Könyvmoly

[George Bailey]

Hölgyeim és uram, örömmel jelentem, hogy idén is sikerült (akárcsak tavaly) fix 50 könyvet kiolvasnom.

Honorable mentions:

- a két legjobb a Meredith Tax: Magányos háború meg a William Dalrymple: A sah visszatér, de ezekről már beszéltem az év folyamán.

- Brunhilde Pomsel: Göebbels titkárnője voltam

- Andrew Gross: Egy kém Auschwitzban (igaz csak fiktív sztori (max csipetnyi valós eseményekkel megszórva) és sokszor megfogadtam, hogy felhagyok a fiktív WWII könyvekkel. Minek kell ilyesmiket írni, mikor milliónyi fantasztikusnál fantasztikusabb valós történetek vannak...?)

- Sz. Bíró Zoltán: Putyin háborúja amelynek köszönhetően szebben szavakba tudom foglalni, miért tartom naivnak, azokat a (főleg) ukránokat (de nem csak), akik képesek lennének lemondani az oroszok kezén lévő területekről a békéért cserébe (és Moszkva aláírna valamit, amelyben "garantálna", hogy nem nyomul tovább ).

Oroszország ugyanis 1991 óta nem kevesebb mint öt nemzetközi dokumentumban vállalta, hogy megóvja Ukrajna területi épségét, és tiszteletben tartja határainak sérthetetlenségét. Először 1991. december 8-án, a Szovjetuniót feloszlató Belovezsszkaja Puscsában aláírt nyilatkozat 5. cikkében vállalta magára, majd ez a szándékot megerősítette az 1994. december 5-én az orosz elnök által is aláírt Budapesti Memorandumban. Három évvel később, 1997. május 31-én az ukrán–orosz barátsági, együttműködési és partnerségi szerződés 2. cikkében tett hasonló tartalmú nyilatkozatot. Ezt a tíz évre szóló megállapodást lejártakor orosz részről is meghosszabbították – alig másfél hónappal a 2008-as nyár végi orosz–grúz háború után – anélkül, hogy a szövegen bármit is változtattak volna. Végül, 2003 januárjában egy külön delimitációs szerződés is született, amelyben Moszkva és Kijev kölcsönösen elismerték közös határaikat. Ez a megállapodás, amelynek ratifikációs dokumentumait néhány hónappal később kicserélték egymással, ismételten elismerte a Krím-félsziget Ukrajnához tartozását.
Tehát, amint látjátok, ezek közül kettő is Vlagyimir Vlagyimirovics elnöksége idején zajlott.

Picit talán túl optimista hangvételű egy könyv, de mentségére szóljon, hogy a (kissé csődöt mondó) nyári eleji ukrán ellentámadás előtt íródott (persze azt mi is tudjuk, hogy a valós élet nem egy hollywoodi film vagy egy számitógépes játék).

- kikapcsolódásnak pedig remek választás volt a Michael Hjorth – Hans Rosenfeldt - Sebastian Bergman könyvek, ha szereti az ember a skandináv krimiket. A regény főszereplője egy kb 50 éves nagyon ellenszenves pasi, aki kb úgy falja a nőket, mint Warren Beatty meg Jack Nicholson (vagy legalábbis tették, míg állt a zászló), és az embereket is kb ugyanúgy kezeli: "Jók, ha hasznomra vannak". Viszont mindezek ellenére egy kiváló profilozó, aki nemzetközi hírnévre is szert tett néhány könyv publikálásával (akárcsak John Douglas a valós életben). Sok év távollét után, úgy dönt, hogy visszatér a svéd királyi rendőrséghez tanácsadóként. Ennek a sok év távollétnek fő oka az volt (kb 2010-ben vannak az első részben), hogy elvesztette a feleségét és kb 5 éves kislányát a 2004-es cunami alatt, és akivel kb egy év 350 éjszakáján álmodik (amint a víz kiragadta a kezéből a kislányát).
Visszatérése (a fővárosba) egybevág édesanyja halálával (akivel persze szintén nem volt jó kapcsolata és csak azért tér vissza sok év után az üresen maradt szülői házba, hogy kitakarítsa és eladhassa). Ám takarítás közben rábukkan néhány régi (sok évtizedes) levélre, amiket egy nő küldött a 70-es évek végén az édesanyjának (mikor Sebastian pár évet Amerikába járt egyetemre és utána dolgozott profilozóként), melyben a fia hollétéről érdeklődött, ugyanis távozása előtt felcsinálta őt, és amit az anyja mindig eltitkolt a fia előtt.
Sebastian tehát visszatér a rendőrséghez, ahol többet utálják, mint szeretik, legfőképp egy fiatal rendőrnő, Vanja Lithner (egy emancipált nő mindig utálni fog egy ilyen szoknyapecért).
De közben Sebastian utánajár annak a nőnek, aki anno a leveleket küldte, a címet is megszerzi, fel is keresi, de az már nem kér belőle. Amint Sebastian kijön a lakásból, hallja, hogy jön felfelé a lift, és a hatodik érzéke azt mondja, hogy menjen egy emelettel feljebb, és maradjon ott, míg az illető kiszáll (ez a hatodik érzék azt is súgta, hogy a liftbeli személy azon az emeleten fog kiszállni). Kiszáll valaki és becsenget épp ahhoz a lakáshoz, ahonnan Sebastian fél perccel azelőtt távozott, és azt mondja: "szia, anya", és ez az illető nem más, mint a kolleganője, Vanja.
A 7. rész utolsó lapján pedig minden borul, ugyanis kiderül, hogy spoiler alert - a lánya, akinek halála miatt oly sok éven át rémálmok gyötörték, életben van (egy cunami után nem sok holttestet szokás megtalálni. Rátalált egy házaspár, amely szintén elvesztette a gyerekét, és a szó szerint eszét vesztett anya bebeszélte magának, hogy ez a kislány az ő lányuk).
Van 8. rész is, de az egyelőre csak svédül.

A legnagyobb csalódás pedig (talán a legbénább könyv, amit valaha olvastam)  Alex Pappademas: Keanu Reeves
Annyira béna, hogy erre nincsenek szavak. Ez nem életrajzi könyv, az illető a Covid idején beszerezte K.R. összes filmjét, és azokat meséli el a könyvben. Persze a csákó nem egy filmkritikus, hogy kritikákat írjon róluk (szépen irodalmiasan), hanem, ahogy egy gyerek elmesél egy filmet a haverjának. Pár jelenet, oszt ennyi.
Bűnrossz. Négy hónapon át olvastam.