem bűnhődnek ezért, miért ne gondoljunk arra, hogy ebben az egészben van valami Nyugat- és Európa-ellenes? A válaszok erre a kérdésre aggasztóak lehetnek.
A történelmi bűn koncepciója szerint a szégyenfoltot minden generáció megörökli az előzőtől. Néhány evangéliumi vers miatt a keresztények évszázadokon át hibáztatták a zsidókat. Egészen 1965-ig tartott ez, amikor is a pápa feloldozta őket e súly alól. De ezekben az esetekben a modern felfogás szerint a leszármazottak hibáztatása visszataszító. A zsidók esete azért aggasztó, mert ebből látszik, hogy a vendetta milyen sokáig eltarthat. A bűntudat pedig a modern európaiak esetében csak az utóbbi évtizedekben kezdődött. Ez a 20. század kórtana. Talán majd ez is eltart pár évezredig, mint a zsidók elleni vérvád. Mégis, Európa esetében nehéz látni, hogy miként mentesülhetünk a súly alól.
Először is azért, mert a legtöbb európai a jelek szerint szeretné, ha mindez folytatódna. A bűntudat, miként a francia filozófus, Pascal Bruckner írta La Tyrannie de la pénitence című könyvében, megmérgezte Nyugat-Európa morálját. Az emberek magukba szívják, mert szeretik: olyan ez nekik, mint a kábítószer. Felemeli és magasztossá teszi őket. Ahelyett, hogy csak saját magukért felelnének, és azokkal a kérdésekkel foglalkoznának, amelyekre tudják a választ, az élők és a holtak önjelölt képviselőivé váltak, a szörnyű múlt következményeinek viselőivé, s ezáltal az emberiség potenciális megváltóivá. A hétköznapi emberből így lesz valaki különleges.
Csak és kizárólag az európaiak és leszármazottaik hagyják, hogy történelmük legrosszabb pillanatai alapján ítéljék meg őket. Az egészet még gyászosabbá teszi, hogy ezzel együtt az európaiaknak minden más nemzetet a történelmük csúcspontja alapján kell értékelniük. Gyakran hallunk a spanyol inkvizícióról és a keresztes háborúkról, mint a vallásos extrémizmus mintapéldáiról, ezzel szemben az iszlámmal kapcsolatban Andalúzia és a neoplatonisták kerülnek elő. Ez a két dolog – hogy saját magunkat a legrosszabb, másokat pedig a legjobb pillanatok alapján ítélünk meg – kéz a kézben jár. Jól tanúsítja ez, hogy ami Nyugaton folyik, az nemcsak politikai, de pszichológiai probléma is.


Douglas Murray: A tömegek tébolya



Írjátok be  gugliba (fényképekre menjetek rá) pl. azt, hogy:
- fehér férfiak (vagy nők), és látni fogjátok, hogy legalább harmada, amit kiad vagy fekete lesz vagy ázsiai. Ellenben ha a fehér szót felcserélitek feketére vagy ázsiaira, 100%-ban a kereset dolgot adja ki.
- fehér heteró párok, és szintén látni fogjátok, hogy sok esetben épp az ellenkezőjét fogja kiadni. De írjátok be, hogy fekete/ázsiai meleg párok és meglátjátok a kettős mércét.

James Thurber 1933-ban jelentette meg The Day the Dam Broke (A nap, amikor átszakadt a gát) című írását, amelyben felidézte emlékeit 1913. március 12-éről, amikor egész város nekiállt futni. Thurber részletesen leírja, hogyan indult a híresztelés az Ohio államban található városban arról, hogy átszakadt a gát. Mint írja, dél körül "valaki hirtelen futni kezdett. Talán csak eszébe villant a feleségével való találkozás, amelyről borzasztóan elkésett.” Nemsokára valaki más is futásnak eredt, "talán egy magával nem bíró rikkancs. Aztán egy köpcös úriember fogott ügetésbe.” Tíz percen belül a főutcán a bolttól kezdve a törvényszékig mindenki futott. A hangosan kimondott, elharapott szavak lassan egy rémisztő mondattá álltak össze: Átszakadt a gát! Talán egy kistermetű idős néni, talán egy közlekedési rendőr vagy talán egy kisfiú mondta ki először; senki sem tudja, hogy ki volt az, és nincs is jelentősége. Hirtelenjében kétezer ember kezdett el fejvesztve menekülni. – Keletre! – kiabálták – Keletre! El a folyótól, a biztonság felé! – Keletre! Keletre! Keletre!
Miközben a város népessége egymáson átgázolva rohan kelet felé, senkinek sem jutott eszébe, hogy a gát olyan messze van a várostól, hogy a főutcáig egy csepp víz sem juthatna el. Senkinek sem tűnt fel a víz hiánya sem. A leggyorsabb lakók, akik több mérföld távolságra jutottak el a várostól, végül hazatértek, ahogy mindenki más is. Ahogy Thurber írja:
"A következő nap a város lakói úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, de szóba se került a dolog. Legalább két évnek kellett eltelnie, mire tréfálkozni lehetett a gát átszakadásával. És még most, húsz évvel később is vannak olyanok, akik azonnal elhallgatnak, ha szóba került a Nagy futás délutánja."

Nem beszélve arról az esetről (ez nem szerepel a könyvben), amikor a háború utáni években Az aranypolgár c. film sztárja és rendezője, Orson Welles, egy rádióműsorban (amit pár tíz millióan hallgattak, hisz a tévé még elég ritkaság volt) elhitette honfitársaival, hogy megjöttek az UFO-k. Amekkora tömeghisztéria kialakult az azutáni órákban Amerika utcáin, akkora szerintem nem volt 1940 tavaszának Franciaországában sem.

Manapság mintha társadalmunk folyamatosan futna, és folyamatosan rendkívüli szégyent kockáztatunk nemcsak saját viselkedésünk, hanem a másokkal való bánásmódunk miatt is. A gyűlölet és a morális ítélkezés minden egyes nap újabb alanyokat talál magának. Ez lehet egy csapat iskolásfiú, akik a rossz időben és a rossz helyen rossz sapkákat hordanak. Vagy bárki más. Ahogy arra Jon Ronson és a nyilvános megszégyenítéssel foglalkozók rámutattak, az internet a zaklatás és a megszégyenítés új formáinak meghatározóvá válását tette lehetővé a társadalmi aktivizmus álcája mögé rejtve. A megvádolható emberek keresése azért működik, mert ez a zaklatót jutalmazza. A közösségimédia-vállalatok ösztönzik ezt, mivel az üzleti modelljük része.
A  fekete közösségben jelenleg ideológiai polgárháború zajlik. A feketék a múltjukkal vannak elfoglalva, és a rabszolgaságról kiáltoznak. Más feketék a jövőjükre koncentrálnak. Az áldozatmentalitás és a győztesmentalitás összecsapásának vagyunk szemtanúi.
Murray a melegek, a nők, a börszínek és transzneműek témáján át világít rá világunk abnormális gondolkodásmódjára. Vagy legalábbis ezek megfogható megtestesüléseire.
Ha fehér vagy, ráadásul férfi, esetleg heteroszexuális, ne adj Isten, keresztény, akkor véged. Ott tartunk, ha valaki fehér, akkor genetikailag rasszista. Ha férfi, akkor alapból lenéz minden nőt. Ha meg heteroszexuális, akkor maradi.
Ám egy igencsak érdekes példával áll elő a melegek parádéját illetően (mindez egy meleg író tollából olvasható):
"Majdnem az összes napjainkban tartott meleg polgárjogi demonstráció kapcsán – és legfőképpen a világ számos pontján megrendezett Meleg Méltóság Meneteken – az egyenlőség követelése olyasmikkel kerül össze, amelyek pironkodásra késztetnek rengeteg homoszexuálist és heteroszexuálist. Semmi probléma nincs azzal, ha az emberek különleges szexuális szokásoknak hódolnak otthonukban, ám nem kell prűdnek lennünk ahhoz, hogy úgy érezzük, a különböző fétisöltözékekbe bújt vagy épp nem túlöltözött emberek tömege inkább hátrányosan érinti az általuk képviselt ügyet.
Ám a melegeket senki sem korlátozhatja – még önmaguk sem. Az egyenlőséget követelők között mindig lesznek olyanok, akik összekeverik az exhibicionizmust az aktivizmussal, és úgy érzik, senki sem szabad vagy egyenlő egészen addig, amíg nem öltözhetnek kiskutyának, és nem vezetheti őket pórázon a "gazdájuk” nyilvánosan."
 Az egyenlőség csupán jól hangzó ürügy, a szélsőségessé vált aktivizmus célja többletjogok, vezető pozíciók és ehhez kapcsolódó kvóták kivívása az áldozati lét hangsúlyozása által, és módszereinek megválasztásában alig különbözik a huszadik századi fasiszta rendszerektől. A Black Lives Matter ideológusainak logikája szerint Martin Luther King rasszista, hiszen olyan világról álmodott, ahol nem számít a bőrszín. Nekik számít. A rasszizmusra rasszizmussal válaszolnak, és széleskörű társadalmi támogatottságot élveznek. Amikor óriáscégek, vezető napilapok és Hollywood is partner a valóság, a történelem, ennélfogva a valódi egyenlőtlenségek problémájának meghamisításában, akkor nem is találunk egyhamar megoldást. Mindemellett érdekes, és valahol érthető is, hogy éppen a világ legszabadabb és legegyenlőbb országaiban, az Egyesült Államokban és a fejlett Nyugat-Európában a leghangosabbak az elnyomástól szenvedők hangjai, miközben a harmadik világban sok helyen továbbra is páros lábbal tiporják az emberi jogokat, etnikai és vallási alapú népirtások zajlanak, a nők másodrangú polgárok, a melegeket és transzokat pedig egyszerűen bűnözőknek tekintik, és szabadon meggyilkolhatják.
A könyvben nagyon jól össze vannak a mai világot uraló témák azok számára, akik a kritikai értelmiségi kategóriába esnek, vagyis szeretik mind a két oldalt meghallani, és elgondolkodni rajta. Murray nagyon jó gondolati síkokat vezet végig anélkül, hogy ezzel végigsértene másokat. Az a baj valóban a 21. századdal, hogy erőszakosan húz politika egy vonalat a közé, hogy mi a jó szerinte, és mi a rossz, és hogy mit is kell gondolnunk valójában egy adott témáról. Szerinte Kelet-Európa azért nem hódol be olyan könnyen eme új trendnek, mert az itt élőkben még mindig elevenen él azon idők emléke, amikor a Vasfüggöny idején bármilyen baromságot illetően fejet kellett hajtani, és nem kérnek megint ebből. Talán csak lehet némi pozitívumot meríteni a kommunista időkből is.

Akinek felkeltettem az érdeklődését Douglas Murray-vel szemben (és szimpatizálgat a nézeteivel), de nincs kedve a könyvei kiolvasására, rengeteg videót találni vele a youtube-on.
Amúgy ő ezt az irósdit nem főállásban űzi, ő haditudósító is (többek között Gázából is közvetített), politikai kommentátor és újságíró.

[George Bailey]

Hölgyeim és uram, örömmel jelentem, hogy idén is sikerült (akárcsak tavaly) fix 50 könyvet kiolvasnom.

Honorable mentions:

- a két legjobb a Meredith Tax: Magányos háború meg a William Dalrymple: A sah visszatér, de ezekről már beszéltem az év folyamán.

- Brunhilde Pomsel: Göebbels titkárnője voltam

- Andrew Gross: Egy kém Auschwitzban (igaz csak fiktív sztori (max csipetnyi valós eseményekkel megszórva) és sokszor megfogadtam, hogy felhagyok a fiktív WWII könyvekkel. Minek kell ilyesmiket írni, mikor milliónyi fantasztikusnál fantasztikusabb valós történetek vannak...?)

- Sz. Bíró Zoltán: Putyin háborúja amelynek köszönhetően szebben szavakba tudom foglalni, miért tartom naivnak, azokat a (főleg) ukránokat (de nem csak), akik képesek lennének lemondani az oroszok kezén lévő területekről a békéért cserébe (és Moszkva aláírna valamit, amelyben "garantálna", hogy nem nyomul tovább ).

Oroszország ugyanis 1991 óta nem kevesebb mint öt nemzetközi dokumentumban vállalta, hogy megóvja Ukrajna területi épségét, és tiszteletben tartja határainak sérthetetlenségét. Először 1991. december 8-án, a Szovjetuniót feloszlató Belovezsszkaja Puscsában aláírt nyilatkozat 5. cikkében vállalta magára, majd ez a szándékot megerősítette az 1994. december 5-én az orosz elnök által is aláírt Budapesti Memorandumban. Három évvel később, 1997. május 31-én az ukrán–orosz barátsági, együttműködési és partnerségi szerződés 2. cikkében tett hasonló tartalmú nyilatkozatot. Ezt a tíz évre szóló megállapodást lejártakor orosz részről is meghosszabbították – alig másfél hónappal a 2008-as nyár végi orosz–grúz háború után – anélkül, hogy a szövegen bármit is változtattak volna. Végül, 2003 januárjában egy külön delimitációs szerződés is született, amelyben Moszkva és Kijev kölcsönösen elismerték közös határaikat. Ez a megállapodás, amelynek ratifikációs dokumentumait néhány hónappal később kicserélték egymással, ismételten elismerte a Krím-félsziget Ukrajnához tartozását.
Tehát, amint látjátok, ezek közül kettő is Vlagyimir Vlagyimirovics elnöksége idején zajlott.

Picit talán túl optimista hangvételű egy könyv, de mentségére szóljon, hogy a (kissé csődöt mondó) nyári eleji ukrán ellentámadás előtt íródott (persze azt mi is tudjuk, hogy a valós élet nem egy hollywoodi film vagy egy számitógépes játék).

- kikapcsolódásnak pedig remek választás volt a Michael Hjorth – Hans Rosenfeldt - Sebastian Bergman könyvek, ha szereti az ember a skandináv krimiket. A regény főszereplője egy kb 50 éves nagyon ellenszenves pasi, aki kb úgy falja a nőket, mint Warren Beatty meg Jack Nicholson (vagy legalábbis tették, míg állt a zászló), és az embereket is kb ugyanúgy kezeli: "Jók, ha hasznomra vannak". Viszont mindezek ellenére egy kiváló profilozó, aki nemzetközi hírnévre is szert tett néhány könyv publikálásával (akárcsak John Douglas a valós életben). Sok év távollét után, úgy dönt, hogy visszatér a svéd királyi rendőrséghez tanácsadóként. Ennek a sok év távollétnek fő oka az volt (kb 2010-ben vannak az első részben), hogy elvesztette a feleségét és kb 5 éves kislányát a 2004-es cunami alatt, és akivel kb egy év 350 éjszakáján álmodik (amint a víz kiragadta a kezéből a kislányát).
Visszatérése (a fővárosba) egybevág édesanyja halálával (akivel persze szintén nem volt jó kapcsolata és csak azért tér vissza sok év után az üresen maradt szülői házba, hogy kitakarítsa és eladhassa). Ám takarítás közben rábukkan néhány régi (sok évtizedes) levélre, amiket egy nő küldött a 70-es évek végén az édesanyjának (mikor Sebastian pár évet Amerikába járt egyetemre és utána dolgozott profilozóként), melyben a fia hollétéről érdeklődött, ugyanis távozása előtt felcsinálta őt, és amit az anyja mindig eltitkolt a fia előtt.
Sebastian tehát visszatér a rendőrséghez, ahol többet utálják, mint szeretik, legfőképp egy fiatal rendőrnő, Vanja Lithner (egy emancipált nő mindig utálni fog egy ilyen szoknyapecért).
De közben Sebastian utánajár annak a nőnek, aki anno a leveleket küldte, a címet is megszerzi, fel is keresi, de az már nem kér belőle. Amint Sebastian kijön a lakásból, hallja, hogy jön felfelé a lift, és a hatodik érzéke azt mondja, hogy menjen egy emelettel feljebb, és maradjon ott, míg az illető kiszáll (ez a hatodik érzék azt is súgta, hogy a liftbeli személy azon az emeleten fog kiszállni). Kiszáll valaki és becsenget épp ahhoz a lakáshoz, ahonnan Sebastian fél perccel azelőtt távozott, és azt mondja: "szia, anya", és ez az illető nem más, mint a kolleganője, Vanja.
A 7. rész utolsó lapján pedig minden borul, ugyanis kiderül, hogy spoiler alert - a lánya, akinek halála miatt oly sok éven át rémálmok gyötörték, életben van (egy cunami után nem sok holttestet szokás megtalálni. Rátalált egy házaspár, amely szintén elvesztette a gyerekét, és a szó szerint eszét vesztett anya bebeszélte magának, hogy ez a kislány az ő lányuk).
Van 8. rész is, de az egyelőre csak svédül.

A legnagyobb csalódás pedig (talán a legbénább könyv, amit valaha olvastam)  Alex Pappademas: Keanu Reeves
Annyira béna, hogy erre nincsenek szavak. Ez nem életrajzi könyv, az illető a Covid idején beszerezte K.R. összes filmjét, és azokat meséli el a könyvben. Persze a csákó nem egy filmkritikus, hogy kritikákat írjon róluk (szépen irodalmiasan), hanem, ahogy egy gyerek elmesél egy filmet a haverjának. Pár jelenet, oszt ennyi.
Bűnrossz. Négy hónapon át olvastam.

[George Bailey]

Zarifa Ghafari – Hannah Lucinda Smith: Zarifa  Egy nő harca a férfiak világában




Kabul egyike azoknak a helyeknek, amelyek megdobogtatják az ember szívét. Ezt nem azért mondom, mert Kabul az én városom – ez az objektív igazság. Rengeteg pártatlan ember igazat fog adni nekem. Fogj egy Közép-Ázsia-térképet, bökj a legközepére, és az ujjbegyed valahol Kabul közelében fog megállapodni. Kabul olyan messzire esik a tengertől, amennyire csak lehetséges a világnak ezen a részén; ez az elérhetetlenség szerves része a csáberejének. Csaknem két kilométerrel emelkedik a tengerszint fölé, és a Hindukus fenséges hegyláncai övezik. Északkeletre a Koh-e Ser Darvaza, az Oroszlánkapu-hegy emelkedik, melyet a régi városfal vág ketté, tégláiban állítólag emberi csontokkal. Délnyugatra a Koh-e-Qrough, keletre pedig a Koh-e-Paghman, becenevén „Kőöv” – ezek együttes erővel kapaszkodnak össze Kabul körül, vállvetve a külvilág ellen. Már ahhoz, hogy a hegykapukhoz eljusson az ember, nehéz terepen kell keresztülvágnia. Pakisztán felől, délkeleten át kell kelnie a legendás Haibar-hágón, egy olyan hegyvidéki térségen, ahol még a törzsi törvények uralkodnak. Nyugat felé az Iránnal közös határ nagy része könyörtelen sivatagokat szel át. Északra zöldellőbb a táj, de áldhatja a szerencséjét az, aki Türkmenisztánból, Tádzsikisztánból vagy Üzbegisztánból vízummal utazhat be Afganisztánba.
Mielőtt a háború tönkretette a hazámat, olyan hely volt, ahová ellátogattak a turisták, és legendás megállóhelynek számított az Indiába vezető hippiösvényen is. Ennek a korszaknak az utolsó hírmondói nyomokban még láthatók a Csirke utcán, ezen a régiségboltokkal tűzdelt álsétányon, amely a Kabul folyótól északra fut. Itt vásárolhatók szőnyegek beleszőtt géppuskamotívumokkal, viharvert bronz emléktárgyak, pompás ékszerek Északkelet-Afganisztán mészkő hegyeiből származó lazúrkő berakással, valamint régi képeslapok abból az időből, amikor Kabul jelentős város volt. Egy másik szűk utcába befordulva madárpiacra lel a látogató, tele díszes tollazatú foglyokkal és pávákkal, melyeket az afgánok dédelgetett házi kedvencekként tartanak. A városhatárt elhagyva rögtön ékkőszerű színekben pompázó drámai távlatokra nyílik kilátás. Családok piknikeznek a város határában fekvő Kargha-tározó csónakázótavánál, ahol árusok hada kínálja szekeréről a sor nakhodot, a pikáns csicseriborsó-levest. Tavasszal a cseresznyevirágok egész hegyoldalakat festenek rózsaszínre. Esténként fehér galambok szállnak le csapatostul a város kövezetére, mintha a semmiből kerülnének elő, és nyári éjszakákon kabócák zajától hangosak a külvárosok. Nappal a helybeliek tréfálkoznak és üzletelnek kásás kabuli hanghordozással, magánhangzóik örömtől vibrálnak.
Kabul a vonzerejét kevésbé a kényelmi szempontoknak köszönheti. A szemetet gyakran nem szállítják el, és a Kabul folyó már régóta kérges patakká száradt. A boltosok nem sokat adnak az ízlésességre, neoncégéreik rikító színpárosításai bántják a szemet, a kirakataik rendszerint piszkosak és kaotikusak. Ha egy cég vagy a tulajdonos igazolni akarja áruja minőségét, a "török" szót biggyeszti az üzlet neve elé – Törökországra úgy tekintenek, mint minden minőségi és divatos dolog forrására. A kisebb utak a külvárosokban még mindig kövezetlenek, és dízelmotorok szúrós füstje telepszik mindenre. A faluhelyről városba költözők gyakran kiteregetik a mosott ruhát az erkélyre, de gyorsan rájönnek, hogy mire megszáradna, a fehérre mosott ruha elszürkül.
Az embernek kicsit kutatnia kell, hogy rátaláljon Kabul szépségeire – ez is a bűverő része. Befogadni egy pillantás erejéig egy zimankós téli napon, amikor a napsugarak felszikráznak a hegycsúcsok haván. Meghallani a tébolyult elektromos zenében, amely a kalóz CD-ket árusító boltokból szűrődik ki, és az útpadkák mellől felharsanó kiáltásokban, ahol leterített kék ponyvákon a szivárvány minden színében játszó terményeiket kínálják a kabuliak: otthoni kiskertben termesztett burgonyát, hagymát, paradicsomot és borsót. Meglátni az ellentétekben – a méregdrága városi terepjárók mellett baktató csacsik nyergén átvetett élénk színű pokrócokban és a halványkék égre kirajzolódó paloták körvonalaiban: amott a Darulaman-palota, egy 20. századi király hivalkodása a város déli felében, de föléje magasodik Bala Hissar ősi erődje. A városból a hegyi úton kiautózó jutalma a városkép panorámája, amely fokozatosan bontakozik ki felfelé haladva. Nappal az odalent elterülő épületdzsungel úgy hat, mint egy élő mozaik; éjszaka olybá tűnnek a nagyváros fényei, mintha galaxist néznénk felülről. Visszatérve az utcákra, az egykor vibráló város maradványai, a hajdani Kabul emlékjelei akasztják meg a tekintetet: mívesen faragott márvány szökőkút, amelyben évtizedek óta nem bugyog fel a víz, egy falmozaik homlokzathoz tapadó utolsó darabkái, megvetemedett fakapu mögül felsejlő udvarház düledező váza, gyomoktól ostromlott bougainvillea a virágzás teljében, egy hajdan gondosan ápolt kert túlélője. Utcai fényképészek kapnak el valami lényegeset dobozos gépeikkel, amikor portrét készítenek. Állhat az illető bármilyen mozdulatlanul, mindig lesz kontúr körülötte, mint valami aura, az a bizonyos tökéletlenség, ami fenségessé teszi a képet.

Elevenen akarták elégetni, számtalan merénylet áldozata volt, az apját meggyilkolták, de megtörni nem tudták. Afganisztán első női polgármesterének, emberi jogi harcosának szívszorító és inspiráló vallomása.
A világ nyugati részén a feminizmus már a #metoo negyedik hullámánál tart, és fókuszában a keresztény-fundamentalista visszacsapás miatt egyre inkább a reprodukciós jogok állnak. A világ keleti részének egyes országaiban azonban, a muszlim-fundamentalista visszacsapás miatt a nőknek újra olyan első hullámos célokért kell küzdeniük, mint az otthonon kívüli munkavállalás, a tanulás, vagy éppenséggel a puszta közterületi tartózkodás, a szabad mozgás.
Zarifa könyve látlelet az aktuális afgán viszonyokról, életén keresztül ismerhetjük meg, hogy milyen sors vár a nőkre hazájában. Hároméves volt, amikor a tálibok kitiltották a lányokat az iskolákból, így ő is csak titokban folytathatta alapfokú tanulmányait. Hétéves korában megkezdődtek az amerikai légi csapások, majd a demokratizálási törekvések nyomán a lányok előtt új lehetőségek nyíltak meg. Amerika leghosszabb háborújának nem lett túl sok eredménye, de Zarifa Ghafari története nem születhetett volna meg nélküle.
Zarifa ebben a háborúban nőtt fel egy tanult, de konzervatív családban. Katonatiszt apja a családját "külön kis zászlóaljnak tekintette, akinek parancsokat lehet osztogatni", járhatott középiskolába, sőt egyetemre is. Az afgán kormánytól ösztöndíjat is kapott, amivel 16 évesen a pandzsábi egyetemen tanulhatott Indiában. Huszonnégy évesen lett a wardaki Maidan Shar polgármestere – az egyetlen női polgármester az országban. Hatszor követtek el merényletet ellene. Rádióműsoraival, személyes kiállásaival igyekezett felemelni a vidéki afgán nőket. Amikor a tálibok 2021-ben elfoglalták Kabult, az utolsó repülőjáratok egyikén sikerült elmenekülnie az országból. 
Zarifa könyve megdöbbentő memoár, amely páratlan betekintést nyújt Afganisztán véres közelmúltbeli évtizedeibe, és megpróbál inspirálóan hatni a nyugati nőkre (ambícióikat illetően), hogy miután hálát adnak az égnek, hogy abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy maguk formálhatják saját életüket, próbáljanak magasabbra törni, és ne csak olyan munkákat célozzanak meg, ami addig tart, míg a fiatalság és a vele járó szépség (pl. bármilyen csodálatra méltó is lenne egy légiutas-kisérői pálya, láttatok valaha egy 40 éven feletti stewardesst?  ).

[hockeyapu]

H.E.L.P. !

Hátha valaki tud segíteni !

Marion Zimmer Bradley rajongó vagyok (sok egyéb mellett) .
Jó régen olvastam egy regényrészletet magyar fordításban a Darkover regényciklus egyik kötetéből , valamelyik scifi magazinban.
Sajnos csak a 'Darkover Landfall' jelent meg magyar fordításban (ami a saga első története)  és az a regényrészlet, amit keresek  !
Először a Galaktikára gondoltam, de nem találom ! Azóta is keresem ezt a könyvet amiből ezt fordították, illetve hol jelent meg a regényrészlet anno?
Angolul megvan az összes, tudom végig kell olvasni mind a 30 kötetet, de az angolul lassan megy... !
Egészen biztos, hogy leírták, ez a Darkover regényciklus egyik könyvéből van!
Melyik lehet ez ?

[oldfan]

H.E.L.P. !

Hátha valaki tud segíteni !

Marion Zimmer Bradley rajongó vagyok (sok egyéb mellett) .
Jó régen olvastam egy regényrészletet magyar fordításban a Darkover regényciklus egyik kötetéből , valamelyik scifi magazinban.
Sajnos csak a 'Darkover Landfall' jelent meg magyar fordításban (ami a saga első története)  és az a regényrészlet, amit keresek  !
Először a Galaktikára gondoltam, de nem találom ! Azóta is keresem ezt a könyvet amiből ezt fordították, illetve hol jelent meg a regényrészlet anno?
Angolul megvan az összes, tudom végig kell olvasni mind a 30 kötetet, de az angolul lassan megy... !
Egészen biztos, hogy leírták, ez a Darkover regényciklus egyik könyvéből van!
Melyik lehet ez ?

Üdv!
Marion Zimmer Bradley-től megjelent a Világok háza könyv magyarul. 
A Galaktika 139.példányában egy novelláját adták ki "A szél népe" címmel.
Egy régi fanzinban (Helios) megjelent a Kék csillag c. novellája. A fordítás Kornya Zsoltté, így minőségi. Megvan nekem, fénymásolható. Egy Lythande nevű varászlónő egyik kalandját meséli el. Nem tudom, más formában kiadták-e.
Állítólag ezekben a magazinokban szintén vannak novellái, de nem bírtam kinyomozni, mi a címük. Talán telefonos kérdésre hajlandók megnézni.
https://www.libri.hu/konyv/Atlantisz-Fan...zam-4.html
https://www.libri.hu/konyv/Atlantisz-Fan...zam-7.html
Nem utolsó szempont, hogy kaphatóak, mert elég nagy ritkasággá lettek mostanra.
Remélem, valamelyiknek hasznát veszed.

[hockeyapu]

H.E.L.P. !

Hátha valaki tud segíteni !

Marion Zimmer Bradley rajongó vagyok (sok egyéb mellett) .
Jó régen olvastam egy regényrészletet magyar fordításban a Darkover regényciklus egyik kötetéből , valamelyik scifi magazinban.

Köszi ! Ezekkel képben vagyok . Majdnem az összes scifi magazin megvan (régiek). A rendszerváltás körül egyszerre több is megjelent,(Vega, Robur, Sience Fiction & Fantasy, Vámpi...) de mind csak kárász életű volt, sajna !
Angolul megvan az összes Darkover regény 30 vagy 31 kötet és azóta, hogy azt a regényrészletet olvastam azóta cseszteti az agyamat a teljes könyv. Határozottan írták, hogy ez a Darkover regényciklus egyik darabjából egy részlet .
Na ezt keresem, elkezdtem olvasni az angolt, de türelmetlen vagyok , hogy melyik ez a kötet ?!
Mondjuk a Metagalaktikát még nem fésültem át !

[George Bailey]

Bevallom, egyet nem olvastam (ez idáig) ezekből.

De a Maniacet beszereztem.

[George Bailey]

Karikó Katalin: Áttörések    Életem és a tudomány



The Guardian: "A Covid-vakcina technológiájának úttörője".
New York Post: "A kutató, akinek sok évtizedes mRNs-kutatása vezetett mindkét Covid-19 vakcinához".
The Telegraph: "Megváltás! A tudós megingathatatlan hite az mRNs-ben a Covid vakcinát adta a világnak".
"Kedves" honfitársak: "tömeggyilkos".

Egy kisújszállási lány története, aki a Kádár-kori Magyarországról az emberiség sorsát alakító tudósok élvonalába került
Karikó Katalin szerény körülmények között, vályogházban nőtt fel, olyan szülők gyermekeként, akik igyekeztek mindent megadni neki, hogy megvalósíthassa álmait. Mert a kislány eszmélésétől fogva csodálta az őt körülvevő varázslatos élővilágot, és szerette volna megismerni, amennyire csak lehetséges. Először Magyarországon, majd Amerikában lett kutató. Sohasem az elvárásoknak próbált megfelelni; konokul végezte kísérleteit, mert hitt abban, hogy kutatásai egyszer majd hozzájárulnak súlyos betegségek gyógyításához. A bürokrácia hatalmaskodóival szemben hosszú éveken át folytatott küzdelem után végül eljött az ő ideje. A Covid elleni leghatékonyabb vakcina gyors előállítása az ő fantasztikus munkája nélkül nem lett volna lehetséges. Eredményei egy az emberiség sorsát meghatározó másik kutatást, a rákbetegségek kialakulásának és terjedésének feltárását is új szintre emelhetik.
Önéletrajza nemcsak tudományos pályafutásáról szól: benne van az ellentmondásos kádári évek Magyarországa, ahol a szegény családból származó, tehetséges gyerekek mégiscsak lehetőséget kaptak, hogy egyetemet végezzenek. Katalin kénytelen-kelletlen követte néhány magyar származású, világhírű tudós útját: pályáját ő is Amerikában teljesítette be.
A könyvben benne van a magánélet minden nehézsége és szépsége is. A férj, Béla, aki mindvégig támogatta, bátorította Katalint, és lányuk, Zsuzsi, aki kétszeres olimpiai bajnok lett evezésben, amerikai színekben.
Karikó Katalin könyve tudósoknak és fiatal kutatóknak kötelező olvasmány. De ez a mesébe illő történet alighanem mindenki számára tanulságos, hiszen arról szól, hogyan lett egy magyar lányból, akiről 3-4 évvel ezelőtt még a kutya sem hallott, számos kiváló egyetem díszdoktora, szinte minden jelentős természettudományos díj kitüntetettje, a világ 100 legbefolyásosabb emberének egyike (a Time felmérése alapján), az Év Nője (a Glamour magazin szerint). Karikó Katalin egy újabb magyar, akit ma már az egész világ ismer, elismer és tisztel.

Tavaly megkapta az orvosi-élettani Nobel-díjat az mRNS-alapú vakcinák kifejlesztését megalapozó felfedezéséért, és ő lett az első magyar nő, aki ebben részesült.

[George Bailey]

Flesch István: Örmények, törökök, kurdok     Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország



Voltak Törökországban állomásozó németek, akik az örmények deportálások ellen harcoltak. Fennmaradt egy levél, amelyben Joseph Melchisedechian erzurumi örmény katolikus püspök mélyen meghatva fejezi ki háláját azért, hogy Scheubner-Richter, őt és híveit megmentette egy mészárlástól. Nevét imába foglalta, s őrangyalának tekinti őt – írta 1915. június 14-én. Az örménybarát Scheubner-Richter életútja később éles szélsőjobboldali politikai fordulatot vett. A rigai születésű katonatisztet a háború utolsó szakaszában a német hadsereg rigai sajtóhivatalának vezetőjévé nevezték ki, s az 1918 tavaszán indított nagy offenzíva idején őt is ott találjuk a Baltikumban nagy erőkkel támadó német csapatok soraiban. Az oroszok elleni harcokban tanúsított bátorságáért első osztályú vaskereszttel tüntették ki. A császári Németország összeomlása után csatlakozott a balti német szabadcsapatokhoz, majd 1920 márciusában részt vett a szociáldemokrata kormány elleni Kapp-puccsban. Ennek kudarca után Münchenbe menekült.
Októberben itt találkozott Hitlerrel. A továbbiakban a náci vezető külpolitikai tanácsadója és – kiterjedt kapcsolatai révén – egyben a párt "pénzszerzője" lett. A mozgalom anyagi támogatói közé sikerült felsorakoztatnia konzervatívokat és radikális jobboldaliakat, valamint gazdag orosz cári emigránsokat, akik a jövő emberének tartott Hitlertől remélték, hogy számukra kedvező hatást gyakorol a német politikára. Scheubner-Richter pénzügyi leleményessége tette lehetővé, hogy megvásárolhatták a Münchener Beobachter című újságot, amely Völkischer Beobachter címen az NSDAP hivatalos lapja lett. Ő egyengette Hitler útját Fritz Thyssenhez is. Az "acélbáró" Hitlert olyan időpontban kezdte anyagilag támogatni, amikor más nagyiparosok még nem óhajtottak vele közösséget vállalni.
Max Erwin von Scheubner-Richter 1923. november 9-én a puccsisták tüntető menetének élén, Hitler, Ludendorff és Göring oldalán vonult a müncheni Feldherrnhalléhoz. Az Odeonsplatzon kitört tűzharcban halálos lövés érte. Amikor földre rogyott, Hitler fel akarta emelni, de erőlködés közben melléje zuhant, s így a fegyvergolyók elsüvítettek a későbbi vezér és kancellár feje fölött… Hitler neki és a kudarcba fúlt puccskísérlet többi tizenöt "elesett hősének” ajánlotta a Mein Kampf első kötetét. Egyszer kijelentette: mindenki pótolható, csak egyvalaki nem: Scheubner-Richter… Neve megtalálható a náci mozgalom korai "vértanúinak” sorában.

Népirtás bűncselekményét követi el, aki azzal a szándékkal cselekszik, hogy teljesen vagy részben megsemmisítsen egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot, továbbá ha arra törekszik, hogy megöljön e csoporthoz tartozó személyeket, súlyos testi vagy lelki sérüléseket okozzon e csoport tagjainak, vagy e csoportot olyan életkörülmények közé kényszerítse, amelyek alkalmasak arra, hogy teljesen vagy részben előidézzék fizikai megsemmisülését.
"E meghatározás szerint – és e tekintetben egyértelműek a német diplomaták által az első világháború alatt megfogalmazott okmányok – az örmények elleni akciók kimerítik a genocídium klasszikus tényállását" – írja Wolfgang Gust. Az ENSZ aztán 1950-ben elfogadta az úgynevezett nürnbergi alapelveket is mint a nemzetközi jog egyik alapvetését. 1998 júniusában jóváhagyták az ENSZ Nemzetközi Büntető Törvényszékének felállítását, s e hosszú folyamat eredményeképpen lehetővé vált, hogy bíróság elé állítsák például a volt Jugoszlávia területén és Ruandában elkövetett népirtás tetteseit. A 2000 januárjában Stockholmban megtartott nemzetközi holokausztértekezleten felhívták a figyelmet arra, hogy a náci Németország kapitulációja óta még legkevesebb száz esetben történt népirtás. Genocídium áldozatává váltak tuszik, kurdok, bosnyákok, timoriak, indonéziai kínaiak, nemkülönben szudáni dinkák, nagák és nubák, az Amazonas mentén pedig tizenöt bennszülött törzset sújtott népirtás.

Ez a könyv részleteiben is felidézi annak a 1915. április 24-én kezdődő tragédiának a kezdetét, majd lefolyását, amely addig példátlan volt a modern Európa történelmében: nagyrészt szinte teljesen megsemmisült és maradványaiban szétszóródott Anatólia legősibb kultúrájú keresztény kisebbsége, amelynek tagjait nem sokkal korábban a konstantinápolyi szultánok kegyesen még leghűségesebb alattvalóikként részesítették legmagasabb dicséretben.
A Mustafa Kemal Atatürk vezette nemzeti mozgalom a korábbi ifjútörök elemek támogatásával 1920‒22 során befejezett ténnyé tette az örményekkel, görögökkel és asszír keresztényekkel szembeni etnikai tisztogatást és kitelepítést. Az 1923 júliusi lausanne-i békeszerződés idején már csak alig néhány örmény volt Törökország területén. A szerződés örményekről említést se tett, és amnesztiát adott az 1914 és 1922 között elkövetett politikai bűncselekmények elkövetőinek, a feledés homályát borítva a török nemzetállam homogén etnikai bázisát megalapozó bűnténynek (ő maga abban az időben Gallipolinál harcolt).
Flesch István könyve feltárja az örmény emlékezetben "nagy tragédia" vagy "katasztrófa" néven megőrzött megrendítő emberpusztulás előzményeit, történelmi-társadalmi rugóit. Bemutatja továbbá azoknak az éles nemzetközi és törökországi vitáknak az alakulását is, amelyek az akkori események értelmezése, megnevezése és minősítése körül mindmáig zajlanak, s amelyek nemcsak tudósokat, történészeket és turkológusokat állítanak szembe egymással, hanem nemritkán az ankarai kormányt és törvényhozást más országok, főleg Nyugat-Európa parlamentjeivel is.
Míg az 1930-as években fél Európa ellenezte "A Musza Dagh negyven napja" megfilmesitését (pl. Franciaország jelezte, hogy ha ezt Hollywood meglépi, akkor a francia mozik többet semmilyen MGM produkciót nem fognak vetiteni), azóta nagy változás állt be a világban és vele együtt Törökországban is e tabu ledöntését illetően.
Az Európa kulturális fővárosa rendezvény keretében egy teljes éven át, 2011. január elejéig volt megtekinthető Isztambulban egy kiállítás, amely bemutatta az ősi világváros örmény építőmestereinek munkáit. Szám szerint negyven építész száz alkotását, világhírű mesterműveket, palotákat, különböző más épületeket, iskolákat, kaszárnyákat. A látogatót hang- és képkíséret segítségével vezették végig, és valóságos művészettörténeti sétára hívták Isztambul kelet–nyugati és észak–déli tengelye mentén. A lenyűgöző szépségű épületek többsége, amellyel így találkozhatott, talán már korábbról is ismert lehetett számára. De ezeket az alkotásokat azelőtt itt soha nem úgy mutatták be, nem úgy beszéltek róluk, mint a megsemmisített törökországi örmény élet kőből emelt tanúiról. Mert a "nagy tragédia” után a török társadalom emlékezetéből mindent száműztek, amit csak az örmény kultúra létrehozott. Az örmény építészek azonban örökre ott hagyták a kezük nyomát szeretett városukon. Ők voltak Konstantinápoly, azaz Isztambul korszerűsítésének úttörői – csakhogy ezt így eddig soha nem mondták ki Törökországban. A titkot azonban most "elárulták" ezzel a kiállítással, amelyet a Hrant Dink (egy meggyilkolt örmény újságíró) Alapítvány az isztambuli Kortárs Művészetek Múzeumával és az Építészek Szövetségével közösen rendezett. A címe ez volt: "Isztambul örmény építészei a nyugatosodás időszakában." Vagy ahogy egy újságíró a maga számára lefordította: Isztambul örmény arca – kiállítás az oszmánok építőmestereiről.
De hát miért is oly nehéz még ma is nyíltan beszélni minden török számára 1915-ről? Ez vonatkozik azokra is, akik csak nemrégiben tudták meg, vagy akik titokban tartották, hogy családjuk örmény gyökerű. Sibylle Thelen magyarázata azzal kezdődik, hogy 1915-öt csak néhány évtized választotta el a második világháború kitörésétől. De ami akkor történt – emberéletek tömeges elpusztítása, kultúrjavak és műemlékek megsemmisítése, az emberiesség általános leértékelődése, főként azonban a holokauszt – háttérbe szorította az első világháború állami bűncselekményeit. Európa 1945-ben romokban hevert, és Németország, de a többi állam is az újjáépítéssel volt elfoglalva. A németek is csak lassan mutatkoztak késznek arra – folytatja a német turkológus –, hogy foglalkozzanak a rettenetes történtekkel. Először le kellett küzdeniük ellenérzésüket, aztán meg kellett tanulniuk, hogy miként járjanak el, s el kellett fogadniuk és meg kellett érteniük, hogy mindez szükséges. Ez sok időt és lelkierőt igényelt. A szövetségi köztársaságban a folyamat hosszúra nyúlt, évtizedekig eltartott, és még ma sincs egyáltalán lezárva. A tudati változást fontos választóvonalak jelzik. Ilyen feltűnő cezúra volt Richard von Weizsäcker államfő 1985. május 8-án a szövetségi gyűlésben elmondott beszéde. Az elnök a feltétel nélküli kapitulációt az eddigitől eltérő szemlélettel világította meg.
Ez a beszéd hozzásegítette a németeket ahhoz, hogy mai kollektív emlékezetükben május 8-át már ne a totális vereség, hanem a hitleri diktatúra alól történt felszabadítás napjaként őrizzék. "Nem arról van szó, hogy leküzdjük a történelmet. Ez egyáltalán nem lehetséges. Hiszen a történelmet nem lehet utólag megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni. Aki azonban nem akar tudomást venni a múltról, az vak lesz a jelenkorral szemben, és aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az ismét fogékony lesz veszélyes új fertőzésekre. A zsidó nép emlékezik, és mindig is emlékezni fog. Emberek vagyunk, ezért keressük a megbékélést” – jelentette ki Weizsäcker, és idézett egy zsidó bölcsességet: "A megváltás titka az emlékezés."
Szociálpszichológusok szerint egy társadalomnak időre van szüksége ahhoz, hogy a lakosság széles rétegei valóban szembenézzenek az adott ország történelmi bűneivel. Ez eltart legalább egy nemzedékig, de attól függően, hogy a múlt feldolgozása milyen társadalmi-politikai körülmények között megy végbe, országonként lehetnek nagy eltérések is. Így válik érthetővé a szembeötlően nagy időbeni késedelem Törökország esetében. A szembesülés elmaradásának, a múlt elhallgatásának hosszú évtizedei a fiatal köztársaság talpra állításának áldozatos rohammunkájával indultak. A kemalista kultúrforradalom Atatürk 1938 végén bekövetkezett halála után rideg egypárti kormányzássá merevedett. A következő években pedig, már a második világháborúban, İnönü elnök az "aktív semlegesség” jegyében igyekezett elkerülni minden háborús kockázatot, nehogy a világégés lángjai átcsaphassanak országára, s megsemmisítsék a kemalista köztársaság vívmányait. Ezért diplomáciájában óvatos kötéltáncot járva egyensúlyozott a szövetségesek és a tengelyhatalmak között. A belső helyzetet vaskézzel tartotta ellenőrzése alatt. Az örmények legfeljebb csak abban az értelemben kerültek szóba, hogy a többi nem muzulmán kisebbséghez hasonlóan rájuk is kiszabtak különadót, az ankarai propaganda pedig figyelmeztetett arra, hogy a Sztálingrád felé győzedelmesen előrenyomuló német hadsereggel együttműködnek örmény nacionalisták.
Amikor pedig a háború után öt évvel, 1950-ben először tarthattak demokratikus választásokat több párt részvételével, a hidegháborúban már kiváltképp éreztette hatását a Szovjetunió szomszédsága. Törökország a koreai háború idején, 1952-ben tagja lett a NATO-nak. Az ENSZ-csapatok keretében katonai alakulatot küldött a távol-keleti országba, és a harcokban érzékeny emberveszteséget szenvedett. A súlyos nemzetközi feszültség közepette Törökország a Nyugat egyik legfontosabb hídfőállásának számított a térségben. Ezért a múltat otthon nem volt ildomos feszegetni zavarba ejtő kérdésekkel. Ez akkoriban egyaránt megfelelt a szövetségesek és a török kormány igényeinek. Nemzetközi figyelem pedig még azután sem irányult tartósan 1915-re, hogy az ASALA örmény terrorszervezet a hetvenes és a nyolcvanas években a világ minden táján bosszúból sorozatban gyilkolt meg török diplomatákat. A kegyetlen merényletek megrázták az európai közvéleményt, a halált hozó robbantások füstje azonban éppen a lényeget takarta el, annak széles körű megismerését és megértését, hogy valójában mi is kezdődött és ment végbe azokban a feledésre ítélt tragikus években.

[George Bailey]

Robert J. Sawyer: Az Oppenheimer alternatíva



Nolan úr, azt miért nem emlitetted a filmedben, hogy Oppenheimer anyósa unokatestvére volt Wilhelm Keitelnek? Bizony, annak a Wilhelm Keitelnek.

"Tegyük fel, hogy Németország hamarabb fejlesztett volna ki két bombát, mint mi bármiféle bombát. És tegyük fel, hogy Németország ledob egy bombát, mondjuk, Rochesterre, a másikat pedig Buffalóra, aztán, a bombákból kifogyva elveszíti a háborút. Kételkedik bárki abban, hogy az atombombák városokra való ledobását háborús bűnnek nyilvánítottuk volna, és hogy a felelősöket halálra ítéltük volna Nürnbergben, és felakasztottuk volna?" (Szilárd Leó)

Hogy miért nem lett volna elég csupán egy erődemonstráció? Mert sehogyan sem tudták volna előre megjósolni, hogyan fognak reagálni rá a japánok. Letennék a fegyvert, vagy kettőzött erővel harcolnának, mert úgy döntenének, hogy ha már veszniük kell, akkor dicsőségtől övezetten haljanak meg, és vigyenek magukkal annyi amerikait, amennyit csak bírnak? Vagy ha csupán demonstrálták volna a bomba erejét, nem hitték volna el, hogy lenne bátorságuk ledobni egy városra, és még keményebben harcoltak volna? No meg, ha előre szóltak volna, milyen városra dobják le (hogy a civilek távozhassanak), lehet, hogy a japánok odavittek volna egy csomó amerikai foglyot.

A Manhattan-terven sok nagyszerű koponya, a világ leghíresebb fizikusai és matematikusai dolgoztak. Sawyer főhőse J. Robert Oppenheimer – barátainak "Oppie” –, akit az atombomba atyjának is szoktak nevezni. A történet elején, 1936-ban Oppie még fiatalember, aki találkozik élete szerelmével, Jean Tatlockkal, ám a kapcsolatuk a sajátos történelmi korszaknak köszönhetően nem tud kibontakozni, egészen a könyv végéig, ahol majd egy nagy drámai és érzelmi csavarral minden új megvilágításba helyeződik.
Ezután 1942-be ugrunk, elindul a Manhattan-terv. Oppenheimernek jelenlegi feleségével, a szintén tudós Kittyvel kell összeállítania csapatát, és nemcsak a tudományos rivalizálást és a terveket kell kezelnie, hanem a kormányzat katonai és biztonsági követeléseit is figyelembe kell vennie.
A könyv háromnegyede a projekt élénk megjelenítése. Sawyer bemutatja azokat a tudományos folyamatokat, amelyek a Los Alamos-i laborban zajlottak. A tudósok hús-vér emberek, komplex személyiségjegyekkel, érzelmekkel és erkölcsi dilemmákkal. Ez a rész Japán bombázásával és a háborús győzelemmel ér véget. 
De most jön a csavar. A projektben részt vevő tudósok egy kis magja Teller Ede vezetésével, miközben egy még pusztítóbb fegyver előállításán dolgozott, véletlenül felfedezett egy asztrofizikai tényt Naprendszerünkről, amely elkerülhetetlen végzetet jelent az egész emberiség számára körülbelül 80 év múlva. Mit kellene tenni? Oppenheimer egy új csapatot állít össze immár többek között Einsteinnel is kiegészülve, hogy kidolgozzanak egy új, titkos programot, az Arbor-tervet, aminek célja nem más, mint az emberi faj megmentése.
Míg a könyv első része szinte teljes mértékben a történelmi tényekre épít, ebben az új részben Sawyernek ki kellett találnia hihető akciókat és párbeszédeket, amelyek logikusan és zökkenőmentesen illeszkednek a történetbe, és a szereplők személyiségéből is következnek. A szerző zseniálisan oldja meg a feladatot, az olvasó nem is veszi észre, mikor tértünk le a történelem hagyományos menetéről egy alternatív vágányra, ahol a legfontosabb események többé-kevésbé változatlan módon lezajlanak: Kennedyt meggyilkolják, az Apollo legénysége pedig eljut a Holdra.