2024-11-03, 13:44:23
Frank Dikötter: Kína Mao után Egy szuperhatalom felemelkedése
![[Kép: 6XIxTb1.jpeg]](https://i.imgur.com/6XIxTb1.jpeg)
Minden értesülés megbízhatatlan, részleges vagy torz. Mivel egyetlen helyi kormányzat sem közöl pontos adatokat, nem ismerjük sem a gazdaság valódi méreteit, sem a bedőlt hitelek mértékét. A lelkiismeretes kutatónak a szókratészi paradoxon jár az eszében: "Csak azt tudom, hogy semmit sem tudok". Ami Kínát illeti, még azt sem tudjuk, hogy mit nem tudunk.
Hogyan lett Kína a világ második legnagyobb gazdasága – a százhuszonhatodikból?
A könyv a világ új szuperhatalmának megerősödéséről szól, a Nagy Kormányos ebben a történetben fizikai valójában már nem játszik szerepet – bár az író meggyőződése szerint a szelleme mindmáig kísért. A gazdasági kibontakozásé a főszerep, de azért mindvégig jelen vannak a kommunista párt legfelsőbb hatalmi centrumainak kulisszái mögött folyó politikai machinációk. A könyv Mao és Csou En-laj 1976-os halála idején kezdődik, és egészen Hszi Csin-ping 2012-es hatalomra kerüléséig tart. Ezeket az évtizedeket a gazdasági sikerek sora kísérte a kínai emberek számára. Amikor Mao végre meghalt, az ország szinte működésképtelen volt: a gazdaság leállt volna, ha a katonaságot nem vezénylik közmunkára, az egy főre jutó gazdasági termelés nem érte el a szubszaharai afrikai országok szintjét. Ebből a helyzetből emelkedtek fel a pragmatikus, de a demokrácia iránt nem különösebben fogékony vezetők révén. A párt vezetése pedig eközben végrehajtotta az igazi csodát: úgy állították át az országot az addig követett gazdasági ideológia szöges ellentétére, hogy eközben néhány pillanatnyi döccenőtől eltekintve a hatalmuk mindvégig megkérdőjelezhetetlen maradt.
Az írót azonban nem bűvölik el a valós és látszólagos sikerek. A mai Kína valóságáról és a jövőről meglehetősen pesszimista a véleménye. Az állami apparátus állapota, hozzáállása, hatékonysága kritikán aluli, ennek pedig hosszú távon nem lehet jó hatása a gazdaságra. A korrupció továbbra is általános, a döntések inkonzisztensek, a közigazgatási statisztikákat hamisítják – vagyis az állam továbbra sem áll a helyzet magaslatán. A Kína Mao után monumentális és rendkívül fontos mű, amit elolvasva képet alkothatunk arról, hogyan működik (és hogyan nem működik) a világ elkövetkező évtizedeit alapvetően meghatározó egyik nagyhatalom.
A könyv egy egész fejezetet szentel az 1989-es Tienamen téri vérengzésnek, hiszen az 1989-es év nemcsak Európában, hanem Ázsiában is komoly politikai változásokat hozhatott volna. Kínában már a ’80-as évek közepe óta zajlottak megmozdulások és tüntetések, amelyek egy demokratikusabb állami berendezkedést szerettek volna elérni, ám a hatalom ezekre letartóztatásokkal válaszolt. A pekingi Tienanmen téren 1989. április 14-én kezdődött egy nagyobb, zömmel diákokból és fiatalokból álló tüntetés, akik Hu Jao-bang pártvezér temetésének előestéjén kezdtek gyülekezni, és amely később komoly konfliktusokhoz vezetett, és amely Gorbacsov az évi májusi látogatása után kapott újra lendületre. Onnantól kezdve naponta többszázezer ember lepte el Peking főterét és a környező utcákat, a vezetés pedig rendkívüli állapotot hirdetett. A kínai vezetés viszont igen keményen lépett fel a tüntetők ellen: a katonai beavatkozások által követelt emberéletek számát 20 és 100 ezer közé teszik, pontos számot viszont senki sem tud. A békés és fegyvertelen, a téren már hetedik hete tartózkodó tüntetőket a hadsereg végül tankokkal lőtte – a rendőrség pedig egyetemeken razziázott és tartóztatott le és börtönzött be a tüntetés megszervezésével vádolt fiatalokat.
A keményvonalas diktatúra fellépése nem, de annak erőszakossága az egész világot meglepte – Kína viszont az ilyen mértékű beavatkozással akadályozta meg a többpártrendszer kialakulását. A téma azóta is tabunak számít az országban – a tüntetés és a vérengzés évfordulóján pedig érezhetően fokozott rendőri jelenléttel védik a teret, semmiféle megemlékezést sem engedélyezve.
Minden értesülés megbízhatatlan, részleges vagy torz. Mivel egyetlen helyi kormányzat sem közöl pontos adatokat, nem ismerjük sem a gazdaság valódi méreteit, sem a bedőlt hitelek mértékét. A lelkiismeretes kutatónak a szókratészi paradoxon jár az eszében: "Csak azt tudom, hogy semmit sem tudok". Ami Kínát illeti, még azt sem tudjuk, hogy mit nem tudunk.
Hogyan lett Kína a világ második legnagyobb gazdasága – a százhuszonhatodikból?
A könyv a világ új szuperhatalmának megerősödéséről szól, a Nagy Kormányos ebben a történetben fizikai valójában már nem játszik szerepet – bár az író meggyőződése szerint a szelleme mindmáig kísért. A gazdasági kibontakozásé a főszerep, de azért mindvégig jelen vannak a kommunista párt legfelsőbb hatalmi centrumainak kulisszái mögött folyó politikai machinációk. A könyv Mao és Csou En-laj 1976-os halála idején kezdődik, és egészen Hszi Csin-ping 2012-es hatalomra kerüléséig tart. Ezeket az évtizedeket a gazdasági sikerek sora kísérte a kínai emberek számára. Amikor Mao végre meghalt, az ország szinte működésképtelen volt: a gazdaság leállt volna, ha a katonaságot nem vezénylik közmunkára, az egy főre jutó gazdasági termelés nem érte el a szubszaharai afrikai országok szintjét. Ebből a helyzetből emelkedtek fel a pragmatikus, de a demokrácia iránt nem különösebben fogékony vezetők révén. A párt vezetése pedig eközben végrehajtotta az igazi csodát: úgy állították át az országot az addig követett gazdasági ideológia szöges ellentétére, hogy eközben néhány pillanatnyi döccenőtől eltekintve a hatalmuk mindvégig megkérdőjelezhetetlen maradt.
Az írót azonban nem bűvölik el a valós és látszólagos sikerek. A mai Kína valóságáról és a jövőről meglehetősen pesszimista a véleménye. Az állami apparátus állapota, hozzáállása, hatékonysága kritikán aluli, ennek pedig hosszú távon nem lehet jó hatása a gazdaságra. A korrupció továbbra is általános, a döntések inkonzisztensek, a közigazgatási statisztikákat hamisítják – vagyis az állam továbbra sem áll a helyzet magaslatán. A Kína Mao után monumentális és rendkívül fontos mű, amit elolvasva képet alkothatunk arról, hogyan működik (és hogyan nem működik) a világ elkövetkező évtizedeit alapvetően meghatározó egyik nagyhatalom.
A könyv egy egész fejezetet szentel az 1989-es Tienamen téri vérengzésnek, hiszen az 1989-es év nemcsak Európában, hanem Ázsiában is komoly politikai változásokat hozhatott volna. Kínában már a ’80-as évek közepe óta zajlottak megmozdulások és tüntetések, amelyek egy demokratikusabb állami berendezkedést szerettek volna elérni, ám a hatalom ezekre letartóztatásokkal válaszolt. A pekingi Tienanmen téren 1989. április 14-én kezdődött egy nagyobb, zömmel diákokból és fiatalokból álló tüntetés, akik Hu Jao-bang pártvezér temetésének előestéjén kezdtek gyülekezni, és amely később komoly konfliktusokhoz vezetett, és amely Gorbacsov az évi májusi látogatása után kapott újra lendületre. Onnantól kezdve naponta többszázezer ember lepte el Peking főterét és a környező utcákat, a vezetés pedig rendkívüli állapotot hirdetett. A kínai vezetés viszont igen keményen lépett fel a tüntetők ellen: a katonai beavatkozások által követelt emberéletek számát 20 és 100 ezer közé teszik, pontos számot viszont senki sem tud. A békés és fegyvertelen, a téren már hetedik hete tartózkodó tüntetőket a hadsereg végül tankokkal lőtte – a rendőrség pedig egyetemeken razziázott és tartóztatott le és börtönzött be a tüntetés megszervezésével vádolt fiatalokat.
A keményvonalas diktatúra fellépése nem, de annak erőszakossága az egész világot meglepte – Kína viszont az ilyen mértékű beavatkozással akadályozta meg a többpártrendszer kialakulását. A téma azóta is tabunak számít az országban – a tüntetés és a vérengzés évfordulóján pedig érezhetően fokozott rendőri jelenléttel védik a teret, semmiféle megemlékezést sem engedélyezve.
Eudoxiu de Hurmuzachi
![[-]](/collapse.png)