Könyvmoly

[George Bailey]

Ferenc pápa: Remény



Jól érzem magam a Szent Márta-házban, mert emberek vesznek körül. És ha akadnak is apró kellemetlenségek, azok mind leküzdhetők. Addig maradok ott, ameddig Isten is úgy akarja. Felettébb pragmatikusan viszonyulok a halálomhoz. Hasonlóképpen ahhoz, ha valaki a lehetséges merényletek kockázatáról beszél nekem.
Halálom után nem a Szent Péter-bazilikában, hanem a Santa Maria Maggiore-bazilikában helyeznek majd örök nyugalomra. A Vatikán az utolsó szolgálatom helyszíne, de nem az örökkévalóságé. Abba a terembe költözöm, ahol most a kandelábereket tartják, a Béke Királynője közelében, akitől mindig segítséget kértem, és aki oly sokszor karolt fel pápaságom alatt. Megerősítették, hogy minden készen áll. Túl terjengősnek találtam a temetési szertartást, ezért beszéltem a szertartásmesterrel, hogy könnyítsek rajta: semmi felravatalozás, semmi koporsózárási szertartás. Méltósággal történjék a dolog, de csak úgy, mint bármely másik keresztény esetében.
Bár tudom, hogy már nagyon sokat tett értem, még egy kegyes gesztust kértem az Úrtól: "Gondoskodj rólam, kérlek, legyen, amikor csak óhajtod, de tudod, milyen gyáván viszonyulok a fizikai fájdalomhoz… Szóval, kérlek, ne fájjon túlságosan…"


A könyv az Argentínába tartó "Principessa Mafalda" nevű olasz óceánjáró 1927. október 25-i tragédiájával kezdődik, melyben arra utal, hogy már születése előtt valaki vigyázott rá.

Show ContentSpoiler:

Az elbeszélések szerint hatalmas rázkódást lehetett hallani, ami olyan volt, akár egy földrengés. Az egész utat erős, baljós rezgések kísérték, és „úgy megdőlt a hajó, hogy reggel nem tudtuk letenni a kávéscsészénket, mert felborult volna”. De ez most valami egészen másnak, inkább robbanásnak tűnt. Az utasok kijöttek a társalgókból meg a kabinokból, és felmentek a fedélzetre, hogy megértsék, mi történik. Késő délután volt, és a hajó Brazília partjai felé tartott, Porto Seguróba. Az a hang nem is bombához volt hasonlatos, inkább tompa mennydörgéshez. A gőzhajó haladt tovább, de egyre őrültebbé vált a mozgása: olyan lett, akár egy megbokrosodott ló – hol erősen meglódult, hol pedig lelassult. Egy férfi, miután órákig egy fadarabba kapaszkodva lebegett az óceán vizén, később azt nyilatkozta, hogy jól látta, amint a propeller és a bal oldali motor tengelye elcsúszik. Teljes egészében. Az utasok beszámolója szerint a légcsavar mély sebet ejtett a hajótesten, amitől a víz egyre csak ömlött befelé, teljesen elárasztotta a gépteret, sőt hamarosan a raktérbe is behatolt, mert láthatóan még a vízzáró ajtók sem működtek megfelelően.
Azt mesélték, hogy valaki fémpanelekkel próbálta megfékezni a szivárgást, hasztalan.
Azt mesélték, a zenekart arra utasították, hogy játsszanak tovább. Megállás nélkül.
A hajó egyre jobban megdőlt, egyre sötétebb lett, az óceán pedig egyre csak dagadt körülötte.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az utasok nyugtatgatása immár nem elegendő, a kapitány parancsot adott a gépek leállítására, megszólaltatta a riasztószirénát, és a rádiósok leadták az első vészjelzéseket.
Számos hajó vette a segélyhívást, köztük két gőzhajó és néhány óceánjáró, amelyek a közelben voltak. Rögvest el is indultak, ám kénytelenek voltak bizonyos távolságban megállni, mert a fehér füstoszlop látványa katasztrofális kazánrobbanással fenyegetett.
A parancsnok a hídról egyre kétségbeesettebben próbálta a megafonján nyugalomra inteni az utasokat, miközben a mentési műveleteket koordinálta, melynek során a nők és a gyerekek elsőbbséget élveztek. Amikor azonban leszállt az éj koromsötét volt, ráadásul újhold –, és még az áramszolgáltatás is megszakadt a fedélzeten, kezdett eluralkodni a káosz.
Leeresztették a mentőcsónakokat, de a hajó már borzasztó mértékben megdőlt, ezért több csónak azonnal elsüllyedt, ahogy a hajótestnek ütközött; mások rozogának és használhatatlannak bizonyultak – beszivárgott a víz, amit az utasok a kalapjukkal próbáltak kimerni belőlük. Más csónakok, amelyeket megrohamoztak, felborultak vagy elsüllyedtek a túlterhelés következtében. Az utasok nagy része – völgyes, sík vidékekről származó kézművesek és földművesek – sosem látta még a tengert, ráadásul úszni sem tudott. Imádságok és sikolyok töltötték be a levegőt.
Eluralkodott a pánik. Sok utas beleesett vagy beleugrott a vízbe, és megfulladt.
Az elbeszélések szerint néhányan feladták a küzdelmet. Másokat – amint arról a helyi sajtó beszámolt – elevenen felfaltak a cápák.
A hatalmas zűrzavarban sokan egymásnak estek, ám akadtak, akik bátorságról és önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot. Egy mentőmellényes fiatalember – miután több tucat embert kimentett – épp a sorára várt, hogy a vízbe ugorjon, amikor is megpillantott egy öregembert, aki nem tudott úszni, és egyetlen csónakban sem talált helyet magának. Az öreg segítségért kiáltozott. A fiú ráadta a maga mentőmellényét, majd vele együtt ugrott a vízbe, és megpróbált eljutni a legközelebbi mentőcsónakhoz. Vadul úszott, amikor egyre velőtrázóbb hangok érkeztek a hullámokból: "Cápák! Jönnek a cápák!” Meg is támadták a fiút. Egyik társának sikerült a fedélzetre rántania őt, de a ragadozó végzetes sebeket ejtett rajta. A fiatalember nem sokkal később meghalt.
Amikor a túlélők előadták a történetét, egész Argentína megrendült. Szülőföldjén, Entre Ríos tartományban egy iskolát is elneveztek róla. Egy piemonti bevándorló és egy argentin asszony fia volt, és éppen betöltötte a huszonegyedik életévét. Anacleto Bernardinak hívták.
A hajót már jóval éjfél előtt teljesen elárasztotta a víz, egyszeriben függőlegesen felágaskodott, és mennydörgő, már már állatias nyögés kíséretében több mint 1400 méter mélyre süllyedt. A különböző beszámolók egységesnek mutatkoznak abban a tekintetben, hogy a parancsnok mindvégig a fedélzeten tartózkodott, és a megmaradt zenekari tagokkal a Marcia Realét játszatta. A kapitány holttestét sosem találták meg. Annyi bizonyos, hogy közvetlenül a gőzhajó elsüllyedése előtt több lövés is dördült: állítólag a tisztek, miután mindent megtettek az utasokért, úgy döntöttek, nem óhajtanak szembenézni a fulladásos halál kínjaival.
Néhány csónak elérte végre a közeli hajókat, és az odasiető hajóknak több száz embert sikerült együttesen biztonságba helyezniük.
Egész éjjel folytatódott annak a néhány túlélőnek a kimenekítése, aki megpróbált a felszínen maradni, ahogy tudott. Amikor hajnal előtt más brazil gőzhajók is a katasztrófa helyszínére értek, már nem találtak túlélőket.
A közel 150 méter hosszú hajó a század elején a kereskedelmi haditengerészet büszkesége volt, az olasz flotta legrangosabb transzatlanti hajója, és olyan híres személyiségek utaztak a fedélzetén, mint Arturo Toscanini, Luigi Pirandello vagy Carlos Gardel, az argentin tangólegenda. De azok az idők már rég letűntek. Volt közben egy világháború, a többit pedig elvégezte az elhasználódás, valamint az, hogy nem fordítottak kellő figyelmet a hajóra, és elhanyagolták a karbantartását. A hajót ekkor már – ingatag állapota miatt – leginkább a balaìna, azaz "balerina” néven emlegették. Amikor utolsó útjára indult, a kapitány döbbenetére több mint 1200 utas tartózkodott a fedélzetén – többnyire piemonti, liguriai és venetói bevándorlók, de Marche, Basilicata és Calabria szülötteit is szállította.
Az olasz hatóságok által közölt, korabeli adatok szerint valamivel több mint 300 ember halt meg a katasztrófában, többségük a legénység soraiból került ki. A délamerikai újságok azonban ennél jóval magasabb számról, az említettnek több mint kétszereséről számoltak be – beleértve az illegális bevándorlókat, több tucat szíriai emigránst és mezőgazdasági munkást, akik a téli szezonban az olasz vidékekről DélAmerikába akartak hajózni.
Az akkori rendszer hatóságai által elbagatellizált, illetve eltussolt hajótörést "az olasz Titanic”-nak nevezhetnénk.
Meg sem tudnám számolni, hányszor hallottam már annak a hajónak a történetét, amely III. Viktor Emánuel király leányának a nevét viselte, aki szintén tragikus halált halt a buchenwaldi koncentrációs táborban, néhány évvel később, a következő világháború vége felé. Mafalda hercegnő. Családi körben mesélték a történetet. Szájról szájra terjedt a városnegyedekben.
A bevándorlók népszerű dalaiban is megénekelték, az óceán egyik partjától a másikig: "Olaszhonból indult a Mafalda sok ezer utasa. Apák, anyák és gyermekek egymást ölelték, majd mind hullámsírban végezték…”
A nagyszüleim és egyetlen fiuk, Mario (a fiatalember, aki később az apám lett), szintén megvették a jegyet arra a hosszú útra, arra a hajóra, amely 1927. október 11-én hagyta el a genovai kikötőt, és Buenos Airesbe készült.
Mégsem szálltak fel rá.
Bármennyire igyekeztek, nem sikerült időben eladniuk a javaikat. Így bánatukra kénytelenek voltak visszaváltani a jegyet, és elhalasztani az indulást Argentínába.
Ezért lehetek én most itt.
El sem tudjátok képzelni, hányszor adtam hálát érte az Isteni Gondviselésnek.

Ferenc pápa 1936. december 17-én született az argentin fővárosban, Buenos Airesben Jorge Mario Bergoglio néven, olasz bevándorlók leszármazottjaként. Vegyésztechnikusként tanult, majd rövid ideig az élelmiszeriparban dolgozott, de végül az egyház felé fordult. 21 évesen súlyos tüdőgyulladás alakult ki nála, jobb tüdejét eltávolították.
1958-ban csatlakozott a jezsuitákhoz, majd tudományos pályára lépett, filozófiát tanult, ezután középiskolában tanított, miközben folytatta teológiai tanulmányait. 1969-ben szentelték pappá, 1973 és 1979 között az argentin jezsuita tartomány vezetőjeként tevékenykedett. Jorge Rafael Videla diktatúrája alatt titokban próbált segítséget nyújtani a politikai üldözötteknek.
Az 1980-as években Németországban tanult, 1998-ban Buenos Aires-i érsekké, majd 2001-ben bíborossá nevezték ki. A korabeli Argentína nehéz gazdasági körülményei közepette Bergoglio szerénységével vált ismertté: fényűző bíborosi rezidencia helyett egy egyszerű belvárosi lakásban élt, tömegközlekedéssel utazott.
2013-ban XVI. Benedek lemondása után választották pápává, a Ferenc nevet a szerénységéről és az elesettek támogatásáról híres Assisi Szent Ferenc, a ferencesek alapítója és a klarisszák társalapítója, valamint Xavéri Szent Ferenc jezsuita szerzetes után vette fel.
Ferenc pápa nem csupán az egyház feje volt, hanem egy olyan ember, aki képes volt átlépni a vallási határokat, és megszólítani mindenkit, aki valaha reményt keresett egy megtört világban. Egyszerűsége, közvetlensége és irgalomra épülő látásmódja nemcsak a katolikusokat érintette meg, hanem mindazokat, akik hittek az emberi jóságban.
Pályafutása tele volt olyan pillanatokkal, amikor a könnyebb út helyett a nehezebbet választotta – amikor a szeretetet, a szegények szolgálatát, a bocsánatot tette a középpontba akkor is, ha ezért támadások érték. Nem egy távoli, elefántcsonttoronyból beszélt az emberekhez, hanem közéjük ment: megölelt, meghallgatott, letérdelt, mások szenvedése elé.
Személyisége mélyen emberi volt: volt benne melegség, humor, ugyanakkor egyfajta csendes, méltóságteljes szomorúság is, amit csak az érezhet igazán, aki sok fájdalmat látott már, de nem engedte, hogy az megkeményítse a szívét. Egész életében azon dolgozott, hogy a hitet ne szabályok gyűjteményeként, hanem élő, lélegző bizalomként adja tovább.
Bátran, őszintén és profetikus erővel nyilatkozik korunk legfontosabb és leginkább vitatott témáiról: a háború és a béke problémájáról (az ukrajnai és a közel-keleti konfliktust is beleértve), a migrációról, a környezeti válságról és a társadalompolitikáról, valamint a nők helyzetével és a szexualitással, a technológiai fejlődéssel, az egyházzal és a vallások jövőjével kapcsolatos kérdésekről.
Anekdotákban gazdag, szellemes, mélyen emberi és érzelmes emlékirat ez – "egy élet regénye", egyfajta erkölcsi és spirituális végrendelet, amelynek célja, hogy lenyűgözze a világ olvasóit, örökül hagyva a reményt a jövő nemzedékei számára.