2023-12-03, 23:34:42
(Üzenet szerkesztésének időpontja: 2023-12-04, 01:04:56. Szerkesztette: George Bailey. Edited 4 times in total.)
Jonathan Freedland: A szabadulóművész
![[Kép: PZJJJZh.jpeg]](https://i.imgur.com/PZJJJZh.jpeg)
Az emberek, akik megszöktek Auschwitzból, és beszéltek róla a világnak, megmentve ezáltal 200 000 ember életét (leginkább magyar zsidókét).
A szlovák történelemnek aligha vannak méltatlanabbul mellőzött személyiségei, mint Rudolf Vrba és Alfred Wetzler. Nevüket nem viselik közterek, nem írnak róluk a tankönyvek, sokáig visszaemlékezéseik sem jelentek meg szlovákul. Pedig azok közé a kevesek közé tartoztak, akiknek 1944 áprilisában sikerült megszökniük a legnagyobb és legkegyetlenebb náci koncentrációs táborból, Auschwitzból. Ez már önmagában is figyelemreméltó bravúr, de hőstetté az emeli, hogy a két fiatalember nem csak a saját életét mentette. Végig az a szándék hajtotta őket, hogy figyelmeztessék a még deportálás előtt álló magyarországi zsidókat (mert addigra már csak ott élt népes zsidó közösség).
Szlovákiába érve (miután álnevet vettek fel: Alfred Wetzlerrelból Jozef Láníkból lett, de a háború után ő visszavette az eredeti nevét, míg a Walter Rosenbergeből lett Rudolf Vrba örökké ennél a névnél maradt, mivel végérvényesen meg akart szabadulni a németes hangzású Rosenbergtől. Érdekes módon, az nem zavarta, hogy azt a keresztnevet viselje, mint Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss
) tollba mondták a leleplező igazságot Auschwitzról: egy minden részletre kiterjedő "Auschwitz jegyzőkönyv,"-ként híressé vált beszámolójukat. A 32 oldalas borzalom sok hercehurca után több háborús kulcsszereplő kezébe került: miután az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt is elolvasta, az alábbi üzenetet küldte Horthynak:
"Az Egyesült Államok követeli, hogy árulja el, szándékukban áll-e a magyar hatóságoknak […] a zsidók Lengyelországba vagy máshová való deportálása, vagy olyan intézkedés foganatosítása, amely tömeges kivégzésüket eredményezné. Ezenfelül az Egyesült Államok emlékeztetni kívánja a magyar hatóságokat, hogy mindazok, akik felelősek ezen igazságtalanságok elkövetéséért, nem kerülhetik el a számonkérést."
Pár napra rá Egyesült Államok 15. légi hadserege 1200 tonnányi bombát szórt Budapestre és környékére, ami végzett 136 emberrel, és romba döntött 370 épületet. A bombák célpontjai valójában a várostól délre fekvő gyárak voltak, a vezető magyar körök szemszögéből azonban ez nem így látszott. Hanem úgy, hogy Roosevelt valóra váltja fenyegetését, és kíméletlenül felelősségre vonja a politikai vezetést a magyarországi zsidók elpusztításáért. A felső szinten állókat ettől a kilátástól elfogta a rettegés.
Július 5-én Horthy kinevezte egyik hű emberét a főváros katonai parancsnokának, és utasította, hogy tegyen meg "minden szükséges lépést a budapesti zsidók deportálásának megelőzésére". Ugyanezen az éjszakán bevetette a tankokat is. A benyomuló hadsereg kiszorította az utcákról a zsidók begyűjtésére összesereglett csendőröket.
A különféle szándékok csatáját végül a kormányzó nyerte meg. Szögezzük le, hogy fő motivációja hatalmának megtartása és tekintélyének érvényesítése volt, nem pedig a zsidók megmentése. A magyarországi zsidók deportálása egészen addig a pillanatig, úgy tűnik, nem zavarta őt különösebben. Sőt: az még három napon át folytatódott ugyanabban az ütemben, ahogy májusban és júniusban: csak július 9-én öt transzport indult el vidékről. Aztán július 20-án még egy. De a többit már leállították. Egy Auschwitzba tartó vonatot Horthy parancsára még vissza is fordítottak. Horthy kormányzása alatt nem indult el több szerelvény Budapestről.
Augusztus végén a szlovák ellenállás felkelést indított, és a fiú mindenképp részt akart venni benne. Csatlakozott Milan Uher őrmester nyugat-szlovákiai partizáncsapatához, felesküdött a száműzött csehszlovák kormányra, és megfogadta, hogy a németek legyőzéséig vagy a haláláig harcolni fog.
A kiképzés rövid volt és kezdetleges. Huszonnégy óra múlva Rudi már fegyveres bevetésre ment. Az óturai iskolát elfoglalta mintegy hétszáz SS-es, akik azt a feladatot kapták, hogy semmisítsék meg a környéken tevékenykedő ellenállást. Uher emberei megelőző csapásra készültek. Így hát Rudolf Vrba, aki csak szeptemberben töltötte be a huszadik évét, most a vaksötét éjszakában lopakodott a szlovák vidéki iskola felé, amíg az őrmester végre parancsot nem adott az épület megrohamozására. Kézigránátokat dobtak be az ablakokon, majd berontottak a kapun, és tüzet nyitottak. Rudi legalább két bajtársát látta elesni maga mellett, de ez semmit nem vett el az őt elöntő eufóriából. Azon kapta magát, hogy kacag örömében, sőt zokog a boldogságtól. Hallotta az SS-esek sikolyait az épületben, hallotta meghalni őket, és ez teljesen felvillanyozta.
Rudi még legalább kilenc ütközetben harcolt SS-esek ellen, és a háború után megkapta a csehszlovák Bátorságért Érdemérmet, a Szlovák Nemzeti Felkelés Érdemrend második fokozatát, valamint a Csehszlovák Partizánok Becsületérmét. Ezután pedig kémiai és biokémiai tanulmányokba kezdett, majd a diploma megszerzését követően elismert kutatóorvos vált belőle. Miután házassága befuccsolt, Angliába disszidált (érdekes módon, a felesége két lányával szintén, pont ugyanazon a napon), ahonnan később Kanadába ment, majd onnan az Egyesült Államokba.
Az évek során, akár történészekkel levelezett, akár dokumentumfilmesekkel beszélt, Vrba mindig kínosan ügyelt rá, hogy megemlítse szökevénytársát, Fred Wetzlert. De nagyon eltávolodtak egymástól, mióta kihűlt a barátságuk, amikor Fred feleségül vett egy auschwitzi túlélőt (Rudi elképzelése szerint valaki csak úgy tudta túlélni Auschwitzot, ha a nácikat szolgálta valami módon, pl. kápóként vagy besúgóként). Ebben szerepet játszott a politika is. Rudit elképesztette, hogy régi barátja képes egy totalitárius rendszerben élni (ő nem disszidált). Azt, hogy Fred Csehszlovákiában maradt, ő az elnyomó kommunizmus hallgatólagos jóváhagyásának tekintette. Segíteni akart neki, még pénzt is küldött, amikor tudott. De úgy érezte, ha a barátja tényleg gyűlöli az ottani életet, akkor van más lehetősége: meg is szökhet. Korábban is megtette már.
Az őket elválasztó vasfüggönynek másféle hatása is volt: emlékeik a közösen végrehajtott rendkívüli tettről kezdtek elágazni egymástól. Fred a maga történetét nem emlékiratként írta meg, hanem regényben. A könyv címe "Amit Dante nem látott", és Rudi "Val" néven, bátor, de forrófejű, tettei következményeivel nem törődő fiatalemberként szerepel benne. Fred is adott néhány interjút, de inkább történészeknek, mint filmeseknek, és ezeken keresztül még jobban kitetszenek a két szökevény beszámolói közötti ellentmondások.
De egyikük sem vált igazán híressé: Rudi szerepelt ugyan néhány dokumentumfilmben világszerte, de ahhoz képest, hogy milyen tettet vittek véghez, alig ismerte őket valaki. Még Izrael is, a zsidó nemzet, amely évente egyszer megáll, és csendben megemlékezik a soáról, alig őrzött meg róluk valamit. Nem tanították a történetüket az iskolában, Rudi emlékiratait egészen 1998-ig nem fordították le héberre, és akkor is kitartó harcot kellett érte vívnia Ruth Linn-nek, a Haifai Egyetem professzorának. Még a jeruzsálemi Jad Vasemnek, az ország hivatalos holokausztarchívumának, múzeumának és emlékhelyének gyűjteményében is a szerzők neve nélkül szerepel az "Auschwitz-jegyzőkönyv". A dokumentumra utalva a történészek rendszerint "két fiatal szökevényről, vagy "két szlovák szökevényről beszéltek, mintha annak a két embernek a kiléte, akik ezt a rendkívüli tettet végrehajtották, mellékes volna
Rudi végül megkapta a díszdoktori címet, és az emlékiratai kései héber kiadása is megjelenhetett, de a vezető izraeli tudományos körök sokéves távolságtartásának meglett a következménye. Része volt abban is, hogy nem került be a legnagyobb tiszteletben tartott holokauszttúlélők panteonjába. Levelezett a Nobel-díjas Elie Wiesellel, és a balibacsika által magyarra fordított The World at War című brit dokumentumfilm-sorozat "Genocide" címet viselő 20. részében az ő megszólalása közvetlenül Primo Levié után következett, mégsem tett szert az övékhez hasonló hírnévre. Részben azért, mert ők írók voltak, Rudi pedig nem. De volt ennél bonyolultabb ok is. Rudi nem illett abba a képbe, amit a világ egy holokauszttúlélőtől elvárt.
Ez Lanzmann filmjében, a Shoahban is látható. A többi megszólaló öregembernek látszik, akiket meggörnyesztett és megtört az átélt események súlya. Rudi viszont napbarnított, egészséges és életerős. Hangosan és magabiztosan beszél. Egy nemzedékkel fiatalabbnak tűnik a többieknél: nehéz elhinni, hogy harmincöt évvel korábban ugyanazon ment keresztül, amin ők. Cinikus, szarkasztikus humorral beszél. És mosolyog, mintha szórakoztatná témájának abszurd tébolya, még akkor is, amikor az elmondhatatlanról beszél.
1976-tól 2006-ban bekövetkezett haláláig a vancouveri Brit Columbia Egyetemen farmakológiát oktatott. Nevéhez számos tudományos publikációt fűződik az agy kémiai működése, valamint a rák és a cukorbetegség témakörében (Wetzler pedig 1988-ban halt meg Pozsonyban).
Vrba kétszázezer zsidó megmentésében működött közre – de haláláig hitte, hogy ez a szám lehetett volna sokkal több is.
Az emberek, akik megszöktek Auschwitzból, és beszéltek róla a világnak, megmentve ezáltal 200 000 ember életét (leginkább magyar zsidókét).
A szlovák történelemnek aligha vannak méltatlanabbul mellőzött személyiségei, mint Rudolf Vrba és Alfred Wetzler. Nevüket nem viselik közterek, nem írnak róluk a tankönyvek, sokáig visszaemlékezéseik sem jelentek meg szlovákul. Pedig azok közé a kevesek közé tartoztak, akiknek 1944 áprilisában sikerült megszökniük a legnagyobb és legkegyetlenebb náci koncentrációs táborból, Auschwitzból. Ez már önmagában is figyelemreméltó bravúr, de hőstetté az emeli, hogy a két fiatalember nem csak a saját életét mentette. Végig az a szándék hajtotta őket, hogy figyelmeztessék a még deportálás előtt álló magyarországi zsidókat (mert addigra már csak ott élt népes zsidó közösség).
Szlovákiába érve (miután álnevet vettek fel: Alfred Wetzlerrelból Jozef Láníkból lett, de a háború után ő visszavette az eredeti nevét, míg a Walter Rosenbergeből lett Rudolf Vrba örökké ennél a névnél maradt, mivel végérvényesen meg akart szabadulni a németes hangzású Rosenbergtől. Érdekes módon, az nem zavarta, hogy azt a keresztnevet viselje, mint Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss
) tollba mondták a leleplező igazságot Auschwitzról: egy minden részletre kiterjedő "Auschwitz jegyzőkönyv,"-ként híressé vált beszámolójukat. A 32 oldalas borzalom sok hercehurca után több háborús kulcsszereplő kezébe került: miután az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt is elolvasta, az alábbi üzenetet küldte Horthynak:"Az Egyesült Államok követeli, hogy árulja el, szándékukban áll-e a magyar hatóságoknak […] a zsidók Lengyelországba vagy máshová való deportálása, vagy olyan intézkedés foganatosítása, amely tömeges kivégzésüket eredményezné. Ezenfelül az Egyesült Államok emlékeztetni kívánja a magyar hatóságokat, hogy mindazok, akik felelősek ezen igazságtalanságok elkövetéséért, nem kerülhetik el a számonkérést."
Pár napra rá Egyesült Államok 15. légi hadserege 1200 tonnányi bombát szórt Budapestre és környékére, ami végzett 136 emberrel, és romba döntött 370 épületet. A bombák célpontjai valójában a várostól délre fekvő gyárak voltak, a vezető magyar körök szemszögéből azonban ez nem így látszott. Hanem úgy, hogy Roosevelt valóra váltja fenyegetését, és kíméletlenül felelősségre vonja a politikai vezetést a magyarországi zsidók elpusztításáért. A felső szinten állókat ettől a kilátástól elfogta a rettegés.
Július 5-én Horthy kinevezte egyik hű emberét a főváros katonai parancsnokának, és utasította, hogy tegyen meg "minden szükséges lépést a budapesti zsidók deportálásának megelőzésére". Ugyanezen az éjszakán bevetette a tankokat is. A benyomuló hadsereg kiszorította az utcákról a zsidók begyűjtésére összesereglett csendőröket.
A különféle szándékok csatáját végül a kormányzó nyerte meg. Szögezzük le, hogy fő motivációja hatalmának megtartása és tekintélyének érvényesítése volt, nem pedig a zsidók megmentése. A magyarországi zsidók deportálása egészen addig a pillanatig, úgy tűnik, nem zavarta őt különösebben. Sőt: az még három napon át folytatódott ugyanabban az ütemben, ahogy májusban és júniusban: csak július 9-én öt transzport indult el vidékről. Aztán július 20-án még egy. De a többit már leállították. Egy Auschwitzba tartó vonatot Horthy parancsára még vissza is fordítottak. Horthy kormányzása alatt nem indult el több szerelvény Budapestről.
Augusztus végén a szlovák ellenállás felkelést indított, és a fiú mindenképp részt akart venni benne. Csatlakozott Milan Uher őrmester nyugat-szlovákiai partizáncsapatához, felesküdött a száműzött csehszlovák kormányra, és megfogadta, hogy a németek legyőzéséig vagy a haláláig harcolni fog.
A kiképzés rövid volt és kezdetleges. Huszonnégy óra múlva Rudi már fegyveres bevetésre ment. Az óturai iskolát elfoglalta mintegy hétszáz SS-es, akik azt a feladatot kapták, hogy semmisítsék meg a környéken tevékenykedő ellenállást. Uher emberei megelőző csapásra készültek. Így hát Rudolf Vrba, aki csak szeptemberben töltötte be a huszadik évét, most a vaksötét éjszakában lopakodott a szlovák vidéki iskola felé, amíg az őrmester végre parancsot nem adott az épület megrohamozására. Kézigránátokat dobtak be az ablakokon, majd berontottak a kapun, és tüzet nyitottak. Rudi legalább két bajtársát látta elesni maga mellett, de ez semmit nem vett el az őt elöntő eufóriából. Azon kapta magát, hogy kacag örömében, sőt zokog a boldogságtól. Hallotta az SS-esek sikolyait az épületben, hallotta meghalni őket, és ez teljesen felvillanyozta.
Rudi még legalább kilenc ütközetben harcolt SS-esek ellen, és a háború után megkapta a csehszlovák Bátorságért Érdemérmet, a Szlovák Nemzeti Felkelés Érdemrend második fokozatát, valamint a Csehszlovák Partizánok Becsületérmét. Ezután pedig kémiai és biokémiai tanulmányokba kezdett, majd a diploma megszerzését követően elismert kutatóorvos vált belőle. Miután házassága befuccsolt, Angliába disszidált (érdekes módon, a felesége két lányával szintén, pont ugyanazon a napon), ahonnan később Kanadába ment, majd onnan az Egyesült Államokba.
Az évek során, akár történészekkel levelezett, akár dokumentumfilmesekkel beszélt, Vrba mindig kínosan ügyelt rá, hogy megemlítse szökevénytársát, Fred Wetzlert. De nagyon eltávolodtak egymástól, mióta kihűlt a barátságuk, amikor Fred feleségül vett egy auschwitzi túlélőt (Rudi elképzelése szerint valaki csak úgy tudta túlélni Auschwitzot, ha a nácikat szolgálta valami módon, pl. kápóként vagy besúgóként). Ebben szerepet játszott a politika is. Rudit elképesztette, hogy régi barátja képes egy totalitárius rendszerben élni (ő nem disszidált). Azt, hogy Fred Csehszlovákiában maradt, ő az elnyomó kommunizmus hallgatólagos jóváhagyásának tekintette. Segíteni akart neki, még pénzt is küldött, amikor tudott. De úgy érezte, ha a barátja tényleg gyűlöli az ottani életet, akkor van más lehetősége: meg is szökhet. Korábban is megtette már.
Az őket elválasztó vasfüggönynek másféle hatása is volt: emlékeik a közösen végrehajtott rendkívüli tettről kezdtek elágazni egymástól. Fred a maga történetét nem emlékiratként írta meg, hanem regényben. A könyv címe "Amit Dante nem látott", és Rudi "Val" néven, bátor, de forrófejű, tettei következményeivel nem törődő fiatalemberként szerepel benne. Fred is adott néhány interjút, de inkább történészeknek, mint filmeseknek, és ezeken keresztül még jobban kitetszenek a két szökevény beszámolói közötti ellentmondások.
De egyikük sem vált igazán híressé: Rudi szerepelt ugyan néhány dokumentumfilmben világszerte, de ahhoz képest, hogy milyen tettet vittek véghez, alig ismerte őket valaki. Még Izrael is, a zsidó nemzet, amely évente egyszer megáll, és csendben megemlékezik a soáról, alig őrzött meg róluk valamit. Nem tanították a történetüket az iskolában, Rudi emlékiratait egészen 1998-ig nem fordították le héberre, és akkor is kitartó harcot kellett érte vívnia Ruth Linn-nek, a Haifai Egyetem professzorának. Még a jeruzsálemi Jad Vasemnek, az ország hivatalos holokausztarchívumának, múzeumának és emlékhelyének gyűjteményében is a szerzők neve nélkül szerepel az "Auschwitz-jegyzőkönyv". A dokumentumra utalva a történészek rendszerint "két fiatal szökevényről, vagy "két szlovák szökevényről beszéltek, mintha annak a két embernek a kiléte, akik ezt a rendkívüli tettet végrehajtották, mellékes volna
Rudi végül megkapta a díszdoktori címet, és az emlékiratai kései héber kiadása is megjelenhetett, de a vezető izraeli tudományos körök sokéves távolságtartásának meglett a következménye. Része volt abban is, hogy nem került be a legnagyobb tiszteletben tartott holokauszttúlélők panteonjába. Levelezett a Nobel-díjas Elie Wiesellel, és a balibacsika által magyarra fordított The World at War című brit dokumentumfilm-sorozat "Genocide" címet viselő 20. részében az ő megszólalása közvetlenül Primo Levié után következett, mégsem tett szert az övékhez hasonló hírnévre. Részben azért, mert ők írók voltak, Rudi pedig nem. De volt ennél bonyolultabb ok is. Rudi nem illett abba a képbe, amit a világ egy holokauszttúlélőtől elvárt.
Ez Lanzmann filmjében, a Shoahban is látható. A többi megszólaló öregembernek látszik, akiket meggörnyesztett és megtört az átélt események súlya. Rudi viszont napbarnított, egészséges és életerős. Hangosan és magabiztosan beszél. Egy nemzedékkel fiatalabbnak tűnik a többieknél: nehéz elhinni, hogy harmincöt évvel korábban ugyanazon ment keresztül, amin ők. Cinikus, szarkasztikus humorral beszél. És mosolyog, mintha szórakoztatná témájának abszurd tébolya, még akkor is, amikor az elmondhatatlanról beszél.
1976-tól 2006-ban bekövetkezett haláláig a vancouveri Brit Columbia Egyetemen farmakológiát oktatott. Nevéhez számos tudományos publikációt fűződik az agy kémiai működése, valamint a rák és a cukorbetegség témakörében (Wetzler pedig 1988-ban halt meg Pozsonyban).
Vrba kétszázezer zsidó megmentésében működött közre – de haláláig hitte, hogy ez a szám lehetett volna sokkal több is.
Eudoxiu de Hurmuzachi
![[-]](/collapse.png)