Könyvmoly

[George Bailey]

Katyerina Gorgyejeva: Vidd el a gyászom       Sorsok az orosz-ukrán háborúból



Nem tudom, szeretem-e a lányomat. El tudja képzelni, milyen szörnyű ez? Amikor megszületett, kézbe sem tudtam venni. Nem volt tejem. De nem is akartam volna szoptatni, egyszerűen nem lettem volna rá képes. Azt se tudtam, milyen nevet adjak neki. Végül Ljunda lett. Ez a neve annak az önkéntes lánynak, aki idehozott minket. De nem érzek iránta semmit. Nem tudom, miért szültem. Nem tudom, miért fog élni. Én a Raja nevet kaptam. Anyám azt mondta, azért, hogy olyan legyen az életem, mint a rajban, a mennyországban. De az életem inkább pokol. Csak hát a pokolba a gonosztetteikért jutnak az emberek.
Mi meg csak úgy a pokolban kötöttünk ki. Mert a szomszéd ország úgy döntött, hogy elfoglalja a miénket, és katonákat küldött oda. Hogy lövöldözzenek, dolgukat végezzék el az otthonunkba, ahol mi az életünket éltük, ahol szerettük egymást. Ezek összeronditották őket. 2022. február 24-én támadtak meg minket. Én a terhesség huszadik hetében voltam, vagyis már majdnem a hatodik hónapban.
A testemben éreztem, hogyan szívja ki a háború az életet, pedig még messze volt. De számomra egy pillanat alatt fekete lett a világ, már nem akartam a gyereket, nem akartam semmit. Csak azt akartam, hogy legyen vége a félelemnek. Tizenhat hétig éltünk félelemben, szüntelen rettegésben. Aztán a menekülés mellett döntöttünk. Mert Petya, a férjem, azt mondta, hogy valahol a nagyvárosban kéne szülnöm. És elindultunk. Tudja, milyen, mikor meghasad az idő? Megnyilik, és az ember belezuhan egy hasadékba, ahol idő sincs, ahol semmi sincs.
időtlenség
ebbe zuhantam.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, ahogy Petyával kávézunk. A konyhánkban, a polcon volt egy fémdoboz granulált kávéval. Ugyan én terhesen nem kávéztam, de azon a reggelen mégis ittam egyet Petyával. Már nagyon a közelben lőttek, és minden csak úgy zúgott.
A zúgás igazából már napok óta tartott, közeledtek a harci járművek. De most egészen közelről jött. Rengett tőle a föld. Nem túlzok. Nem nagyon rengett, csak úgy enyhén, de összeszorult tőle az ember gyomra. A férjemmel még leültünk egy pillanatra az út előtt. Ő rásimította a tenyerét a hasamra. Néztem a kezét, a fekete szőrszálakat a kézfején. És ahogy attól a rengéstől a szőrszállak is rezegnek a kezén. Pjotr a férjem, mondtam már?
Felkeltettük Ilanát, ő a hatéves lányom, és kiléptünk a házból. Tudja, ha nem lett volna a hasam, felvettem volna őt, és vittem volna, a testemmel védtem volna. De igy nehezen jártam. Még leguggolni vagy lehajolni sem tudtam. Amikor a férjem azt mondta, hajoljak le, nem tudtam a hasamtól. Ilankát pedig kézen fogva vittem.
Felváltva szaladtunk és bujkáltunk. A katonák már egészen a közelben lövöldöztek egymásra. De szerintem nem láttak meg minket.
Emlékszem, még eszembe jutott - tudja, olyan röpke gondolat volt, egy fantáziakép -, hogy bárcsak beburkolozhatatnánk egy olyan Harry Potter-féle láthatatlanná lévő köpenybe, és akkor csak futnánk, futnánk, kifutnánk a városból. A végén már csak egy kicsi volt hátra a biztonságosabb helyekig.
De most már azt hiszem, semmiféle köpeny nem mentett volna meg minket, mert a találat fentről jött. Először sípolt valami, aztán nagy hőség lett, és dörrent egyet. Ösztönösen átöleltem a hasamat, Petya meg magához szorította Ilankát.
Azért gondolom ezt, mert igy feküdtek együtt. De már feketék voltak. Ez más csak hús volt. Azoknak az embereknek az égett húsa, akiket a legjobban szerettem. Nem tudom, fájt-e nekik, éreztek-e valamit. Most ezt kérdezgetem mindenkitől: mit érezhettek?
De akkor belezuhantam az időhasadékba. Kikapcsoltam. Később mesélték, hogy eszméletlenül feküdtem, Ilanka kezét fogva. Vagyis annak, ami maradt belőle. Katonák találtak rám, akik a bajtársaikat keresték. Érti, hogy a kisebbik lányom azért maradt életben, mert a hasamban volt? A nagyobb meg azért halt meg, mert nem tudtam védeni a hasam miatt, amiben a kicsi volt. Nem tudom, hogyan fogunk élni vele, annak tudatában, ami történt. És minek fogunk mi élni? (2022-ben a terhes Raját még ki tudták menekíteni Ukrajnából Oroszországba, onnan átvitték Észtországba, onnan pedig Németországba - ez a szokásos útvonala azoknak, akik úgy döntenek, Európában próbálnak letelepedni. De ő nem döntött semmiről).
Kérdezték vannak-e rokonaim Oroszországban, de nem volt ott senkim. Kérdezték azt is, hol akarok szülni. De ezzel nem foglalkoztam. Meg akartam halni, nem akartam létezni, azt akartam, hogy ne legyen ez a has, hogy visszakerüljek oda, ahol reggel kávéztunk, mielőtt elindultunk volna kifelé. És hogy szólhassak nekik: "Ne menjetek oda, ott a halál vár!"
Hiszen nem is ránk céloztak. Ez csak egy véletlen volt. Bárki lehetett volna. Mondja meg, miféle háború az ilyen, hogy bárkivel megtörténhet ez, mivel érdemeltük ki?
Még nem mondtam? Az a helyzet, hogy én eredetileg tanár vagyok, orosz irodalmat tanítottam. És tudja, van egy mű, amit egyszerűen sosem értettem meg. Az Anna Karenina. Éppen ezt olvastam újra, amikor kitört a háború. És már annál a résznél tartottam, ami számomra mindig a legfelfoghatatlanabb volt: amikor Annának kislánya születik, akit ő nem szeret. Mindig ez volt nekem a legnehezebb, elmagyarázni a gyerekeknek, hogy egy anya nem szereti a saját kicsinyét, hogy nem érez iránta semmit.
És most én is ebben a helyzetben vagyok. Csak nekem nincs senki másom, akit szerethetek. Nincs bennem egy csepp szeretet sem. Még gyűlölet sincs, ami tényleg meglepő. Csak végtelen fáradtság.
Valamennyire még irigylem is Annát. Milyen könnyű lehet csak úgy a vonat alá ugrani.

Raja története (egy a sokból).