
Piers Paul Read: Életben maradtak
![[Kép: covers_439931.jpg?1493412986]](https://moly.hu/system/covers/big/covers_439931.jpg?1493412986)
Gondolom, a történetet mindenki ismeri. 1972. október 13.-án (ami történetesen egy pénteki nap volt) az uruguayi Keresztény Öregfiúk rögbicsapata hozzátartozókkal és barátokkal együtt útnak indult Chilébe, hogy néhány meccsen megmérkőzzék az ottani Öregdiákok csapatával. A rossz látási viszonyok miatt a gép az Andok egyik csúcsába ütközött, szárnya, farka letörött, a roncs pedig lefele száguldott a havas lejtőn, majd nagy zökkenéssel megfeneklett a hómezőn. A fedélzeten tartózkodó 45 emberből tizenketten a balesetben, további öt súlyos sérült másnap reggel halt meg.
Az eltűnt gép után indított keresés eredménytelen volt, a mentőcsapatoknak esélyük sem volt arra, hogy megtalálják a fehér gépet a hóval borított hegyoldalon. Nyolc nap után be is fejezték a keresést, az erről szóló rádióhírt a hegyen rekedt túlélők csapata is hallotta. A balesetet túlélő 27 embernek nem volt könnyű élete. Mivel a gép utasainak sem étele, sem a fagyos időjárásnak megfelelő meleg ruhája nem volt, egy idő után komoly gondot okozott a legalapvetőbb szükségletek kielégítése is. Hamarosan rádöbbentek, hogy a hegyen halott társaik húsa az egyetlen ehető dolog, és bár mindegyikük vallásos volt, végül egyetértettek abban, hogy a kannibalizmus a túlélés egyetlen módja. Az első néhány héten indított rövidebb felfedezőút után a túlélők csoportja úgy döntött, hogy egy kisebb, de a lehető legjobban felszerelt csapatnak segítségért kell indulnia. Ezt az elhatározást erősítette a 17. napon nyolc társuk életét kioltó lavina is. December 13-án, két hónappal a baleset után indult útnak a két legerősebb túlélő, és egy hét gyaloglás (no meg csontsoványan hegymászás) után végre összetalálkozott egy chilei paraszttal. Három nappal később, december 22-én, a balesettől számított 71. napon helikopter érkezett a roncs mellett maradt 14 emberhez, és másnapra mindannyiukat kimentették. A mentés után a túlélők még azt mondták, hogy az útra magukkal vitt sajtot ették a baleset után, de egy december 28-án tartott sajtótájékoztatón végül részletesen elmondták, mi történt a zuhanást követő több, mint két hónapban. Sok "nagyokos" (aki az otthon kényelméből biztos volt benne, hogy ő ilyesmire sosem vetemedne) elítélte őket tettük miatt.
Olvastam valahol, hogy annak idején az egész világot bejárta a repülőgép-szerencsétlenség és a túlélők hihetetlen története. Minden csatornán napokig ment az adás, de a vezető hír a kannibalizmus volt (ami egyet jelent a vádaskodással). De az ő történetük nem a kannibalizmusról szólt, hanem a bámulatos emberi küzdelemről, a folyamatos és az embert próbáló akadályok legyőzéséről.
Az egyik "elfogyasztott" fiú édesanyja azt mondta, hogy ha mind a negyvenötön túlélték volna a zuhanást, akkor mind a negyvenöt éhen halt volna.
Akit érdekel a sztori, de nem akarja kiolvasni a könyvet, annak melegen ajánlom a filmet (kétszer láttam): https://www.imdb.com/title/tt0106246/
![[Kép: covers_439931.jpg?1493412986]](https://moly.hu/system/covers/big/covers_439931.jpg?1493412986)
Gondolom, a történetet mindenki ismeri. 1972. október 13.-án (ami történetesen egy pénteki nap volt) az uruguayi Keresztény Öregfiúk rögbicsapata hozzátartozókkal és barátokkal együtt útnak indult Chilébe, hogy néhány meccsen megmérkőzzék az ottani Öregdiákok csapatával. A rossz látási viszonyok miatt a gép az Andok egyik csúcsába ütközött, szárnya, farka letörött, a roncs pedig lefele száguldott a havas lejtőn, majd nagy zökkenéssel megfeneklett a hómezőn. A fedélzeten tartózkodó 45 emberből tizenketten a balesetben, további öt súlyos sérült másnap reggel halt meg.
Az eltűnt gép után indított keresés eredménytelen volt, a mentőcsapatoknak esélyük sem volt arra, hogy megtalálják a fehér gépet a hóval borított hegyoldalon. Nyolc nap után be is fejezték a keresést, az erről szóló rádióhírt a hegyen rekedt túlélők csapata is hallotta. A balesetet túlélő 27 embernek nem volt könnyű élete. Mivel a gép utasainak sem étele, sem a fagyos időjárásnak megfelelő meleg ruhája nem volt, egy idő után komoly gondot okozott a legalapvetőbb szükségletek kielégítése is. Hamarosan rádöbbentek, hogy a hegyen halott társaik húsa az egyetlen ehető dolog, és bár mindegyikük vallásos volt, végül egyetértettek abban, hogy a kannibalizmus a túlélés egyetlen módja. Az első néhány héten indított rövidebb felfedezőút után a túlélők csoportja úgy döntött, hogy egy kisebb, de a lehető legjobban felszerelt csapatnak segítségért kell indulnia. Ezt az elhatározást erősítette a 17. napon nyolc társuk életét kioltó lavina is. December 13-án, két hónappal a baleset után indult útnak a két legerősebb túlélő, és egy hét gyaloglás (no meg csontsoványan hegymászás) után végre összetalálkozott egy chilei paraszttal. Három nappal később, december 22-én, a balesettől számított 71. napon helikopter érkezett a roncs mellett maradt 14 emberhez, és másnapra mindannyiukat kimentették. A mentés után a túlélők még azt mondták, hogy az útra magukkal vitt sajtot ették a baleset után, de egy december 28-án tartott sajtótájékoztatón végül részletesen elmondták, mi történt a zuhanást követő több, mint két hónapban. Sok "nagyokos" (aki az otthon kényelméből biztos volt benne, hogy ő ilyesmire sosem vetemedne) elítélte őket tettük miatt.
Olvastam valahol, hogy annak idején az egész világot bejárta a repülőgép-szerencsétlenség és a túlélők hihetetlen története. Minden csatornán napokig ment az adás, de a vezető hír a kannibalizmus volt (ami egyet jelent a vádaskodással). De az ő történetük nem a kannibalizmusról szólt, hanem a bámulatos emberi küzdelemről, a folyamatos és az embert próbáló akadályok legyőzéséről.
Az egyik "elfogyasztott" fiú édesanyja azt mondta, hogy ha mind a negyvenötön túlélték volna a zuhanást, akkor mind a negyvenöt éhen halt volna.
Akit érdekel a sztori, de nem akarja kiolvasni a könyvet, annak melegen ajánlom a filmet (kétszer láttam): https://www.imdb.com/title/tt0106246/
O fată ca ea...
Eudoxiu de Hurmuzachi
Eudoxiu de Hurmuzachi