2022-09-16, 12:09:12
(Üzenet szerkesztésének időpontja: 2022-09-16, 12:33:27. Szerkesztette: George Bailey. Edited 2 times in total.)
Bernard Lecomte: KGB - A szovjet titkosszolgálatok története
![[Kép: 2896063.jpg]](https://i.ibb.co/sPmsRJz/2896063.jpg)
"Néhány hónappal a XX. pártkongresszus után Magyarországon felkelés tör ki. A desztalinizálás a magyar nép számára csak a kommunista rendszer enyhülését és az országot megszálló szovjet csapatok előbb vagy utóbb bekövetkező távozását jelentheti. A Kremlnek azonban ez a legkevésbé sem áll szándékában. A KGB akkori elnöke Ivan Alekszandrovics Szerov még az 1956. október 23-i hatalmas tüntetések napján inkognitóban, egy szakasznyi KGB-tiszt kíséretében Budapestre érkezik. Ez premiernek számít: azelőtt még soha nem fordult elő, hogy a titkosszolgálatok főnöke személyesen utazzon a helyszínre, hogy egy, a szovjet "nagy testvér” ellen lázadó országot móresre tanítson.
Rögtön érkezése után, a biztonsági erők gyűlésén az inkognitóját megőrző Szerov határozatlanságukat hányja szemükre: "A fasiszták és az imperialisták rohamosztagaikat Budapest utcáira vezénylik, és az önök országának fegyveres erőiben még mindig akadnak olyan elvtársak, akik haboznak fegyvereiket használni!”
A teremben döbbent csend. Még a magyar rendőrség főnöke, Kopácsi Sándor is szeretné tudni, vajon ki lehet ez a kék szemű, dühös tekintetű "szovjet tanácsadó", aki azt követeli, hogy éles lőszerrel lőjenek a tüntetőkre, ezekre a "diáknak álcázott kapitalistákra" és "az árnyékban lapuló földesurak többi csatlósára". Amikor megtudja, hogy a KGB vezetője érkezett meg Moszkvából, Kopácsi attól tart, hogy az erőpróbát semmiképpen sem lehet elkerülni, és a felkelést vérbe fogják fojtani.
Nem tévedett. Október utolsó napjaiban a Kreml elhiteti magyar tárgyalópartnereivel, hogy elfogadja a kevésbé szektás vezetők – Kádár János pártelnök, Nagy Imre kormányfő – kinevezését, és hogy a szovjet hadsereg elhagyja az országot, ám ez kettős hazugság volt.
A legnagyobb titokban két ember készíti elő a helyszínen az SZKP elnöksége által Moszkvában elhatározott fegyveres beavatkozást, melynek célja, hogy erőszakkal leverje a magyar forradalmat: Ivan Szerov, a KGB elnöke és Jurij Andropov, a Szovjetunió nagykövete.
Andropov az államilag szentesített hazugságot ügyesen életben tartja, és november 4-én Nagy Imrének a szovjet tankok bevonulását minden elképzelhető határon túlmenően tagadja; Szerov pedig ugyanezen a napon csapdát állít Maléter Pál honvédelmi miniszternek és helyetteseinek: meghívják őket a szovjet erők főhadiszállására, ahol KGB-tisztek egy csoportja, élükön egy Mauser pisztolyt szorongató Szerovval, mindannyiukat meglepetésszerűen letartóztatja. Nagy Imrét, aki a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket, több más magyar vezetővel együtt, később egy hasonlóan ravasz csellel csalják tőrbe.
Malétert és Nagyot 1958. június 16-án a budapesti gyűjtőfogházban felakasztották. Kopácsi helyére az ország "normalizálásának" végrehajtására Szerov egyik munkatársát, Kuzma Grebennyik KGB-tábornokot nevezi ki, aki ugyanolyan kíméletlen módszerekkel dolgozott, mint főnöke: néhány nap leforgása alatt 5000 embert tartóztattak le, akik közül több százat kivégeztek. Magyarországot letaglózzák. Budapesten harminc éven át rend uralkodik. A Szerov–Andropov-duó tökéletesen működött. Pedig e két ember, aki a magyarországi megtorlást levezényelte, annyira különbözik egymástól, amennyire csak lehet: míg az ötvenegy éves Szerov tábornok tagadhatatlanul durva, erőszakos ember, akit lelkiismereti kétségek különösebben nem gyötörnek, addig a nála kilenc évvel fiatalabb Andropov nagykövet éppoly elegáns, mint amennyire cinikus. Akárcsak az árnyékában meghúzódó szerény követségi harmadtitkár, Vlagyimir Krjucskov. A történelem fintora: sok-sok évvel Szerov után mind Andropov, mind Krjucskov beülhet majd a KGB vezetői székébe."
Volt egy szervezet, amely 1917-ben, alig néhány héttel a Nagy Októberi Szocialista forradalom után jön létre. Vezetője Lenin parancsára bizonyos Feliksz Dzerzsinszkij lett, s a bonyodalmasan hosszú, "Összoroszországi rendkívüli bizottság az ellenforradalom és szabotázs elleni harcra” nevet kapja. Ezt oroszul Vcsekaként, majd röviden Csekaként
vonul be a történelembe. Az erőszakszervezet, melynek meghirdetett célja "minden ellenforradalmi cselekmény elfojtása és felszámolása", csekélyke metamorfózisokkal túlélte a századot: kezdetben Cseka, aztán GPU, OGPU, NKVD, MGB, MVD, majd a KGB nevet kapta, napjainkban pedig FSZB-nek (Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak) hívják.
A könyv első fejezetei a Cseka létrejöttével és a bolsevik hatalomátvételben játszott szerepével foglalkoznak. Lecomte kiemeli, hogy az újdonsült szovjet titkosrendőrség módszerei és személyi állományának egy része is a cári Ohranához köthető, és hogy a két szervezet különböző célok elérése érdekében nagyon is hasonló eszközöket alkalmazott. A Sztálin uralmát taglaló fejezetek egy hazai áttekintés után egy német (A Münzenberg-hálózat) és egy brit (A cambridge-i ötök) kitekintéssel folytatódnak, hogy aztán a harmincas évek nagy terrorját és Berija szerepét vegyék górcső alá.
A könyv további részeiben az NKVD látványos sikerei mellett (Versenyfutás az atomért) annak kellemetlen pillanataiba is betekintést nyerünk. A Sztálin halálát követő folyamatokat taglaló fejezet (A desztalinizálás) magyar szemmel különösen érdekes, ugyanis röviden bár, de megismerhetjük a KGB közvetlen szerepét az 1956-os forradalom eseményeiben. Lecomte vérfagyasztó részletekkel szolgál a „másik oldalról”, az állambiztonság és a szovjet erők nézőpontjából: leírja például, hogyan követelte tombolva már október 23-án Ivan Szerov, a KGB elnöke, hogy a magyar biztonsági erők éles lőszerrel nyissanak tüzet a „fasiszták és imperialisták rohamosztagaira”.
Az utolsó fejezetek áttekintik, hogyan hálózta be és nyomta el a szovjet állambiztonság az egyházi szervezeteket, illetve hogy mennyire felkészületlenül érte a Szovjetuniót a lengyel Karol Józef Wojtyła pápává választása 1978-ban; miképp próbálta erősíteni a KGB szerepét Andropov, és hogyan igyekezett neki új irányt kijelölni Gorbacsov.
A KGB 1991-ben múlt ki. Az év nyarán a Gorbacsov ellen végrehajtott puccs, melynek kitervelője a KGB-főnök, Vlagyimir Krjucskov volt, kudarcba fulladt. A politikai rendőrség feloszlatása néhány hónappal megelőzte a Szovjetunió felbomlását. Ám a következő években a KGB – mint poraiból a főnix – új néven újjászületett, ekként túlélve a kommunista államot, melynek egyik alapkövéül szolgált. Egy egykori csekista akaratának köszönhetően az FSZB továbbra is folytatja a kémkedést, a lehallgatást, a propagandát és a dezinformációt az új Oroszország szolgálatában. De ez már egy másik történet.
![[Kép: 2896063.jpg]](https://i.ibb.co/sPmsRJz/2896063.jpg)
"Néhány hónappal a XX. pártkongresszus után Magyarországon felkelés tör ki. A desztalinizálás a magyar nép számára csak a kommunista rendszer enyhülését és az országot megszálló szovjet csapatok előbb vagy utóbb bekövetkező távozását jelentheti. A Kremlnek azonban ez a legkevésbé sem áll szándékában. A KGB akkori elnöke Ivan Alekszandrovics Szerov még az 1956. október 23-i hatalmas tüntetések napján inkognitóban, egy szakasznyi KGB-tiszt kíséretében Budapestre érkezik. Ez premiernek számít: azelőtt még soha nem fordult elő, hogy a titkosszolgálatok főnöke személyesen utazzon a helyszínre, hogy egy, a szovjet "nagy testvér” ellen lázadó országot móresre tanítson.
Rögtön érkezése után, a biztonsági erők gyűlésén az inkognitóját megőrző Szerov határozatlanságukat hányja szemükre: "A fasiszták és az imperialisták rohamosztagaikat Budapest utcáira vezénylik, és az önök országának fegyveres erőiben még mindig akadnak olyan elvtársak, akik haboznak fegyvereiket használni!”
A teremben döbbent csend. Még a magyar rendőrség főnöke, Kopácsi Sándor is szeretné tudni, vajon ki lehet ez a kék szemű, dühös tekintetű "szovjet tanácsadó", aki azt követeli, hogy éles lőszerrel lőjenek a tüntetőkre, ezekre a "diáknak álcázott kapitalistákra" és "az árnyékban lapuló földesurak többi csatlósára". Amikor megtudja, hogy a KGB vezetője érkezett meg Moszkvából, Kopácsi attól tart, hogy az erőpróbát semmiképpen sem lehet elkerülni, és a felkelést vérbe fogják fojtani.
Nem tévedett. Október utolsó napjaiban a Kreml elhiteti magyar tárgyalópartnereivel, hogy elfogadja a kevésbé szektás vezetők – Kádár János pártelnök, Nagy Imre kormányfő – kinevezését, és hogy a szovjet hadsereg elhagyja az országot, ám ez kettős hazugság volt.
A legnagyobb titokban két ember készíti elő a helyszínen az SZKP elnöksége által Moszkvában elhatározott fegyveres beavatkozást, melynek célja, hogy erőszakkal leverje a magyar forradalmat: Ivan Szerov, a KGB elnöke és Jurij Andropov, a Szovjetunió nagykövete.
Andropov az államilag szentesített hazugságot ügyesen életben tartja, és november 4-én Nagy Imrének a szovjet tankok bevonulását minden elképzelhető határon túlmenően tagadja; Szerov pedig ugyanezen a napon csapdát állít Maléter Pál honvédelmi miniszternek és helyetteseinek: meghívják őket a szovjet erők főhadiszállására, ahol KGB-tisztek egy csoportja, élükön egy Mauser pisztolyt szorongató Szerovval, mindannyiukat meglepetésszerűen letartóztatja. Nagy Imrét, aki a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket, több más magyar vezetővel együtt, később egy hasonlóan ravasz csellel csalják tőrbe.
Malétert és Nagyot 1958. június 16-án a budapesti gyűjtőfogházban felakasztották. Kopácsi helyére az ország "normalizálásának" végrehajtására Szerov egyik munkatársát, Kuzma Grebennyik KGB-tábornokot nevezi ki, aki ugyanolyan kíméletlen módszerekkel dolgozott, mint főnöke: néhány nap leforgása alatt 5000 embert tartóztattak le, akik közül több százat kivégeztek. Magyarországot letaglózzák. Budapesten harminc éven át rend uralkodik. A Szerov–Andropov-duó tökéletesen működött. Pedig e két ember, aki a magyarországi megtorlást levezényelte, annyira különbözik egymástól, amennyire csak lehet: míg az ötvenegy éves Szerov tábornok tagadhatatlanul durva, erőszakos ember, akit lelkiismereti kétségek különösebben nem gyötörnek, addig a nála kilenc évvel fiatalabb Andropov nagykövet éppoly elegáns, mint amennyire cinikus. Akárcsak az árnyékában meghúzódó szerény követségi harmadtitkár, Vlagyimir Krjucskov. A történelem fintora: sok-sok évvel Szerov után mind Andropov, mind Krjucskov beülhet majd a KGB vezetői székébe."
Volt egy szervezet, amely 1917-ben, alig néhány héttel a Nagy Októberi Szocialista forradalom után jön létre. Vezetője Lenin parancsára bizonyos Feliksz Dzerzsinszkij lett, s a bonyodalmasan hosszú, "Összoroszországi rendkívüli bizottság az ellenforradalom és szabotázs elleni harcra” nevet kapja. Ezt oroszul Vcsekaként, majd röviden Csekaként
vonul be a történelembe. Az erőszakszervezet, melynek meghirdetett célja "minden ellenforradalmi cselekmény elfojtása és felszámolása", csekélyke metamorfózisokkal túlélte a századot: kezdetben Cseka, aztán GPU, OGPU, NKVD, MGB, MVD, majd a KGB nevet kapta, napjainkban pedig FSZB-nek (Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak) hívják.
A könyv első fejezetei a Cseka létrejöttével és a bolsevik hatalomátvételben játszott szerepével foglalkoznak. Lecomte kiemeli, hogy az újdonsült szovjet titkosrendőrség módszerei és személyi állományának egy része is a cári Ohranához köthető, és hogy a két szervezet különböző célok elérése érdekében nagyon is hasonló eszközöket alkalmazott. A Sztálin uralmát taglaló fejezetek egy hazai áttekintés után egy német (A Münzenberg-hálózat) és egy brit (A cambridge-i ötök) kitekintéssel folytatódnak, hogy aztán a harmincas évek nagy terrorját és Berija szerepét vegyék górcső alá.
A könyv további részeiben az NKVD látványos sikerei mellett (Versenyfutás az atomért) annak kellemetlen pillanataiba is betekintést nyerünk. A Sztálin halálát követő folyamatokat taglaló fejezet (A desztalinizálás) magyar szemmel különösen érdekes, ugyanis röviden bár, de megismerhetjük a KGB közvetlen szerepét az 1956-os forradalom eseményeiben. Lecomte vérfagyasztó részletekkel szolgál a „másik oldalról”, az állambiztonság és a szovjet erők nézőpontjából: leírja például, hogyan követelte tombolva már október 23-án Ivan Szerov, a KGB elnöke, hogy a magyar biztonsági erők éles lőszerrel nyissanak tüzet a „fasiszták és imperialisták rohamosztagaira”.
Az utolsó fejezetek áttekintik, hogyan hálózta be és nyomta el a szovjet állambiztonság az egyházi szervezeteket, illetve hogy mennyire felkészületlenül érte a Szovjetuniót a lengyel Karol Józef Wojtyła pápává választása 1978-ban; miképp próbálta erősíteni a KGB szerepét Andropov, és hogyan igyekezett neki új irányt kijelölni Gorbacsov.
A KGB 1991-ben múlt ki. Az év nyarán a Gorbacsov ellen végrehajtott puccs, melynek kitervelője a KGB-főnök, Vlagyimir Krjucskov volt, kudarcba fulladt. A politikai rendőrség feloszlatása néhány hónappal megelőzte a Szovjetunió felbomlását. Ám a következő években a KGB – mint poraiból a főnix – új néven újjászületett, ekként túlélve a kommunista államot, melynek egyik alapkövéül szolgált. Egy egykori csekista akaratának köszönhetően az FSZB továbbra is folytatja a kémkedést, a lehallgatást, a propagandát és a dezinformációt az új Oroszország szolgálatában. De ez már egy másik történet.
O fată ca ea...
Eudoxiu de Hurmuzachi
Eudoxiu de Hurmuzachi