Könyvmoly

[George Bailey]

Peter Pomerantsev: Semmi nem igaz, bármi lehetséges



"Az új Moszkva reggel talán oligarchiának tűnik, délután demokráciának, estére monarchiává változik, és totalitárius államként tér nyugovóra."

Oroszországban a tévénél dolgozni több, mint kamerát tartani és megfigyelni. Egy olyan országban, amely kilenc időzónát fed le, a világ szárazföldjének egyhatodát teszi ki, a Csendes-óceántól a Balti-tengerig, az Északi-sarkvidéktől a közép-ázsiai sivatagokig nyúlik, és egyaránt magába foglal szinte középkori falvakat, ahol az emberek még mindig kézzel merik a vizet fából készült kutakból, egyetlen gyár körül létrejött városokat, és kék üveg-acél felhőkarcolókat az új Moszkvában - a tévé az egyetlen erő, amely egyesit, irányit, egyben tart. Az új - a XX. századi válfajához képest sokkal árnyaltabb - önkényuralom központi gépezete.
Amikor az Elnök hatalomra jutott 2000-ben, az első dolga volt megkaparintani a televíziót. A Kreml ezen keresztül döntötte el, mely politikusoknak "engedélyezi" a bábellenzék szerepét, és milyen legyen az ország történelme (egy olyan világrészen, ahol Lenin és Trockij kitörölték a cár emlékét, Sztálin kitörölte Trockij emlékét, Hruscsov Sztálinét, Brezsnyev Hruscsovét, a peresztrojka kibelezte a teljes kommunista századot... és minden alkalommal a múlt hősei gonosztevőkké válnak, az utcanevek megváltoznak, arcokat vakarnak le fényképekről, enciklopédiákat szerkesztenek újra. Ahol a hatalmat megkaparintó lerombolja elődje munkásságát) és milyen tragédiákat illetően rendeljenek el hírzárlatot (legyen az a Kurszk atomtengeralattjáró katasztrófája, vagy a Dubrovka színházi meg a beszláni túszdráma).
Az új Kreml nem követi el ugyanazt a hibát, amit az egykori Szovjetunió: itt soha nem lesz unalmas a tévé. A szovjet irányitást kell ötvözni a nyugati szórakoztatással. A XXI. századi média vegyíti a szórakoztatóipart a propagandával, a nézettséget az önkényuralommal. És mindezek közepén maga az Elnök áll, aki ennek hatalma alkotott meg egy senkiből, egy szürke pacából, és villámgyorsan, előadóművészként váltogatja a szerepeit: katonából szerető lesz, majd meztelen mellkasú vadász, üzletember, kém, cár.
A kommunista évtizedekben az orosz nép kényszerűségből és életösztönből kifejlesztette az alkalmazkodás egészen magas szintű képességét. Azt, amely a túlélésük és morális épségük záloga volt. Azt, amely lehetővé tette, hogy úgy mutassák a párthoz hű polgár képét, hogy közben titokban a BBC-t, és a Szabad Európát hallgatják. Hogy úgy tapsolják meg a vezetőket és úgy énekeljék a dalokat a felvonulásokon, hogy közben senki egy fikarcnyit sem hisz a rendszerben, és mégsem bolondul bele ebbe a kettősségbe. Abban a korszakban ez valóban minden értelemben a felszínen maradás kulcsa volt, az egyetlen választás. Ezt a hozzáállást azonban nem lehet egyik pillanatról a másikra leépíteni, még akkor sem, ha közben borul a politikai rendszer.
A diktatúrában, káoszban, oligarchiában edződött nép egészen egyedi és külső szemlélőként kiszámíthatatlan szabályok szerint viselkedik.
Mindehhez a képlethez pedig a XXI. században érkezett valami Moszkvába (az újabb diktatúra mellé): elképesztően sok pénz (no persze nem a becsületes átlagember zsebébe). A szerző történeteinek jó része elképzelhetetlenül nagy luxusról szól. Egyrészt olyan emberekről, akiknek már semmit nem jelent a pénz, mert akkora vagyont halmoztak fel, másrészt olyanokról, akiknek a pénz jelent mindent, és ezért bármire hajlandók is. 
És még ezeknél is többet megtudhatunk arról, milyen módszerek kellettek ahhoz, hogy egy a diktatúrából éppen csak felébredő nemzetet néhány év alatt, azaz történelmi mércével mérve egy lélegzetvétellel később ismét diktatúrába vezessenek. Baljós képet kaphatunk arról, mekkora hatalom van annak a kezében, aki uralja a médiát, és képes bizonyos dolgokra figyelmet irányítani, bizonyos dolgokról pedig elterelni azt. Sőt, az orosz állami média ennél jóval tovább megy. Nem csak a hangsúlyokat rendezi át, hanem sokszor legyártja az alternatív valóságot, egyetlen igazságnak beállítva azt, igy fordítva a nép ellen mindazokat, akik nemkívánatosak az Elnök számára.
Minderre a vezetésnek számos tévécsatorna meg műsorformátum áll rendelkezésére, és számos szakember is, akiknek a manipuláció és a szó pszichológiai értelmében is hatékony propaganda terjesztése a fő feladata és szakterülete. Ezen formátumokkal és ezen szakemberekkel is megismerkedünk, és bár az ő pontos motivációjuk a nyugati ember számára talán sosem lesz egészen megfejthető, elképesztően érdekes olvasni, hogy az amúgy akár liberális elveket valló szerkesztők, riporterek és producerek hogyan gyártják le saját mentségeiket, narratívájukat és világmagyarázatukat. 
A csernobili tragédiát is el lehetett tussolni (egy ideig), de amit az szétszórt a világban visszacsinálni már kevésbé.