İlber Ortaylı - Gázi Musztafa Kemál Atatürk
![[Kép: OXHIXbL.jpeg]](https://i.imgur.com/OXHIXbL.jpeg)
Talán nincs is nép, amely meghatározóbb szerepet játszott a magyarok hosszú történetének alakulásában, mint a török. Grandiózus és drámai módon fonódott időről-időre egymásba, majd vált el ismét a két, keletről a nyugati világ peremére vetődött nemzet sorsának szála.
Jóllehet a kezdeteket immár befedi az idő- és térbeli távolság homálya, a tudomány mai eredményei által egyre nagyobb bizonyosággal visszaigazolt ősi eredethagyományaink szerint ezek a szálak hosszú időn át szorosan egymás mellett futottak, ha nem is egyenesen egyek voltak a bizonytalan idejű szétválás előtt.
A következő meghatározó találkozás évszázadokkal később következett be, és maga is hosszú nemzedékeken át tartott: egymás elleni élet-halál harcban kapcsolódtunk újra össze, amely, miközben majdnem kipusztította a magyarságot, megálljt parancsolt a törökök európai irányú terjeszkedésének, és egyben halálos sebet ejtett az ottománok birodalmán.
Sokat elmond népeink viszonyáról, hogy miután elültek a harcok magyar területen, hazánk elbukott szabadságharcainak vezetői rendre török földön kerestek menedéket, egészen a XIX. század második feléig tartó szomorú, de egyúttal azóta töretlen török-magyar barátságot megalapozó hagyományt teremtve.
Majd jött az első világháború, amely során a történelem erői ismét egy oldalra sodortak bennünket, és végül az az év, amely mindkét nép életében sorsdöntő változást hozott: 1918.
A változás azonos előjellel indult: a kormányrúd mindkét államban alkalmatlan és méltatlan emberek kezébe került, akik nemcsak képtelenek voltak megállítani, hanem szerencsétlen lépéseikkel akarva-akaratlanul maguk is elősegitették a katonai és közjogi összeomlást. Mind a magyarok, mind a törökök addig ismert világát pár hónap leforgása alatt földrengésszerű események láncolata temette maga alá. Országaink akkori vezetői az önvédelem helyett az önfeladást, a büszkeség helyett a szolgaságot választották, amikor önként nyitották meg a kapukat az ellenséges erők előtt.
Ezen a pontot azonban egy újabb, a törökök számára dicsőséges, a magyarok számára viszont nemzeti tragédiába torkolló kimenetelt hozó szétválás következett be: Törökországban ugyanis színre lép Musztafa Kemál tábornok, aki a vereség és megalázottság állapotából felrázza nemzetét, katonai ellenállást szervez, végül megfutamítja a túlerőben lévő ellenséget. Ezáltal biztosítja, hogy a béketárgyalások során Törökország legelemibb érdekei érvényesüljenek, ily módon országa megmenekül attól, hogy átadja magát egy eltiport, súlyos jogtalanságot elszenvedett ország érzéseinek. Ennek jóvoltából kerülhette el azt a hibát is, hogy a súlyos csorbák kiköszörülésének vágyától hajtva belebonyolódjon a második világháborúba, és egy végzetes lidércfényt követve valamelyik hadviselő felet támogassa.
Ezzel szemben Magyarországon a végveszély óráiban, amig az ellenállás lehetősége nyitott lett volna, senki sem lépett színre. Az országot megszállták, kifosztották és feldarabolták.
Atatürk megszervezte a hadsereget, nem feloszlatta azt. Fegyvert adott katonái kezébe, nem hazaküldte őket. Lelkesített és harcba hívott, nem csüggedést és beletörődést árasztott. Tett, nem csak szónokolt. Igazi katona és államférfi volt, nem a háborút a hátország biztonságában végigkiabáló, majd a cselekvés óráiban csődöt mondó ripacs.
Az első világháborúban legyőzött és súlyosan megcsonkított országok vezetői közül vitathatatlanul egyedülálló módon, visszahódította a hazáját, majd az egykori Oszmán Birodalom romjain seregnyi radikális, tűzzel-vassal keresztülvitt reform által mindössze néhány év leforgása alatt megalkotta fő művét: a szekuláris, modern Török Köztársaságot.
Ő személyesíti meg azt a hőst, akit mi vártunk, de nem nekünk adatott meg. Ha magyarnak születik, nem kétséges, hogy egészen másképp alakul a mi XX. századi történelmünk is.
A könyv címe Gázi Musztafa Kemál Atatürk. A "gázi" címmel a muszlim uralkodókat, a nagy formátumú államférfiakat szokás megtisztelni. Azok a harctéren rátermettnek bizonyult parancsnokok, akik győzelemre vezették a seregüket, illetve a katonáik becsületét megőrizve tudtak visszatérni. Török katona és államférfi volt, a török függetlenségi háború hőse, a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke. 1934-ben a Török Nemzeti Országgyűlés adományozta neki az Atatürk vezetéknevet, ami a "törökök atyját" jelent.
Pályafutását katonaként kezdte, számos harctéren elért siker fűződik az ő nevéhez az első világháború idején. A háború után erősen ellenezte a sèvres-i békeszerződés megkötését, mely csupán Anatólia egyes területeit hagyta volna meg a törökök számára. Az 1919–23-as török függetlenségi háború alatt fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, francia és brit csapatokat, felszámolta a lázadásokat, eltörölte a szultánságot, majd 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot.
Atatürk a köztársaság létrejötte után gazdasági, kulturális és szociális reformokat vezetett be. Ő volt az ország egyetlen politikai pártjának, a Köztársasági Néppártnak az elnöke, a parlament első házelnöke, az első köztársasági elnök és az első miniszterelnök is. Törökországban valóságos kultusza bontakozott ki már életében, mely a mai napig tart.
A Török Köztársaság megalakulása után az első intézkedéseinek egyike volt a kalifátus eltörlése és az oszmán uralkodóház tagjainak száműzése. Megkezdődött az ország drasztikus szekularizálása, azaz az egyház és az állam szétválasztása. Betiltotta a dervisrendeket (a szerzetesrendekhez hasonló rendek), a vallási alapítványokat, megtiltották, hogy az oktatást az ulema (vallástudósok) felügyelje, és létrehozták az Oktatásügyi Minisztériumot. 1925-ben megtiltották a fez, az oszmán uralom szimbólumának viselését és szorgalmazták az európai öltözéket, bár a nők hagyományos muszlim fejkendője ellen hivatalosan nem léptek fel. 1925-ben elfogadta a Gergely-naptár használatát és európai mintára vasárnap lett a hivatalos pihenőnap. Olasz mintára elkészült az új büntető törvénykönyv, svájci példa alapján pedig a polgári törvénykönyv, mely törvény előtt egyenlővé tette a férfiakat és a nőket. Megtiltották a többnejűséget, a nők jogot kaptak a válásra, megnyíltak elöttük a felsőoktatási intézmények.
1928-ban bevezette a török nyelv fonetikájának jobban megfelelő latin ábécét, és megkezdődött a nyelv megtisztítása az "idegen elemektől”, főként az arab és perzsa szavaktól. Az országban mindenkinek kötelező volt megtanulnia az új írást, Atatürk maga is járta az országot táblával és krétával, és több városban, faluban is maga tanította a népnek az új ábécét. 1934-ben eltörölte az eddig használatos olyan rangokat, címeket, mint a pasa vagy a bej, és bevezette a mindenkire kötelező érvényű családnév-törvényt: minden török állampolgárnak vezetéknevet kellett választania. Bizony ám, előtte senkinek sem volt családneve!
1938. november 10-én hunyt el Isztambulban és a számára épített monumentális építményben, az Anıtkabirban (Ankara) helyezték végső nyugalomra.
Atatürk a török nép örökös vezetője. A török nemzet gondolatban máig őt keresi, ha szorongatott helyzetbe kerül, éppen ezért kitörölhetetlen emlékű személyiség.
Talán nincs is nép, amely meghatározóbb szerepet játszott a magyarok hosszú történetének alakulásában, mint a török. Grandiózus és drámai módon fonódott időről-időre egymásba, majd vált el ismét a két, keletről a nyugati világ peremére vetődött nemzet sorsának szála.
Jóllehet a kezdeteket immár befedi az idő- és térbeli távolság homálya, a tudomány mai eredményei által egyre nagyobb bizonyosággal visszaigazolt ősi eredethagyományaink szerint ezek a szálak hosszú időn át szorosan egymás mellett futottak, ha nem is egyenesen egyek voltak a bizonytalan idejű szétválás előtt.
A következő meghatározó találkozás évszázadokkal később következett be, és maga is hosszú nemzedékeken át tartott: egymás elleni élet-halál harcban kapcsolódtunk újra össze, amely, miközben majdnem kipusztította a magyarságot, megálljt parancsolt a törökök európai irányú terjeszkedésének, és egyben halálos sebet ejtett az ottománok birodalmán.
Sokat elmond népeink viszonyáról, hogy miután elültek a harcok magyar területen, hazánk elbukott szabadságharcainak vezetői rendre török földön kerestek menedéket, egészen a XIX. század második feléig tartó szomorú, de egyúttal azóta töretlen török-magyar barátságot megalapozó hagyományt teremtve.
Majd jött az első világháború, amely során a történelem erői ismét egy oldalra sodortak bennünket, és végül az az év, amely mindkét nép életében sorsdöntő változást hozott: 1918.
A változás azonos előjellel indult: a kormányrúd mindkét államban alkalmatlan és méltatlan emberek kezébe került, akik nemcsak képtelenek voltak megállítani, hanem szerencsétlen lépéseikkel akarva-akaratlanul maguk is elősegitették a katonai és közjogi összeomlást. Mind a magyarok, mind a törökök addig ismert világát pár hónap leforgása alatt földrengésszerű események láncolata temette maga alá. Országaink akkori vezetői az önvédelem helyett az önfeladást, a büszkeség helyett a szolgaságot választották, amikor önként nyitották meg a kapukat az ellenséges erők előtt.
Ezen a pontot azonban egy újabb, a törökök számára dicsőséges, a magyarok számára viszont nemzeti tragédiába torkolló kimenetelt hozó szétválás következett be: Törökországban ugyanis színre lép Musztafa Kemál tábornok, aki a vereség és megalázottság állapotából felrázza nemzetét, katonai ellenállást szervez, végül megfutamítja a túlerőben lévő ellenséget. Ezáltal biztosítja, hogy a béketárgyalások során Törökország legelemibb érdekei érvényesüljenek, ily módon országa megmenekül attól, hogy átadja magát egy eltiport, súlyos jogtalanságot elszenvedett ország érzéseinek. Ennek jóvoltából kerülhette el azt a hibát is, hogy a súlyos csorbák kiköszörülésének vágyától hajtva belebonyolódjon a második világháborúba, és egy végzetes lidércfényt követve valamelyik hadviselő felet támogassa.
Ezzel szemben Magyarországon a végveszély óráiban, amig az ellenállás lehetősége nyitott lett volna, senki sem lépett színre. Az országot megszállták, kifosztották és feldarabolták.
Atatürk megszervezte a hadsereget, nem feloszlatta azt. Fegyvert adott katonái kezébe, nem hazaküldte őket. Lelkesített és harcba hívott, nem csüggedést és beletörődést árasztott. Tett, nem csak szónokolt. Igazi katona és államférfi volt, nem a háborút a hátország biztonságában végigkiabáló, majd a cselekvés óráiban csődöt mondó ripacs.
Az első világháborúban legyőzött és súlyosan megcsonkított országok vezetői közül vitathatatlanul egyedülálló módon, visszahódította a hazáját, majd az egykori Oszmán Birodalom romjain seregnyi radikális, tűzzel-vassal keresztülvitt reform által mindössze néhány év leforgása alatt megalkotta fő művét: a szekuláris, modern Török Köztársaságot.
Ő személyesíti meg azt a hőst, akit mi vártunk, de nem nekünk adatott meg. Ha magyarnak születik, nem kétséges, hogy egészen másképp alakul a mi XX. századi történelmünk is.
A könyv címe Gázi Musztafa Kemál Atatürk. A "gázi" címmel a muszlim uralkodókat, a nagy formátumú államférfiakat szokás megtisztelni. Azok a harctéren rátermettnek bizonyult parancsnokok, akik győzelemre vezették a seregüket, illetve a katonáik becsületét megőrizve tudtak visszatérni. Török katona és államférfi volt, a török függetlenségi háború hőse, a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke. 1934-ben a Török Nemzeti Országgyűlés adományozta neki az Atatürk vezetéknevet, ami a "törökök atyját" jelent.
Pályafutását katonaként kezdte, számos harctéren elért siker fűződik az ő nevéhez az első világháború idején. A háború után erősen ellenezte a sèvres-i békeszerződés megkötését, mely csupán Anatólia egyes területeit hagyta volna meg a törökök számára. Az 1919–23-as török függetlenségi háború alatt fokozatosan kiszorította az országból a görög, olasz, francia és brit csapatokat, felszámolta a lázadásokat, eltörölte a szultánságot, majd 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot.
Atatürk a köztársaság létrejötte után gazdasági, kulturális és szociális reformokat vezetett be. Ő volt az ország egyetlen politikai pártjának, a Köztársasági Néppártnak az elnöke, a parlament első házelnöke, az első köztársasági elnök és az első miniszterelnök is. Törökországban valóságos kultusza bontakozott ki már életében, mely a mai napig tart.
A Török Köztársaság megalakulása után az első intézkedéseinek egyike volt a kalifátus eltörlése és az oszmán uralkodóház tagjainak száműzése. Megkezdődött az ország drasztikus szekularizálása, azaz az egyház és az állam szétválasztása. Betiltotta a dervisrendeket (a szerzetesrendekhez hasonló rendek), a vallási alapítványokat, megtiltották, hogy az oktatást az ulema (vallástudósok) felügyelje, és létrehozták az Oktatásügyi Minisztériumot. 1925-ben megtiltották a fez, az oszmán uralom szimbólumának viselését és szorgalmazták az európai öltözéket, bár a nők hagyományos muszlim fejkendője ellen hivatalosan nem léptek fel. 1925-ben elfogadta a Gergely-naptár használatát és európai mintára vasárnap lett a hivatalos pihenőnap. Olasz mintára elkészült az új büntető törvénykönyv, svájci példa alapján pedig a polgári törvénykönyv, mely törvény előtt egyenlővé tette a férfiakat és a nőket. Megtiltották a többnejűséget, a nők jogot kaptak a válásra, megnyíltak elöttük a felsőoktatási intézmények.
1928-ban bevezette a török nyelv fonetikájának jobban megfelelő latin ábécét, és megkezdődött a nyelv megtisztítása az "idegen elemektől”, főként az arab és perzsa szavaktól. Az országban mindenkinek kötelező volt megtanulnia az új írást, Atatürk maga is járta az országot táblával és krétával, és több városban, faluban is maga tanította a népnek az új ábécét. 1934-ben eltörölte az eddig használatos olyan rangokat, címeket, mint a pasa vagy a bej, és bevezette a mindenkire kötelező érvényű családnév-törvényt: minden török állampolgárnak vezetéknevet kellett választania. Bizony ám, előtte senkinek sem volt családneve!
1938. november 10-én hunyt el Isztambulban és a számára épített monumentális építményben, az Anıtkabirban (Ankara) helyezték végső nyugalomra.
Atatürk a török nép örökös vezetője. A török nemzet gondolatban máig őt keresi, ha szorongatott helyzetbe kerül, éppen ezért kitörölhetetlen emlékű személyiség.
Spoiler:
O fată ca ea...
Eudoxiu de Hurmuzachi
Eudoxiu de Hurmuzachi
![[-]](/collapse.png)