Filmkritikák

[George Bailey]

The Odyssey



  Kevés filmet övezett akkora érdeklődés az elmúlt években, mint Christopher Nolan legújabb alkotását. Nem a premier napjaira időzítettem a mozizást, hanem hagytam telni egy hetet, mert szerettem volna, hogy valamelyest lecsengjen a kezdeti felhajtás. Miután olvastam, hogy a világ számos mozijában hajnal háromkor, négykor, sőt még reggel hatkor is vetítették a filmet, inkább kivártam, hogy egy nyugodtabb előadáson, zsúfoltság nélkül tudjam átélni azt az élményt, amelyet egy Nolan-film szerintem megérdemel.
  Az Odüsszeia kétségtelenül a mester egyik legnagyobb vállalkozása, és ezt a film minden képkockája sugározza: a monumentális helyszínek, a praktikus megoldások és az IMAX-ra szabott látvány olyan élményt nyújtanak, amelyet nagyon kevés rendező képes megteremteni. A történetmesélés most is magabiztos, az idősíkok használata természetesnek hat, a közel háromórás játékidő pedig meglepően gyorsan elrepül, még akkor is, ha akadnak kevésbé feszes szakaszai. Ugyanakkor ezúttal hiányzott belőle az a fajta fokozatosan építkező dramaturgiai ív, amely Nolan legjobb filmjeit szinte hipnotikus erejűvé teszi: a nyitány ugyan működik, a finálé is méltó, mégsem éreztem azt a letaglózó katarzist, amit nála már-már természetesnek vesz az ember. Emiatt számomra az Eredet, a Csillagok között, A tökéletes trükk (a kedvencem), az Oppenheimer, sőt még a Dunkirk is egyelőre előtte járnak a rendező életművében. Persze ezt érdemes fenntartásokkal kezelni, mert Nolan filmjei köztudottan azok közé tartoznak, amelyek második vagy akár harmadik megtekintésre mutatják meg igazán az erősségeiket, így könnyen lehet, hogy néhány hónap múlva már máshová helyezném ezt a rangsort. Matt Damon tisztességes alakítást nyújt, de bennem végig ott motoszkált az érzés, hogy Odüsszeusz figurájához talán létezett volna karizmatikusabb, ösztönösebb választás is, aki még erőteljesebben uralja a vásznat. A zene ezúttal inkább kísérte a filmet, mintsem önálló karakterévé vált volna. Mikor ma reggel felidéztem magamban a moziélményt, a képek még élénken éltek bennem, a dallamok viszont szinte teljesen elhalványultak. Ez különösen azért tűnt fel, mert az Eredet, a Csillagok között vagy az Oppenheimer filmzenéi még hosszú évekkel később is rendszeresen visszatalálnak a lejátszási listámra.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy az Odüsszeia hatalmas moziélmény, amelyet érdemes a lehető legnagyobb vásznon látni, mert ritkán készül ennyire ambiciózus, klasszikus értelemben vett epikus film. 
Valószínűleg nem ez lesz az a film, amelyet évtizedek múltán Christopher Nolan neve mellett elsőként említenek majd, de talán éppen ez mutatja meg a legjobban, milyen elképesztően magasra emelte saját maga számára a mércét az elmúlt bő két évtizedben.

Show ContentSpoiler:

Mivel köztudott, hogy Nolan egyik legnagyobb filmes inspirációja Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az Odüsszeia elkészítésében talán ez is szerepet játszott. Természetesen a két film történetileg semmilyen kapcsolatban nem áll egymással, mégis érdekes, hogy Nolan végül maga is elkészítette a saját Odüsszeiáját, mintha ezzel is tisztelegne egy számára meghatározó alkotás előtt.