Anna Politkovszkaja: Orosz napló
![[Kép: elfXDRg.jpeg]](https://i.imgur.com/elfXDRg.jpeg)
A 2004. decemberi ukrán narancsos forradalom véget vetett a nagy orosz politikai válságnak. Az esemény felrázta a társadalmat a kábulatból: mindenki nagyon irigyelte az ukránoktól az ő Majdan terüket. – Az ég szerelmére, hát miért nem vagyunk mi is olyanok, mint azok ott Ukrajnában? – kérdezgették egymástól az emberek. – Hiszen ők pont olyanok, mint mi, csak éppen…
Mindenkinek megvoltak a maga érvei annak bizonyítására, hogy úgy hasonlítunk egymásra az ukránokkal, mint két tojás. Oroszország lakói között rengetegen vannak, akik egészen, félig vagy negyedrészt ukránok. A Szovjetunióban egyetlen város sem állt közelebb Moszkvához, mint Kijev, az életmódunk pedig minden ízében, szétválaszthatatlanul összefonódik. Az oroszok többsége a Szovjetunió felbomlása után is biztosra vette, hogy Ukrajna az ország csatolt területe, avagy félgyarmata marad, és továbbra is Moszkva fogja eldönteni, hogy mi a legjobb Kijevnek. Csakhogy a dolgok másként alakultak. Míg a volt birodalmi főváros továbbra is azzal áltatta magát, hogy volt gyarmata úgysem áll ki a sorból, a volt gyarmat népe figyelemre méltó átalakuláson ment keresztül, és saját nemzetté fejlődött.
Ha annak tudatában olvassuk az Orosz naplót, hogy milyen szörnyű véget ért Anna Politkovszkaja élete – orvul meggyilkolták annak a moszkvai tömbháznak a lépcsőházában, amelyben lakott –, olyan érzésünk támad, mintha a könyv előre megjósolná, hogy szerzőjét semmiképp sem hagyhatták életben. Hiszen e kötet lapjain olyan mély sebeket ejtő, pusztító hatású igazságokat tár fel és tesz közszemlére Vlagyimir Putyin elnök rezsimjéről – ahogy azt már korábbi írásaiban is megtette –, hogy valakinek egyszerűen muszáj volt megölnie őt, méghozzá inkább előbb, mint utóbb. Bizonyos fokig már az is kész csoda, hogy annyit élhetett, amennyit élt.
Az pedig még inkább kész csoda, hogy a posztszovjet éra zűrzavaros éveiben akadt egy újságíró, aki szinte egy személyben hívta fel a világ figyelmét Csecsenföld felháborító tragédiájára és a modern Oroszország számtalan más gaztettére. Az általa leleplezett viselkedésmódot, amely az e könyvet alkotó feljegyzéseiben is elénk tárul, irdatlan mennyiségű, rendszerszintű politikai és emberjogi visszaélés jellemzi. Hiszen naplóról van szó, amelyet Anna Politkovszkaja a 2003. decemberi tisztátalan parlamenti választásoktól 2005 végéig, illetve a beszláni iskolaostrom utóéletéig tartó időszakban vezetett.
Lépésről lépésre követi nyomon az új önkényuralom kiépülésének folyamatát, amelynek működtetésében a meggyilkolt újságírók, összevert és bebörtönzött ellenzékiek mellett legalább ekkora szerep jut a demokratikus díszleteknek, a Kreml által finanszírozott álellenzéknek és az elvtelen, profitéhes oligarcháknak. A politikán kívül és alatt pedig fel-felhangzik a kiábrándult és megnyomorított átlagemberek tömegeinek hangja, akik a szabadság ígéretének futó felvillanása után ismét hosszú időre elvesztették a reményt, hogy hazájuk egyszer végre az ő érdekeiket szolgálhatja.
Az Orosz napló ugyanakkor több a közelmúlt történelmének egyszerű elbeszélésénél. Figyelmeztetésül és intésül is szolgál az álhírek világában, amelyben a szabadság új ellenségei szorgalmasan tanulnak egymástól. A putyini hatalmi eszközök vírusként terjednek a világban, és ha nem ismerjük fel őket időben, sikerre is vannak ítélve. Politkovszkaja könyve nem orosz történet, hanem egyetemes lecke a szabadság törékenységéről - igazságát pedig saját tragikus halála nyomatékosítja.
A 2004. decemberi ukrán narancsos forradalom véget vetett a nagy orosz politikai válságnak. Az esemény felrázta a társadalmat a kábulatból: mindenki nagyon irigyelte az ukránoktól az ő Majdan terüket. – Az ég szerelmére, hát miért nem vagyunk mi is olyanok, mint azok ott Ukrajnában? – kérdezgették egymástól az emberek. – Hiszen ők pont olyanok, mint mi, csak éppen…
Mindenkinek megvoltak a maga érvei annak bizonyítására, hogy úgy hasonlítunk egymásra az ukránokkal, mint két tojás. Oroszország lakói között rengetegen vannak, akik egészen, félig vagy negyedrészt ukránok. A Szovjetunióban egyetlen város sem állt közelebb Moszkvához, mint Kijev, az életmódunk pedig minden ízében, szétválaszthatatlanul összefonódik. Az oroszok többsége a Szovjetunió felbomlása után is biztosra vette, hogy Ukrajna az ország csatolt területe, avagy félgyarmata marad, és továbbra is Moszkva fogja eldönteni, hogy mi a legjobb Kijevnek. Csakhogy a dolgok másként alakultak. Míg a volt birodalmi főváros továbbra is azzal áltatta magát, hogy volt gyarmata úgysem áll ki a sorból, a volt gyarmat népe figyelemre méltó átalakuláson ment keresztül, és saját nemzetté fejlődött.
Ha annak tudatában olvassuk az Orosz naplót, hogy milyen szörnyű véget ért Anna Politkovszkaja élete – orvul meggyilkolták annak a moszkvai tömbháznak a lépcsőházában, amelyben lakott –, olyan érzésünk támad, mintha a könyv előre megjósolná, hogy szerzőjét semmiképp sem hagyhatták életben. Hiszen e kötet lapjain olyan mély sebeket ejtő, pusztító hatású igazságokat tár fel és tesz közszemlére Vlagyimir Putyin elnök rezsimjéről – ahogy azt már korábbi írásaiban is megtette –, hogy valakinek egyszerűen muszáj volt megölnie őt, méghozzá inkább előbb, mint utóbb. Bizonyos fokig már az is kész csoda, hogy annyit élhetett, amennyit élt.
Az pedig még inkább kész csoda, hogy a posztszovjet éra zűrzavaros éveiben akadt egy újságíró, aki szinte egy személyben hívta fel a világ figyelmét Csecsenföld felháborító tragédiájára és a modern Oroszország számtalan más gaztettére. Az általa leleplezett viselkedésmódot, amely az e könyvet alkotó feljegyzéseiben is elénk tárul, irdatlan mennyiségű, rendszerszintű politikai és emberjogi visszaélés jellemzi. Hiszen naplóról van szó, amelyet Anna Politkovszkaja a 2003. decemberi tisztátalan parlamenti választásoktól 2005 végéig, illetve a beszláni iskolaostrom utóéletéig tartó időszakban vezetett.
Lépésről lépésre követi nyomon az új önkényuralom kiépülésének folyamatát, amelynek működtetésében a meggyilkolt újságírók, összevert és bebörtönzött ellenzékiek mellett legalább ekkora szerep jut a demokratikus díszleteknek, a Kreml által finanszírozott álellenzéknek és az elvtelen, profitéhes oligarcháknak. A politikán kívül és alatt pedig fel-felhangzik a kiábrándult és megnyomorított átlagemberek tömegeinek hangja, akik a szabadság ígéretének futó felvillanása után ismét hosszú időre elvesztették a reményt, hogy hazájuk egyszer végre az ő érdekeiket szolgálhatja.
Az Orosz napló ugyanakkor több a közelmúlt történelmének egyszerű elbeszélésénél. Figyelmeztetésül és intésül is szolgál az álhírek világában, amelyben a szabadság új ellenségei szorgalmasan tanulnak egymástól. A putyini hatalmi eszközök vírusként terjednek a világban, és ha nem ismerjük fel őket időben, sikerre is vannak ítélve. Politkovszkaja könyve nem orosz történet, hanem egyetemes lecke a szabadság törékenységéről - igazságát pedig saját tragikus halála nyomatékosítja.
Eudoxiu de Hurmuzachi
![[-]](/collapse.png)