Könyvmoly

[George Bailey]

Adam Zamoyski: 1812 - Napóleon végzetes oroszországi hadjárata



Vive l’Empereur! – írta naplójába Fantin des Odoards százados Moszkva határában, tábortűz mellett. – Átléptünk a Rubiconon. A fényes kard, amelyet kivontak hüvelyéből, nem kerül vissza oda, amíg a nagyszerű francia nemzet dicsőséges évkönyvei néhány ragyogó lappal nem gazdagodnak.

Napóleon 1812-es oroszországi inváziója az európai történelem egyik legdrámaibb epizódja, eposzi arányú esemény, amely mélyen belevésődött a közgondolkodásba. Nincs még egy hadjárat a történelemben, amelyet ennyire szembeötlően politikai célokra használtak volna fel. Kiválóságok jó híre forgott kockán: Napóleoné, Sándor cáré, Kutuzov tábornagyé, hogy csak a szembeszökőeket említsük. Valami értelmet is kellett adni az egész ügynek, mert ezt az Európa történelmében mind nagyságrendjével, mind borzalmasságával addig példátlan háborút nem könnyen lehetett katonai fogalmakkal értékelni
1812-re Napóleon Franciaországának egyetlen jelentős hadviselő ellenfele maradt, Nagy-Britannia, melyet megfelelő méretű flotta nélkül nem tudott megtörni, ráadásul a britek Wellington vezetésével 1808 óta sikeres háborút folytattak Napóleon ellen az Ibériai-félszigeten. Anglián kívül Európa országainak nagy része kényszerű szövetségben vagy bábállami státuszban szolgálta a császárt, akinek birodalma egészen a Habsburg Birodalom és Lengyelország keleti határáig terjedt. Az 1807-es, negyedik koalíció ellen vívott háború során Bonaparte I. Sándor orosz cárt is legyőzte, és a tilsiti békében a kontinentális zárlat elfogadására kötelezte. A brit gazdaság térdre kényszerítésére irányuló blokád azonban Oroszország számára is hatalmas károkat okozott, ezért a cár három év után, 1810-ben bejelentette visszalépését. Ez a döntés váltotta ki aztán Napóleon merész 1812-es hadjáratát.
Franciaország két évig készült a történelem addigi legnagyobb hadjáratára, melyben a császár személyes vezetésével becslések szerint 600-800 ezer katona vett részt. A Grande Armée mintegy felét a franciák adták, a másik felét a szövetségesek, zömmel németek, osztrákok, olaszok, spanyolok tették ki. Napóleon a Grande Armée erőit Kelet-Poroszországban koncentrálta, június 12-én három részre osztotta támadni készülő seregeit. A császári erők célja Vilnius városa volt, ahol a Barclay de Tolly hadügyminiszter által vezetett 175 ezer fős orosz hadsereg várakozott. Napóleon gyors győzelmét a cári erők bekerítésével akarta biztosítani, ezért 1812. június 24-én átkelt a Nyemen határfolyón, és a litván város felé tört előre. Tolly és alvezérei – Bagratyion, Kutuzov tábornokok – nyilvánvalóan hátrányban voltak a franciákkal szemben, ezért az orosz fővezér a visszavonulás mellett döntött. Győzelmét egyedül a felperzselt föld taktikájára alapozhatta, ezért hátrálni kezdett Moszkva irányában, ezzel pedig mélyen az Orosz Birodalomba csalta Napóleont is.
Ez a hadviselési módszer előnytelen volt a franciák számára, hiszen a gyorsaságukról híres francia erők éppen azért voltak képesek bámulatos manőverekre, mert élelmezésüket a lakosság kifosztásával oldották meg. A végtelen orosz puszták népsűrűsége alulmaradt a német, itáliai, francia területekhez képest, másfelől pedig Tolly ezt a kevés utánpótlási lehetőséget is megsemmisítette. Napóleon ezzel az eshetőséggel is számolt, és társzekerek ezrével utánpótlási vonalat próbált kiépíteni, a rossz minőségű orosz utakon azonban ez a kísérlet az őszi esőzések és a hideg tél idejére kudarcba fulladt. Az idő az oroszoknak dolgozott, akik e halogató taktikának köszönhetően kiegyenlíthették a franciák nyilvánvaló technikai, képzettségi fölényét. Mindenesetre a benyomuló Grande Armée morálját jelzi, hogy az első hét során mintegy 100 000 katona dezertált a sokak számára reménytelennek tűnő háborúban.
Tolly haditerve a nyár során egyre népszerűtlenebbé vált, ezért a cár augusztus során menesztette miniszterét, és a haditanácsban rendre összecsapást sürgető Kutuzovot nevezte ki a helyére, aki egyébként nem tehetett mást, mint elődje. Az augusztus 17-i szmolenszki csata után feladta az orosz várost, és továbbvonult Moszkva felé, miközben ugyanezen a napon Polocknál visszaverték Oudinot marsall csapatait. Ezzel eldőlt, hogy a hadjárat Moszkva felé folytatódik tovább, Szentpétervár, a cári főváros ezért nem került francia megszállás alá. Kutuzov aztán szeptember 7-én, Borogyino mellett csatát vállalt, és megvívta a napóleoni háborúk legvéresebb ütközetét, ahol a győzedelmeskedő franciák – 50 000 áldozat árán – szabad utat nyertek Moszkva felé. A cári tábornok visszavonult a birodalom belsejébe, Napóleon pedig elfoglalta a kiürített várost.
A francia császár Borogyino után tehetetlenségre kárhoztatva várt Moszkvában, miután ellenfele nem maradt, de az egész Orosz Birodalom felett sem szerezhetett befolyást. A francia sereg hasztalan várta I. Sándor békét kérő követeit a felperzselt városban, ezért az élelem fogytával 1812 októberében a visszavonulás mellett döntöttek. Eddigre a Grande Armée utánpótlási vonala megsemmisült, élelme egyre fogyott, miközben az oroszok nem csupán ellátmánnyal rendelkeztek, hanem a nyár során kiképzett katonákkal összesen mintegy 900 000 fős hadseregre tettek szert. Napóleon Malojaroszlavec mellett október 24-én még csatát nyert Kutuzov ellen, ám az orosz fővezér arra kényszerítette, hogy az általa felperzselt útvonalon vonuljon vissza. A franciák által pusztasággá változtatott vidék tehát éppen a Grande Armée számára bizonyult végzetesnek, a francia hadsereg felmorzsolódott az éhségtől, a hidegtől, valamint a kozák lovasság és az orosz partizánok állandó támadásaitól. Napóleon seregének roncsai 1812. december 14-ig elhagyták az Orosz Birodalom területét: a félmilliós hadseregből mindössze 27 000 főnyi reguláris csapat – és persze rengeteg dezertőr – tért vissza Poroszországba.
Az oroszországi hadjárat katasztrofális kimenetele megpecsételte Napóleon sorsát. Nemcsak legjobb katonái százezreinek életébe került, hanem megdöntötte azt az általános meggyőződést is, miszerint legyőzhetetlen, és elhomályosította felsőbbrendűségének a személyét övező dicsfényét. "Úgy látom, Napóleont illetően megtört a varázs, már nem olyan félelmet keltő, mint azelőtt volt – írta Marija Fjodorovna, az özvegy cárné egy levélben. – Nem bálvány többé, hanem leszállt az emberek rangjára, ennélfogva emberek harcolhatnak ellene”. Nem tévedett. Az, hogy Európa ura szemlátomást megingott és elbukott, fölbátorított mindenkit, aki neheztelt rá, minden nemzetet, amely megelégelte az uralmát, minden csoportot, amely változásról álmodott. Ahogy a katasztrófa mértéke 1813 első hónapjaiban ismertté vált, nyilvánvaló lett, hogy Európa jövője sokkal inkább nyitott, mint az 1790-es évek óta bármikor is volt. Nem sokan látták ezt annyira tisztán, mint azok a német hazafiak, akik zokon vették a francia uralom megaláztatását. "Némethon szabadságának első sugarai keletről törtek elő; vérvörösek voltak ugyan, de az ígéret fényét ontották” – írta Wilhelm von Kügelgen festő. Yorck tábornok átállása adta meg a jelet, és a fiatalemberek az északnémet területeken mindenütt készen álltak, hogy fölkeljenek, és lerázzák a francia igát. Stein önkéntes milícia szervezésébe fogott Poroszországban. Frigyes Vilmos király habozott, nem tudta, mit tegyen, de megelőzték az események; az ifjú németek gondolkodásában megkezdődött a Freiheitskrieg, a szabadságharc.  Február 28-án Oroszország és Poroszország szövetséget kötött, két hét múlva pedig az utóbbi hadat üzent Franciaországnak.
Napóleonnak megdöbbentően rövid idő alatt sikerült új hadsereget fölállítania, és 1813 áprilisában több mint 200 000 emberrel lépett hadba. Megfosztották a lehetőségtől, hogy rendezze a számlát Kutuzovval, aki a táborozáskor megbetegedett, és március 25-én a sziléziai Bunzlauban elhunyt. Napóleon május 2-án Lützennél megverte a Blücher és Yorck vezette egyesített orosz–porosz hadsereget, május 20-án Bautzennél egy Wittgenstein vezette másikat, de a tapasztalt tisztek és közkatonák csekély aránya, valamint a lovasság hiánya miatt nem folytathatta sikereit.
Svédország csatlakozott a koalícióhoz, seregét Bernadotte vezette. Nagy-Britannia pénzzel járult hozzá, míg spanyolországi hadserege Wellington vezetésével májusban kitessékelte Józsefet Madridból, június 21-én Vitoriánál pedig legyőzte. És ahogy Napóleon ellenségei gyarapodtak, német szövetségesei kezdtek meginogni.
Ausztria sosem volt Napóleon lelkes szövetségese, de nem örvendett egy közép-európai erős orosz–porosz szövetség kilátásának sem, ezért szükségét érezte, hogy megmentse Franciaországot a megsemmisüléstől. Fölajánlotta, hogy közvetít, és sikerült is kieszközölnie a fegyverszünetet, amelyet június 4-én írtak alá. Napóleon lehetőséget kapott a békére azon az alapon, hogy visszatér Franciaország „természetes” határai közé, és Európa többi részén nem lesz beleszólása a rendezésbe. A császár kétségbeejtő helyzetbe került, de úgy gondolta, ha elfogadja az ajánlatot, azzal kiszolgáltatja magát és Franciaországot a koalíció kénye-kedvének, tehát elutasította azt. Ferenc császár úgy érezte, nem segítheti tovább Napóleont, saját jövőjét féltve elhagyta őt, és csatlakozott a koalícióhoz. Augusztus 12-én Ausztria is hadat üzent Franciaországnak.
Napóleon augusztus 26-án Drezdánál megverte a Schwarzenberg vezette osztrákokat és oroszokat, de Bernadotte Blankenfeldénél és Grossbeerennél legyőzte Oudinot-t, Von Kleist tábornok pedig Kulmnál Vandamme-ot. Október 16-án a szövetséges hadak Lipcsénél együttesen megtámadták Napóleont. A „népek csatája”, ahogy a részt vevő seregek sokfélesége és létszáma alapján elnevezték, három napig tartott, a másodikon Napóleon utolsó szövetségese, Szászország királya is kénytelen volt átállni. Ekkorra a franciák kétszeres túlerővel szemben harcoltak. Napóleon állta a sarat, ameddig bírta, igencsak megnehezítette a két visszahívott parancsnok, Barclay de Tolly és Bennigsen dolgát. Végül azonban visszavonulásra kényszerült. Egy ideges hadmérnök korán robbantotta föl az Elster folyó hídját, ezáltal elvágta Napóleon 20 000 fős utóvédjét. Lauriston azzal együtt esett fogságba. Poniatowski a folyóba veszett, miközben megpróbálta átúsztatni. A Wrede vezette osztrákok és poroszok fölötti újabb, hanaui győzelem ellenére Napóleon németföldi helyzete tarthatatlanná vált.
1813. november elején mindössze 40 000 emberrel vergődött ismét át a Rajnán, és bár a következő télen és tavaszon ragyogó hadjáratot vezetett a megszálló hadseregek ellen, csupán késleltetni tudta a véget. Párizs 1814. március 31-én kapitulált, Napóleon április 6-án lemondásra kényszerült. Az olasz partoknál fekvő Elba szigetére száműzték. Egy évvel később, 1815. március 1-jén partra szállt Franciaországban, és a hazafias ujjongás jelenetei közepette újra magához ragadta a hatalmat, június 18-án azonban Waterloonál legyőzte a Wellington és Blücher vezette brit–porosz sereg. Ezután az atlanti-óceáni Szent Ilona-szigetre száműzték, ahol 1821. május 5-én elhunyt.
  Napóleon nem hogy visszaszorította volna az északi barbárokat, de kudarcával be is hozta őket Európa szívébe. Saját veresége és Franciaország mint nagyhatalom ezt követő hanyatlása kikövezte az utat mind Orosz-, mind Poroszország dominanciájához. Ezt a dominanciát ama status quo megőrzésére használták, amely Közép-Európában akadályozta a társadalmi, nemzeti és vallási egyenjogúságot, a gazdasági vállalkozást és a politikai fejlődést, ezáltal militáns nacionalizmust gerjesztett, és olyan feszültségeket teremtett, amelyek a 20. század első két évtizedében forradalomhoz és felforduláshoz vezettek, valamint olyan ideológiákat táplált, amelyek a harmadik, negyedik és ötödik évtizedben tízmilliók haláláért lettek felelősek.

Sokszor elgondolkoztam az elmúlt pár hónapban, hogy vajon Napóleon meg a kefebajszos - bárhol is legyenek -, hogyan vélekednek a mostani háborúról.

[George Bailey]

Ben Macintyre: Kém és áruló    A hidegháború legnagyobb kémtörténete



1985 egyik meleg júliusi estéjén középkorú férfi állt Moszkva szívében, egy nyüzsgő sugárúton a járdán, kezében műanyag bevásárlószatyorral. Szürke öltönyében, nyakkendőjével pont úgy nézett ki, mint bármely más szovjet ember. Egyedül a szatyor volt kissé gyanús, mert a brit szupermarket, a Safeway vörös logója díszelgett rajta. A férfi az MI6 kémje volt. A KGB főtisztjeként több mint egy évtizeden át felbecsülhetetlen értékű titkokat juttatott el folyamatosan brit irányítóinak a szovjet hírszerzési gépezet mélyéből. Soha még nem okozott egyetlen kém sem ekkora károkat a KGB-nek. A safewayes szatyor jel volt: ez indította be a szökési tervet, amellyel kicsempészték a Szovjetunióból.
Ezzel vette kezdetét a kémkedés történetének egyik legvakmerőbb, egészen rendkívüli eseménye.


Macintyre Oleg Gorgyijevszkij történetét meséli el, aki 1974 és 1985 között, a KGB-t szolgálva, az MI6-nek, a brit titkosszolgálatnak kémkedett. A britek a KGB-ügynök körül 1973 végén kezdtek puhatolózni – jó okuk volt azt feltételezni, hogy beszervezhető. Gorgyijevszkij először 1966 januárjában érkezett Koppenhágába, hivatalosan mint konzuli ügyintéző, valójában mint KGB-tiszt, aki a fedésben lévő szovjet kémek hálózatát irányította Dániában. 1961-ben szemtanúja volt annak, ahogy Berlinben építeni kezdték a falat és undorodott, amikor azt látta, hogy 1968-ban szovjet tankok tiporják el a prágai tavaszt. Éppen eléggé ismerte hazája valódi történelmét, és eleget látott a demokratikus szabadságjogokból is, hogy tisztában legyen azzal, a kommunista propaganda szörnyű hazugság. 
Második dániai szolgálata 1972-ben kezdődött, és Koppenhágába már úgy érkezett vissza, mint akinek küldetése van. Tudta, hogy tennie kell valamit. A britek 1973 végén megkörnyékezték, ő pedig szinte habozás nélkül, és ingyen vállalta, hogy szovjet titkokat szállít a nyugati ország hírszerzőinek. Egyfajta feloldozás volt ez számára, később azt mondta: "Megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, hogy már nem vagyok egy totalitárius rezsim érdekeiben tevékenykedő becstelen ember." 1978-ban ismét visszahívták a Szovjetunióba, és a válását követően tulajdonképpen le is fokozták. (A KGB berkeiben a válás a karrier végét jelentette.) 1982-ig a KGB moszkvai központjában dolgozott, a britekkel nem tartott semmilyen kapcsolatot, és azon volt, hogy elérje, ismét nyugatra küldjék. Erre 1982-ben került sor, amikor Londonban kapott munkát, a KGB egyesült királyságbeli PR-vonalának vezetőhelyetteseként, hivatalosan a londoni szovjet nagykövetség egyik titkáraként. Folyamatosan azon dolgozott, hogy a ranglétrán egyre magasabbra jusson, és ezáltal a briteknek egyre értékesebb információkat szolgáltasson. 1985 elejére ő lett a londoni KGB rezidens beosztásának legelső várományosa, amikor Moszkvában valakik, meglehetősen váratlan helyről, fülest kaptak arról, hogy Gorgyijevszkij esetleg áruló lehet. Oleget konzultáció címén visszahívták a Szovjetunióba, az MI6 pedig készenlétbe helyezte moszkvai csapatát, hogy a még 1978-ban kidolgozott terv szerint kimenekítsék a kémjüket az oroszlán barlangjából, ha megkapják az akció elindításához szükséges jelzést.
Oleg Gorgyijevszkij ma Angliában él, hamis néven, egy jellegtelen külvárosi utcában található fedett házban. "Már brit vagyok." Szökése után soha többet nem látta az édesanyját, aki végül 1989-ben, nyolcvankét éves korában halt meg. Ahogy azt már olyan sok kém utóélete is tanúsította, a kémkedés nagy árat követel. 
Jóllehet a Szovjetunió jó 30 éve széthullott, és a KGB sem létezik már, azt ne feledjük el, hogy Oroszországot ma egy egykori KGB-tiszt vezeti, a KGB utódszervezete, az FSZB pedig napjainkban is levadássza az átállt kémeket, gondoljunk csak Alekszandr Litvinyenkóra vagy Szergej Szkripálra. 2018-ban Matthew Campbell, a The Sunday Times tudósítója egy interjúban megkérdezte Andrej Lugovoj korábbi KGB-testőrt, hogy Oroszország áll-e Szergej Szkripal megmérgezése hátterében, mire Lugovoj azt mondta: "Ha meg kéne ölnünk bárkit, az Gorgyijevszkij lenne."
 Hasznos információkat, kémek nevét, belső utasításokat adott át a briteknek, akiknek emellett azzal is rengeteget segített, hogy elmagyarázta a Kreml gondolkodását, az erőszakos és paranoid kommunista rezsim működésének mozgatórugóit. Információkkal és tanácsokkal támogatta meg  – mindkét oldalon – Margaret Tatcher és Mihail Gorbacsov találkozóját, segített elkerülni az atomháborút, és soha egyetlen fillért sem fogadott el a britektől a kémkedésért. 2007-ben a néhai királynő születésnapja alkalmából "az Egyesült Királyság biztonságáért tett szolgálataiért" Gorgyijevszkijt a Szent Mihály és Szent György-rend első fokozatával tüntették ki.

[hockeyapu]

Ben Macintyre: Kém és áruló    A hidegháború legnagyobb kémtörténete

Ezt elolvasom !

[George Bailey]

Ben Macintyre: Kém és áruló    A hidegháború legnagyobb kémtörténete

Ezt elolvasom !

Visszaadja majd a könyv a fiatalságodat. Hisz átélted a hidegháború összes napját, hm?

Utána pedig ezt javaslom, biztos tetszeni fog   https://moly.hu/konyvek/richard-osman-a-...yomozoklub
Ha bevégzem év végéig mind a három részt, meglesz a kereken 50 kiolvasott könyvem az idei évre. 

[Szaszika]

Nagyon rég olvastam, de most újrakezdem a Rejtő könyveket..épp ideje

Asszem az Előretolt helyőrséggel kezdem..
más is olvassa ezeket?

[l.a.c.y.]

Nagyon rég olvastam, de most újrakezdem a Rejtő könyveket..épp ideje

Asszem az Előretolt helyőrséggel kezdem..
más is olvassa ezeket?

Persze! Ezeken nőttem fel, a könyveken és Korcsmáros Pál belőlük készített zseniális képregényein. Fiatalként pont az általad említett Előretolt helyőrség, a Piszkos Fred regények és a Gibson Lavery álnéven írt western történetek voltak a kedvenceim, manapság viszont a Csontbrigád az, amit időről-időre kézbe veszek. Messze a legmélyebb gondolatokat felvonultató írása, belesajdul a szívem, amikor belegondolok, hány ilyen mesterműve maradt örökre megíratlan az ELBASZOTT emberi történelem alakulása miatt...

[George Bailey]

Anna Politkovszkaja: Orosz napló



A 2004. decemberi ukrán narancsos forradalom véget vetett a nagy orosz politikai válságnak. Az esemény felrázta a társadalmat a kábulatból: mindenki nagyon irigyelte az ukránoktól az ő Majdan terüket. – Az ég szerelmére, hát miért nem vagyunk mi is olyanok, mint azok ott Ukrajnában? – kérdezgették egymástól az emberek. – Hiszen ők pont olyanok, mint mi, csak éppen…
Mindenkinek megvoltak a maga érvei annak bizonyítására, hogy úgy hasonlítunk egymásra az ukránokkal, mint két tojás. Oroszország lakói között rengetegen vannak, akik egészen, félig vagy negyedrészt ukránok. A Szovjetunióban egyetlen város sem állt közelebb Moszkvához, mint Kijev, az életmódunk pedig minden ízében, szétválaszthatatlanul összefonódik. Az oroszok többsége a Szovjetunió felbomlása után is biztosra vette, hogy Ukrajna az ország csatolt területe, avagy félgyarmata marad, és továbbra is Moszkva fogja eldönteni, hogy mi a legjobb Kijevnek. Csakhogy a dolgok másként alakultak. Míg a volt birodalmi főváros továbbra is azzal áltatta magát, hogy volt gyarmata úgysem áll ki a sorból, a volt gyarmat népe figyelemre méltó átalakuláson ment keresztül, és saját nemzetté fejlődött.

Ha annak tudatában olvassuk az Orosz naplót, hogy milyen szörnyű véget ért Anna Politkovszkaja élete – orvul meggyilkolták annak a moszkvai tömbháznak a lépcsőházában, amelyben lakott –, olyan érzésünk támad, mintha a könyv előre megjósolná, hogy szerzőjét semmiképp sem hagyhatták életben. Hiszen e kötet lapjain olyan mély sebeket ejtő, pusztító hatású igazságokat tár fel és tesz közszemlére Vlagyimir Putyin elnök rezsimjéről – ahogy azt már korábbi írásaiban is megtette –, hogy valakinek egyszerűen muszáj volt megölnie őt, méghozzá inkább előbb, mint utóbb. Bizonyos fokig már az is kész csoda, hogy annyit élhetett, amennyit élt.
Az pedig még inkább kész csoda, hogy a posztszovjet éra zűrzavaros éveiben akadt egy újságíró, aki szinte egy személyben hívta fel a világ figyelmét Csecsenföld felháborító tragédiájára és a modern Oroszország számtalan más gaztettére. Az általa leleplezett viselkedésmódot, amely az e könyvet alkotó feljegyzéseiben is elénk tárul, irdatlan mennyiségű, rendszerszintű politikai és emberjogi visszaélés jellemzi. Hiszen naplóról van szó, amelyet Anna Politkovszkaja a 2003. decemberi tisztátalan parlamenti választásoktól 2005 végéig, illetve a beszláni iskolaostrom utóéletéig tartó időszakban vezetett.
Lépésről lépésre követi nyomon az új önkényuralom kiépülésének folyamatát, amelynek működtetésében a meggyilkolt újságírók, összevert és bebörtönzött ellenzékiek mellett legalább ekkora szerep jut a demokratikus díszleteknek, a Kreml által finanszírozott álellenzéknek és az elvtelen, profitéhes oligarcháknak. A politikán kívül és alatt pedig fel-felhangzik a kiábrándult és megnyomorított átlagemberek tömegeinek hangja, akik a szabadság ígéretének futó felvillanása után ismét hosszú időre elvesztették a reményt, hogy hazájuk egyszer végre az ő érdekeiket szolgálhatja.
Az Orosz napló ugyanakkor több a közelmúlt történelmének egyszerű elbeszélésénél. Figyelmeztetésül és intésül is szolgál az álhírek világában, amelyben a szabadság új ellenségei szorgalmasan tanulnak egymástól. A putyini hatalmi eszközök vírusként terjednek a világban, és ha nem ismerjük fel őket időben, sikerre is vannak ítélve. Politkovszkaja könyve nem orosz történet, hanem egyetemes lecke a szabadság törékenységéről - igazságát pedig saját tragikus halála nyomatékosítja.

[hockeyapu]

Tudom ajánlani scifi kedvelőknek On Sai (Varga Beáta ) könyveit.
Most olvastam el egyben újra a Szivárgó Sötétség című vallásos űroperáját.
Nálam odakerült a legnagyobbak közé került az írónő !

[George Bailey]

2 könyv, 2 különböző, ám mégis hasonló sorsú személyről.

Mindketten képesek voltak arra, hogy számunkra szórakoztató módon dolgozzák fel fájdalmukat, ám ennek ára volt. 
M.P könyve úgy kezdődik, hogy "higgyék el nekem, hogy létezik a Pokol, mert jártam ott". R.W. géppuskatűzként pattogó humorbombáival mindenkit levett a lábáról, ám a vidám bohócszerep mögött depresszió és az önbizalomhiány végtelen mélysége feszült. Mindketten évtizedeken át komoly alkohol- és drogproblémákkal küszködtek.
Az az érzésem, hogy mindketten lemondtak volna a sok milliós vagyonukról, csak hogy megszabadulhassanak a függőségüktől, mely tönkretette az életüket.

[George Bailey]

Helen Rappaport- A Romanovok utolsó napjai



1918. április 29-én este egy különleges szerelvény állt a transzszibériai vasútvonal távoli Ljubinszkaja vasútállomásának egy mellékvágányán, nem messze Omszk városától. Őrsége szokatlanul erős volt. Első osztályú kocsijában Miklós Alekszandrovics Romanov, minden oroszok egykori cárja és német születésű felesége, Alekszandra ült.
A minden kiváltságától megfosztott, bírósági tárgyalásra vagy száműzetésre váró Miklóst és családját tizenhárom havi, először a szentpétervári Sándor-palotában, majd legutóbb a nyugat-szibériai Tobolszkban tartott házi őrizet után elszállították. Ha ő még nem is, körülötte néhányan bizonyára tudták, hogy ez a cár utolsó utazása. Ám, akik sejtették is, mi történhet majd egykori uralkodójukkal, aligha tudták elképzelni a közelgő rémség megdöbbentő valóságát.
Miklós egész addig megőrizte jó kedélyét, de a biztonságos menedékbe vetett reményeit durván összezúzták, amikor feleségével együtt rádöbbent, hogy nem Moszkvába vagy Oroszországon kívüli száműzetésbe viszik őket, ahogy azt remélték. A vonat, amelyen ültek, a legeslegutolsó helyre tartott azok közül, ahová Miklós vágyakozott: Jekatyerinburgba.
"A világon bárhová mennék, csak az Urálba ne” – mondta a jelentések szerint aznap este, amikor a vonat a városhoz közeledve lelassított. Mivel Tobolszkban rendszeresen olvasta a helyi újságokat, jól tudta, hogy az uráli munkások hangulata „durván ellene fordult”. Minden oka megvolt rá, hogy akár mint egykori uralkodó, akár mint egy beteg feleség, négy sebezhető lány és egy gyengélkedő, vérzékeny fiú szerető családfője, rettegjen attól, hogy ilyen helyre, ilyen emberek közé vigyék erőszakkal. Az Oroszország régi büntetőrendszerének történelmi középpontját jelentő Jekatyerinburg olyan helyekre és rémségekre nyíló átmenőállomás volt, ahonnét nem volt visszatérés.
Miklóst ás a teljes családját a bolsevikok 1918. július 17-én hajnalban kegyetlen brutalitással végezték ki, majd szinte bohózatba illő módon, elképesztő szervezetlenséggel eltemették, majd kihantolták, elégették a holttesteket, ezután ismét eltemették őket. De vajon hogyan teltek ennek a szorosan összetartó családnak az utolsó napjai és milyen következményei voltak e rémtettnek? No meg kinek a parancsára hajtották végre?
Soha senki nem tárta fel még ilyen meggyőzően az uráli bolsevikok és a moszkvai vezetés kapcsolatát – miután a hivatalos orosz történetírás ma is azt tartja, hogy a gyilkosságra sem Lenin, sem bárki az új szovjet-kommunista kormány vezetői közül nem adott utasítást, és főleg nem a cárné, a lányok, a kiskorú Alekszej és a szolgák megölésére. Soha senki nem írta meg ilyen percnyi pontossággal a kivégzés minden hátborzongató részletét – felkutatva minden létező beszámolót az utolsó órákról. És soha senki nem ábrázolta még ennyire árnyaltan az utolsó orosz cárnak, feleségének, lányainak és beteg fiának személyiségét – minden hibájukkal, de ugyanakkor azzal a méltósággal együtt, ahogy sorsukat viselték.

Én a könyv kiolvasása előtt még azt sem tudtam, hogy a cárné kinek volt az unokája. Minél többet olvasok, annál inkább rájövök, mennyire 

[George Bailey]

Gallagher Fenwick - Zelenszkij és a vérző Ukrajna



2022, február 24-én Volodimir Zelenszkij belépett a nagybetűs történelembe, hogy eljátssza élete legnagyobb szerepét: Charlie Chaplin egy csapásra átváltozott Churchillé.

"A háború túl komoly ahhoz, hogy politikusokra bízzuk" mondta George Clemenceau. Ukrajna esetében egy komikusra bízták. Zelenszkij saját szilveszteri műsorában jelentette be indulását az elnöki székért 2018-ban, percekkel elődje, Porosenko újévi beszéde előtt. Pártját, A Nép Szolgáját ugyan már két évvel korábban bejegyezték, de nem volt országos szervezete, tagsága, hozzáértő vezetése, és ideológiája sem. Először libertariánusnak, aztán centristának vallották magukat, a választókat azonban nem ez érdekelte: számukra A nép szolgája csak egy népszerű tévésorozat volt, amiben Zelenszkij Vaszil Holoborogyko alakjában bravúrosan leszámol az emberek által gyűlölt hatalommal.
Az elnök a háborús fenyegetés hatására találta meg az alkalmat, hogy bizonyítsa jószándékát és végrehajtsa, amire a néppel szerződött. Amikor február 24-én kitört a háború, tíz merénylet készült ellene Kijevben, ennek ellenére nem hagyta el a fővárost. Hősiessége minden mást elfeledtetett az ukrán néppel, és a világ nagy részével is. "Nem fuvar kell, hanem fegyver” – nyilatkozta az ostromlott városból, és a zseniális kommunikátor szavai bejárták a nemzetközi sajtót.
Ám vannak itt-ott vakfoltok is a független Ukrajna hatodik elnökének pályafutásában. Ezek közül az egyik mindenképp jelentős, kitörölhetetlen, ráadásul neve is van: Ihor Kolomojszkij.
Ez az ukrán oligarcha hazája második-harmadik leggazdagabb embere. Szövevényes cégbirodalmának és az ebből származó anyagi erőforrásainak köszönhetően megkerülhetetlen tényezője lett a korrupt ukrán politikának. A dúsgazdag üzletember évtizedek óta piócaként tapad az aktuális politikai reménységre, most éppen Zelenszkij van soron. Az ukrán elnök neki köszönheti hatalmát. Mint ismert, Zelenszkij a 2019-es ukrán elnökválasztáson nagy meglepetésre 73.2 százaléknyi szavazatot kapott, úgy, hogy korábban még csupán eljátszotta az ukrán elnököt az azóta már világhírűvé vált sorozatban. Mindenképpen érdekes, hogy a műsort azon a csatornán sugározták, amelynek a tulajdonosa Kolomojszkij. Az még különösen sokat mondó, hogy Zelenszkij elnökjelölti kampányát is az oligarcha finanszírozta.
2019-ben Kolomojszkij 70 százalékos részesedést szerzett az 1+1 Media Groupban, amely egyébként 95 százalékban uralja az ukrán televíziós piacot. Szintén hozzátartozik Ukrajna legnagyobb kereskedelmi bankja, a Private Bank, akárcsak az ország egyik legnagyobb olajkitermelő cége, az UKRNAFTA. A Halcsinya üditőgyártó céget is a magáénak tudhatja, Oblaszt néven villamosáram-szolgáltató telepeket is tulajdonol, sőt, acélműveket is. Az Egyesült Államokban több épület és ingatlan is cégbirodalmának portfoliójához tartozik, többek között Cleveland belvárosában terjeszkedik a vagyonos vállalkozó, akinek tehát a fém-, kőolaj- és a médiaszektorban is vannak érdekeltségei. Nem szokványos, hogy van ukrán, izraeli és ciprusi útlevele is, és amikor egy újságíró rákérdezett, ez hogyan lehetséges, cinikusan úgy válaszolt: "Az ukrán alkotmány tiltja a kettős állampolgárságot, de a hármas állampolgárságot nem."
Zelenszkij segítője nemcsak üzleti, hanem politikai vonalon is építkezett. Sajtóértesülések szerint először Julija Timosenko ukrán politikusnőt és pártját, majd Viktor Juscsenko volt ukrán elnököt támogatta. Sajtóértesülések szerint 5 millió dollárt fektetett a narancsos forradalomba. Mint ismert, a tüntetéssorozat azután vette kezdetét, hogy a 2004-es ukrajnai elnökválasztáson csalások történtek. A megmozdulás mögött álló legfőbb politikai erő, a Mi Ukrajnánk narancssárga jelképéről kapta a nevét. A 2005 januárjában megismételt második választási fordulóban Viktor Juscsenkót választották Ukrajna elnökévé.
A Majdan téri eseményeket követően rövid ideig, 2014 és 2015 között maga is töltött be közhivatalt, 2014-ben szülőföldje, Dnyipropetrovszk régió kormányzója lett, nem sokkal azután, hogy megbuktatták a Kreml-barát ukrán elnököt, Viktor Janukovicsot. Kolomojszkij ott volt A Nép Szolgájának párt 2018-as alapításánál, amit Zelenszkij korábbi sorozatáról nevezett el. 
Ám ahogy a legtöbb, a politikával kapcsolatba kerülő milliárdos körül, úgy Kolomojszkijval kapcsolatban is korrupciógyanús ügyek bukkantak fel. 2016-ban azonban Porosenko kormánya átvette a Privat Bank irányítását, azt állítva, hogy több milliárd dollárt sikkasztottak el belőle. Kolomojszkij tagadta, hogy bármi törvénytelent tett volna, és a bíróságon próbálta visszaszerezni a bankot. Sokkal nagyobb sikerrel járt azonban azzal, hogy elindította Zelenszkijt a választáson, mivel 2019-ben, miután pártfogóját elnökké választották, kimondta a bíróság, hogy a bank államosítása illegális volt.
  Ám most, bő egy évvel a háború kitörése után úgy tűnik, akármi lesz a kimenetele, Putyin, akaratán kívül, hőst csinált a férfiból, aki máskülönben talán megbukott volna politikusként. Ha felmérjük a távolságot aközött, ami volt, és aközött, amivé vált, akkor tudjuk csak érzékelni, milyen hatalmas utat tett meg. A többi pedig (épp íródó) történelem.

[George Bailey]

Chris Hadfield: Az Apollo-gyilkosságok



"Az idők kezdete előtti pokolban egyre forróbban és forróbban égett egy ősi csillag, ahogy kezdett kifogyni az anyagból: hirtelen vakitó, világégető szupernovaként felrobbant. Félelmetes energiája mind egy lökéshullámban távozott, végigrohant a galaxison, amelyet most Tejútnak hívunk. Ezek az elképzelhetetlenül erős hullámok átszaladtak az ősi hirdogén- és héliumködön, szétszórták és összesűrítették őket, mintha törmelék lennének valami csillagközi óceánban. A köv. százmillió évben ezek a ködök apró gravitációs erőik révén egyre nagyobb csomókba álltak össze: rémületesen lassú táncban sodródtak finoman, keringtek, és egyes régiókban egyre jobban összesűrűsödtek. A szinte végtelen számú hidrogén- és héliummolekulák egyre nagyobb és nagyobb sebességgel ütköztek egymásnak, míg végül felforrósodtak, izzani kezdtek, és egy protocsillag első magja lett belőlük. Aztán valamikor, 4,6 milliárd évvel ezelőtt a nyomás és a hőmérséklet elérte a kritikus szintet: az atomok összeomlottak, a kötések energiája felszabadult, és hirtelen beindult a termonukleáris fúzió.
LEGYEN VILÁGOSSÁG!
A vadonatúj Nap egy hatalmas, örvénylő, lapos űrtörmelékkorongot világított meg - gázból, porból, korábbi csillagrobbanások sziklás maradékából állt, és mind-mind keringett körülötte, egyre gyorsabban torlódva össze a feketeségben. A Naptól távol az alacsonyabb hőmérsékleten az illékony vegyületek megmaradtak jégnek. Végtelen egymásutánban rohantak egymásba és egyre nagyobb tömbökbe gyűltek össze, s végül összeálltak belőlük az óriási gázbolygók: a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz.
A Naphoz közelebb viszont  sugárzó hőtől a jeges göbökből üstökösök lettek hosszú csóvával, amelyben a fagyott gázok elpárologtak. Maradt még számtalan, újra meg újra egymásnak ütköző sziklatömb, és ezek lassan egyre nagyobb protobolygókat képeztek. Egyes aszteroidák sziklák és fémek sűrű keverékéből álltak, mások meg, amelyek kintebbről érkeztek, göcsörtös törmelékgolyók voltak, amelyeket jéggé tartott viz tartott össze. Évmilliók során, ahogy összevissza ütköztek egymással vagy elkerülték egymást, kialakultak e csillagközi billiárdjáték győztesei, a belső kőzetbolygók: a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Föld.
Csakhogy a két legnagyobb bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz hatalmas gravitációs vonzása rázós zavarokat okozott. Ezek gyakran rántottak ki sziklákat a kisbolygóövből és a kijjebb lévő Kuiper-övből, akár akkorákat is, mint a belső bolygók, majd instabil pályára dobták őket a Nap felé. Ez elképesztő erejű ütközésekhez vezetett.
A Föld ekkor csak egy félig olvadt, pörgő kőgolyó volt, amelyet állandóan bombáztak a becsapódó aszteroidák, ezért egyre nőtt. Idővel enyhült a roham, ahogy egyre kevesebb szabadon keringő törmelék maradt a rendszerben. De a legnagyobb még hátravolt. A fiatal bolygó életének egy teljesen átlagos napján, 4,5 milliárd évvel ezelőtt, valami olyan csapódott bele, ami még sosem. Egy Mars méretű, több mint 14 400 km/órás sebességgel száguldó bolygó ütközött neki.
A sziklás-jeges növevény hatalmas erővel, mélyen beléfúródott a Föld köpenyébe, örökre egybeforrasztva a két bolygót. A becsapódás meg is pörgette a Földet, olyannyira felgyorsította a tengely körüli forgását, hogy egy nap alig öt óráig tartott. Az ütközés által kiszakított törmelék kidobódott a közeli űrbe, aztán olvadt sziklaesőként visszahullott a felszínre. De a becsapódó égitest tehetetlensége akkora volt, hogy nagyobb darabjai, a Föld darabjaival együtt, egészen a Föld körüli pályáig eljutottak. A bolygó körül keringő törmelékgyűrű aztán hamar összeállt egy 3200 km átmérőjű olvadt golyóvá, amely ott ragyogott az éjszakai égen.
A Földnek immár volt saját Holdja. És a Hold belsejében kimondhatatlan mennyiségű ásványi anyag emelkedett fel és süllyedt le fortyogva, ahogy kihűlt."

1973-ban járunk, a gyomorgondokkal küzdő Brezsnyev elnöksége idején, amikor az utolsó, szigorúan titkos küldetés indul a Holdra. Három űrhajós egy apró űrhajóban, negyedmillió mérföldre otthonától. Negyedmillió mérföldre a segítségtől.
A NASA hamarosan elindítja az Apollo 18-at. Noha a küldetést tudományosnak minősítették, Kazimieras "Kaz" Zemeckis repülésirányító tudja, hogy van egy sötétebb cél is. Hírszerzési információk szerint a szovjetek egy minden eddiginél nagyobb felbontásra képes kémműholdat lőnek fel az űrbe, amely segítségével Nagy Tesóként az egész világot szemmel tarthatják. Az eredetileg a Holdra készülő Apollo–18 tudományos küldetés lett volna, de az amerikai kormány a már tervezett kilövés ürügyén jobban meg akarja figyelni, illetve meg is akarja semmisíteni az új szovjet kémeszközt. Persze ehhez az oroszoknak is lesz egy-két szavuk, és ahogy a cím is sugallja, elkezdődnek a gyilkosságok is.
Hadfield könyve szigorúan véve nem is sci-fi, olvasható politikai thrillerként vagy akár kémregényként is. Az író úgy örökíti meg az űrutazás részleteit, ahogy csak az tudja, aki a valóságban is megtapasztalta. 
Hadfield ezredes a legismertebb élő űrhajós , aki háromszor is járt az űrben, kétszer az Űrsiklóval, egyszer pedig a Szojúz űrhajóval utazott, előbb 1995-ben a Mir, majd később a Nemzetközi Űrállomáshoz. Összesen hat hónapot töltött a világűrben.

Show ContentSpoiler:

[George Bailey]

Harry herceg: Tartalék



Én voltam az árnyék, a biztos háttér, a B terv. Létezésem akkor nyerne igazán értelmet, ha Willyvel történne valami. Azért élek, hogy támaszt nyújtsak, szükség esetén elvonjam a figyelmet, és elterelő hadműveletbe kezdjek, valamint, ha a szükség úgy hozza, szerveimmel is rendelkezésre álljak. Például a vesémmel. Vértranszfúzióval. Csontvelővel. Mindezt teljesen egyértelművé tették már életutam elejétől fogva, később pedig rendszeres időközönként ismét tudomásomra hozták.

Eddig is sokat lehetett tudni "a brit királyi család fekete bárányának" kikiáltott másodszülött herceg sorsának alakulásáról, de az információk mindig a sajtó szűrőjén keresztül jutottak el hozzánk, Harrynek pedig pontosan ezzel van problémája: szerinte a média a születése óta hazudik és ferdítéseket közöl róla, zaklatja őt és szeretteit. A Palota pedig – állítása szerint – sosem segített neki a sajtó elleni hadjárataiban. Ebből lett elege, és ezért írta meg könyvét, amelyben elbeszéli a történetet egy olyan a nézőpontból, amit eddig nem ismertünk: a sajátjából.
Az események sodrába Harry életének egyik legmeghatározóbb napján kapcsolódunk be: akkor, amikor megkapja a hírt édesanyja haláláról. Diana hercegné 1997. augusztus 31-én szenvedett halálos autóbalesetet Párizsban, miközben seregnyi paparazzi üldözte végig a városon. Gyerekei éppen apjukkal és a királyi család többi tagjával Balmoral kastélyában töltötték a nyár utolsó napjait. A fiúknak Károly mondta el a tragikus hírt, Harry pedig azonnal mentális falat húzott a történtek köré, és meggyőzte magát, hogy Diana nem halt meg, csak rejtőzködik az őt folyamatosan zaklató sajtó elől, amely Harry életét a késöbbiekben is megkeseritette.
A távolságtartás a család közös vonásának tűnik: Harrynek a fivéréhez Vilmoshoz hasonlóan, apja, Károly is sokszor elérhetetlennek tűnt. "Megtapasztaltam otthonunkban a stabilitás, a melegség és a szeretet hiányát” – fogalmaz a kötetben. Harry felnőve mélységesen boldogtalannak, idegroncsnak tartotta magát. Miközben folyamatosan kereste önmagát, próbált elmenekülni abból a rideg környezetből, amelyben férfivá kellett válnia, és ahol igyekeztek kiirtani "a benne élő vadságot”.
Középiskola után a sereget választja karrierútként, amelyről könyvében sokak szerint sokkoló beszámolót ad: "Az első általam tudatosan kioltott élet után visszatérve a bázisunkra mentális önvizsgálatot tartottam. Már korábban is vettem részt harcban, és öltem is, de ez volt a legközvetlenebb harcérintkezésem az ellenséggel. A többi összecsapás személytelenebb volt. Itt és most tisztán láttam a célpontot, az ujjam az elsütőbillentyűn pihent, majd lőttem. Feltettem a kérdést, hogy milyennek érzem magamat. Traumatizáltnak? Nem. Szomorúnak? Nem. Meglepettnek? Nem. Minden tekintetben felkészültnek. Tettem a dolgomat. Azt, amire kiképeztek. Azt is megkérdeztem magamtól, hogy érzéketlen vagyok-e, és a reakcióm hiánya lehet-e vajon a halállal kapcsolatos, immár hosszú ideje fennálló, ambivalens viszonyom következménye. Nem gondoltam, hogy így lett volna. Ez tényleg csak szimpla matek. Ezek rossz emberek voltak, akik rossz dolgokat követtek el katonáink ellen. Ha az általam a forgalomból imént kivont fickó még nem ölt brit katonát, akkor hamarosan megtette volna.
A legtöbb katona nem tudja megmondani, pontosan hány ember haláláért felelős. Harci körülmények közepette gyakran komoly nagyságrendben fordulhatnak elő vaktában leadott lövések. Az Apache-ok és laptopok korában időbélyeggel ellátva rögzítettek mindent, amit csak a két szolgálati időszakom alatt tettem. Mindig pontosan meg tudtam mondani, hány ellenséges harcossal végeztem. Fontosnak tartottam, hogy soha ne riadjak meg ettől a számtól. Sok mindent megtanultam a seregben, ezek közül az elszámoltathatóság alighanem a prioritási lista csúcsán állt. Esetemben ez a szám huszonöt, ami nem tölt el elégedettséggel, ugyanakkor szégyenérzetet sem kelt bennem. Természetesen jobban szeretném, ha a szám nem szerepelne a katonai önéletrajzomban, és nem ez maradna meg elmémben, ugyanakkor azt is nagyra értékelném, ha egy háború és tálibok nélküli világban élhetnék. De még a magamfajta, olykor-olykor elvarázsolt gondolkodásra hajlamos embernek is tudomásul kell vennie a megváltoztathatatlan realitásokat.
A harc hevében nem tekintettem embernek ezt a huszonöt személyt. Ha embernek tekintettem volna őket, akkor képtelen lettem volna végezni velük, vagy akár csak ártani is nekik. Ők a sakktábláról eltávolítandó figurák voltak, a Rosszak, akiket mindenképpen le kellett kapni, mielőtt megölhetnék a Jókat. Arra képeztek ki meglehetősen jól, hogy „másokként” tekintsek rájuk. Bizonyos szinten felismertem ennek a tanult szétválasztásnak a problematikus mivoltát. Ugyanakkor azt is láttam, hogy mindez elkerülhetetlen részét képezi a katonáskodásnak. Egy újabb realitás, amit nem lehet megváltoztatni."
A nagy áttörést azonban Meghan Markle felbukkanása hozta el az életében, a könyv történetvezetése is itt csúcsosodik ki. "2016 novemberének első óráiban és napjaiban néhány percenként újabb és újabb mélypont következett. Megdöbbentem, és szidtam magam, amiért megdöbbentem. És mert felkészületlen voltam. Felkészültem ugyan a szokásos őrületre, a szokásos rágalmakra, de a féktelen hazudozásnak erre a szintjére nem számítottam. Mindenekelőtt a rasszizmus ért váratlanul. Mind a burkolt rasszizmus, mind pedig a harsány, közönséges, szemtől szemben megnyilvánuló változata. A Daily Mail állt az élre. A főcím: Harry csaja (majdnem) egyenesen Comptonból jött. Alcím: Bandák bűntanyája (Meg) anyjának otthona – ide jár majd Harry teázni? Egy másik bulvárlap ezzel a hatásvadász szöveggel szállt be az arénába: Harry gengszterkirályi családba házasodik?"
Harry és frissen alapított családja idővel otthonra leltek a tengerentúlon, ám a hőn áhított szabadság a családi békét nem hozta el számára. A könyv végén kirajzolódó kép szerint a közte és a szigetországi családja közötti ellentét feloldhatatlan marad, magyarázat pedig nincs. A traumatizált kisfiú, aki csak szeretetre vágyott, aki fogolynak érezte magát a monarchia csapdájában, teljesen elhidegült családjától, amelynek tagjai feltételezése szerint információkat szivárogtattak ki róla, és feláldozták őt jóhírnevük érdekében. A másik oldal nézőpontját pedig esélyünk sincs megismerni, mert ők – szokásukhoz híven – hallgatnak.
Harry egy hosszú sétához hasonlítja az életét, amit az anyja koporsója mögött kullogva kezdett, a katonai kiképzésen folytatott egészen a világ végéig, a Palotából ki, egy szebb jövő felé.

[George Bailey]

Tavaly két fontos Afganisztánról szóló könyv került kiadásra, és örömmel jelentem, hogy két hét alatt sikerült mindkettőt
Bár a két afganisztáni esemény között kb. 170-180 év telt el, mondhatni elég sok a hasonlóság.


William Dalrymple - A sah visszatér  Háború Afganisztánért (1839-1842)



Ahogy az Egyesült Államok hadseregének pár évvel ezelőtti kivonulása is mutatta, Afganisztánt meghóditani lehetetlen. Az 1980-as években a szovjetek befolyásszerzési kísérletei is kudarcot vallottak, még korábban, a 19. század közepén pedig a britek gyarmatosító törekvései is zátonyra futottak, sőt katasztrofális következményekkel jártak.
A brit gyarmatbirodalom már óriásira nőtt a 19. századra, de ezzel együtt járt a folyamatos fenyegetettség is, hiszen ugyanarra a területre másoknak is fájt a foguk. Az angolok az indiai szubkontinenst jól belakták, de egyszer csak elterjedt egy olyan híresztelés, hogy az oroszok Közép-Ázsia felé akarnak terjeszkedni. Néhány brit arisztokrata ezt az értesülést felhasználva vaskos kötetekbe foglalta, miért is olyan veszélyesek az oroszok a térségben. Ezzel, ha mást nem is, azt sikerült elérniük, hogy az addig meglehetősen passzív oroszok érdeklődését felkeltse Afganisztán iránt.
És mint ahogy a 2001-es megszállás következtében egy érdekeiket képviselőt helyeztek hatalomra Hamid Karzai személyében, hasonlóképpen jártak el az angolok is, akik Sah Sudzsát tartották erre a legalkalmasabbnak, hiába érkeztek olyan jelzések, hogy a nép inkább egy másik uralkodócsalád tagjának, Doszt Mohamednek a pártján áll, aki némi pénzért egyébként szintén nyitottnak mutatkozott az együttműködésre. 
A könyv bemutatja a háború tágabb előzményeit, az afganisztáni viszonyokat, Sáh Sudzsá háború előtti pályafutását, a nagyhatalmi vetélkedés kezdeteit.
Az angolok a megszállás mellett döntöttek, de ezt elképesztő hozzá nem értéssel tették. A Kelet Indiai Társaság részben a személyes és kicsinyes ellentétek, szakmai féltékenység hatására rosszul kezelte az egész helyzetet és a hadjáratra is elképesztően tehetségtelen vezetőgárdát állítottak össze. Akik jobban látták a helyzetet, azok nem tudtak érdemben beleszólni a dolgokba, illetve volt aki a karrierje érdekében félretette addigi álláspontját. A sáh hatalmának megszilárdítása viszont már nem jött össze, ugyanis a britek nagyobbrészt alábecsülték az afgán ellenállás mértékét és Kabult ugyan sikerült elfoglalniuk, de kétéves ottlétük kudarcok sorozatává vált, Sáh Sudzsá uralma kizárólag brit felettesei, leginkább a Kabult kormányzó fiatal skót arisztokrata, Alexander Burnes kegyétől függött. Burnes, ez a tehetséges, de végtelenül becsvágyó és kalandor természetű brit politikus végül eltaktikázta magát, és 1841 őszére egyre inkább elszigetelődött, Kabul lakossága pedig elpártolt Sáh Sudzsától és Duszt Muhammad Barakzai emír fiához, Akbar Khánhoz állt át, aki végül 1841 novemberében lemészároltatta Burnest, a skót fejét pedig egy lándzsára tűzve közszemlére tette Kabulban. A kabuli fellegvárat kézben tartó mintegy ötezer fős brit expedíciós haderő az eseményeket bénultan és tanácstalanul szemlélte, tehetségtelen parancsnoka, Macnaghten szintén a kabuli felkelők kezére került, és őt is meglincselték. Ezután 1842. január elején Akbar Khán engedélyt adott a mintegy ötezer fős kabuli brit haderő távozására Dzsalálábádba. A visszavonuló brit haderő azonban nem élte túl a zord afgán telet és Akbar Khán erőinek folyamatos rajtaütéseit (mészárlását), mindössze egyetlen személy, William Brydon skót orvos vergődött el nagy nehezen a Dzsalálábádba, az ottani brit erőkhöz. A rengeteg halott mellett nagyon sok brit civil is afgán fogságba esett. A bosszúszomjas britek ezután újabb hadjáratot indítottak Kabul ellen, amelyet 1842-ben javarészt földig romboltak, de az időközben meggyilkolt Sáh Sudzsá után többé nem próbálkoztak a Durrání dinasztia restaurálásával, és visszahozták az afgán trónra az időközben Indiába internált Dúszt Muhammadot, a Kabult felszabadító Akbar Khán apját.
1844 nyarán, röviddel azután, hogy Doszt Muhammad újra trónra ült, s megkezdte romba dőlt és kifosztott országa újjáépítését és egységesítését, a világ másik felén Miklós, Oroszország cárja meghívatta magát Viktória királynőhöz és Albert herceghez a windsori kastélyba. A cárnak vajmi kevés fogalma volt arról, milyen nagy a parlament és az ellenzéki pártok befolyása a kormányra, így hát abban a meggyőződésben távozott Angliából, hogy a királynővel és legbefolyásosabb minisztereivel, különösen Sir Robert Peellel és Lord Aberdeen külügyminiszterrel folytatott magánjellegű megbeszéléseinek kedvező kicsengését értelmezheti a kormány politikai szándéknyilatkozataként. Konkrétan úgy képzelte, hogy Anglia immár készségesen támogatni fogja az Ottomán Birodalom feldarabolására tett erőfeszítéseit. Ám a britek pusztán kötetlen eszmecsereként tekintettek e megbeszélésekre, nem pedig afféle becsületbeli egyezségként, ahogyan a cár hitte. A villásreggeli képtelen zűrzavarba torkollt, híven jelképezve az eljövendőket: a vendégsereg néhány tagja, köztük a szász király, a herceg evezőseinek segítségével csónakokon átkeltek a tavacskán azzal a célzattal, hogy alaposabban szemügyre vegyék a devonshire-i zsiráfokat, ám az állatok megriadtak, az ellenkező irányban átgázoltak a vízen, majd szétkergették az innenső parton várakozó cári kíséretet, és ámokfutásba kezdtek Chiswick Mall pázsitos udvarain át. Az állami libériás őrök végül elvezették a megvadult zsiráfokat, ám ettől a perctől kezdve vége-hossza nem volt a balszerencsés véletlenek, elszólások és diplomáciai félreértések ama sorozatának, mely kilenc esztendő múltán, 1853-ban kérlelhetetlenül Oroszország és Anglia krími háborújához vezetett. Ez alkalommal az angol–orosz rivalizálás nyolcszázezer áldozatot követelt.


Craig Whitlock - Afganisztán-iratok  A háború titkos története



A vietnámi és iraki háborúkkal ellentétben az Afganisztán ellen 2001-ben indított amerikai támadásokat a közvélemény szinte egyhangúlag támogatta. A célok eleinte világosak voltak: legyőzni az al-Káidát, és megakadályozni, hogy a szeptember 11-i terrorcselekmény megismétlődhessen. De nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei elűzték a hatalomból a tálibokat, a küldetés letért az eredetileg kijelölt útról, ami végül Amerika leghosszabb időn át vívó háborújának kudarcához vezetett.
2001. szeptember 11-én, amikor két, terroristák által eltérített repülőgép belecsapódott a New York-i World Trade Center ikertornyaiba, Afganisztánban brutális tálib diktatúra uralkodott, amely menedéket nyújtott a merényletet megszervező Al-Kaidának. Húsz évvel később, 2021. augusztus 30-án, amikor az utolsó amerikai repülőgép felszállt a kabuli repülőtérről, Afganisztánban ismét a tálibok uralkodtak. A két dátum között az Egyesült Államok felfoghatatlanul sok pénzt és rengeteg energiát fordított arra, hogy az 1970-es évek vége óta folyamatos háborúskodástól sújtott Afganisztánból működő, demokratikus és stabil országot csináljon, amely nem jelent veszélyt sem a nyugati világra, sem a környezetére, sem önmagára. Bátran mondhatjuk, hogy ez nem jött össze.
Sem Bush, sem Obama, sem Trump nem ismerte be, hogy a háború kudarcot vallott, sőt egyre több katonát küldtek Afganisztánba. Az afganisztáni háború tényleg sokban hasonlított a vietnámi háború dinamikájához – milyen érdekes, hogy a helyi erőket ott sem sikerült jól kiképezni, a lezárása is hasonlóan pánikszerű volt, valamint az is rengeteg pénzt, értékes életeket emésztett fel. Az amerikaiak nem értették meg, hogy nem lehet ráerőltetni a demokráciát egy olyan országra, amely nem kér belőle. Nincs szükségük az afgánoknak iskolákra, mert az ottani munkalehetőségek 90%-a mezőgazdasági munkára korlátozódik. Nem sikerült megnyerniük maguknak az afgán népet sem, miután számtalan félresikerült támadás során rengeteg afgán civil vesztette életét.
Hogy mennyire nehéz dolga volt az amerikaiaknak Afganisztánban, azt legjobban a "A belső ellenség” című fejezet mondja el. Whitlock felidéz egy esetet 2012. szeptember 16-én, amikor egy istenhátamögötti őrposzton hat amerikai katona és hét afgán rendőr közösen teljesített szolgálatot. Az afgánok közül hatan egyszer csak hátulról tüzet nyitottak az amerikaiakra, akik közül négyet megöltek, valamint végeztek a hetedik afgánnal is, aki valószínűleg nem akart részt venni a gyilkosságokban (két amerikai csak a szerencsének köszönhetően maradt életben). A támadók ezután nyom nélkül felszívódtak. Olyan afgán rendőrök voltak ezek, akik az amerikaiaktól kaptak kiképzést és fegyvert, végső soron a bérüket is az amerikai állam fizette az Afganisztánnak nyújtott bőkezű segélyeken keresztül. A háború második szakaszában (vagyis a 2010-es években) nagyon megszaporodtak az ilyen támadások, noha az első időkben még szinte egyáltalán nem fordultak elő. Ez megmérgezte az amerikai katonák és az afgánok viszonyát, mert a közös járőrözés folyamán az amerikaiak legalább annyira féltek a saját szövetségeseiktől, mint a táliboktól. A fejezet jól mutatja Whitlock forrásainak erősségét, mivel a hátbatámadásokról az amerikai közvélemény alig értesülhetett. A Pentagon hivatalosan mindig arról beszélt, hogy az afgán erők egyre profibbak, egyre megbízhatóbbak, egyre nagyobb részt vállalnak a háború terheiből. A bizalom megroppanásáról, az afgán rendőrök korruptságáról, a megdöbbentően nagy számú dezertálásról szinte soha nem esett szó. A problémákról nyíltan sem a tábornokok, sem a politikusok nem beszéltek, mert attól tartottak, hogy az afganisztáni szerepvállalás még népszerűtlenebbé válna, ha az emberek tudnák a teljes igazságot – így viszont az amerikai közvélemény számára soha nem derült ki a problémák tényleges súlya.
Végül, akárcsak az angolok csaknem másfél évszázaddal korábban, az amerikaiak is a kivonulás mellett döntöttek, magára hagyva szövetségeseit.
Ahogy A Sah visszatérben olvasható: "Amikor csapataink megkezdték a visszavonulást…Az afgán nemesek könnyek közepette járultak elém, mondván, hogy megtévesztettük és megbüntettük a tulajdon barátainkat; felbujtottuk őket, hogy szálljanak szembe a tulajdon honfitársaikkal, azután pedig otthagyjuk őket az oroszlán torkában. … amint a britek kiteszik a lábukat Kabulból. Akkor nyomban visszatér és megkínoz, börtönbe vet, minden vagyonunktól megfoszt és megszégyenít mindenkit aki a mi (brit) pártunkra állt."
Mig Whitlock szerint: "Kabul 2021-es eleste sok tekintetben nagyon hasonlított Saigon negyvenhat évvel korábbi elestére. A légihíd megindításakor kétségbeesett afgánok ezrei özönlötték el a repülőtér egyetlen kifutóját.. Néhányuknak sikerült felkapaszkodnia az óriás gép külsejére. Később összezúzott emberi testrészeket találtak a jármű kerékaknájában."

Jelen világpolitikai események fényében pedig különösen vészterhes olvasni egy gandamaki öregnek a William Dalrymple íróhoz intézett szavait (mikor kutatómunkát végzett a könyvéhez): "Az amerikaiaknak lassan bealkonyul. Most Kína napja virrad fel."

[hockeyapu]

Most fejeztem be Adrian Tchaikovsky Az idő gyermekei sorozatának 2. kötetét a Pusztulás gyermekeit .
A 3. kötet is megjelent, sajna magyarul egyenlőre nem , gondolkozom, hogy fordító segítségével elolvassom !
Egészen egyedülálló írás, nem igazán lehet máshoz hasonlítani , amellet, hogy vérbeli scifi !
Tudom ajánlani a classicus scifi kedvelőknek !

[George Bailey]

Rosemary Sullivan - Nyomozás Anne Frank ügyében   Az árulás igaz története



Ami Anne Frank naplóját igazán felkavaróvá teszi, az az, hogy az olvasó már a legelejétől tudja, mi lesz a vége, ellenben az írójával, aki még a legvégén sem tudhatta.


Anne Frank családja Hitler hatalomra kerülése után menekült el Németországból Hollandiába (bizony, németek voltak). Miután 1940 májusában a németek Hollandiát is lerohanták és megszállták, Anne és családja bujkálni kényszerült, mindaddig, amíg fel nem fedezték őket 1944. augusztus 4-én, és az utolsó Hollandiából induló transzporttal deportálták a családot, (ennyin múlott). 
Anne és nővére a Bergen-Belsen-i táborba került, mindketten ott haltak meg. Édesanyját Auschwitzban gyilkolták meg. Édesapjuk, Otto Frank, megmenekült, és Amszterdamba hazatérve tudta meg, hogy családja meghalt a koncentrációs táborban. Anne naplóját az egyik bújtatótól, Miep Giestől kapta meg, megjegyzéseket fűzött hozzá, majd 1947-ben kiadta. A naplót 2009-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, a világ tíz legolvasottabb könyve közé tartozik.
De 25 hónapos sikeres bujkálás után (az apa cégének a titkos padlásterén) ki vezette a nácikat a nyomukra? És a háború után, édesapja, Otto Frank miért nem törődött az áruló kilétének nyomozásával, sőt, még bojkottálta is, még a híres nácivadász Simon Wiesenthal előtt is visszatartva értékes információkat.
Nos, ha hinni lehet a nemrégiben lezajlott, csaknem 5 éven át tartó nyomozásnak... egy zsidó volt az áruló.
Arnold Van der Bergh, aki a németek által létrehozott Zsidó Tanács tagja volt, jegyzőként műalkotások náciknak történő kényszerértékesítésének ügyeiben járt el. Az igazságügyi szakértők szerint a jegyző azért adta át a rejtőzködő zsidó családok címeit a németeknek, hogy megvédje saját családját a deportálástól.
A Zsidó Tanács tagjaként haladékot kapott a deportálás alól, a határidő azonban 1944-ben lejárt. A kutatók úgy vélik, hogy ez volt az a pillanat, amikor Arnold van den Bergh úgy döntött, hogy átadja a címeket (mely a Zsidó Tanács birtokában volt), köztük a Frank családét is. Végül sem őt, sem családját nem deportálták.
Arnold van den Bergh 1950-ben halt meg gégerákban. A jegyzőt egy névtelen feljegyzés alapján vádolják, amelyet Anne apja, Otto Frank pár évvel azután kapott, hogy visszatért. A feljegyzés szerint a zsidók amszterdami búvóhelyét a Zsidó Tanács egy tagja, A. van den Bergh jelentette be, aki egy teljes címlistát továbbított a németeknek.

Ha Otto Frank valóban tudta az igazat, és titokban tartotta élete végéig, azzal magyarázható, hogy a bűnös már nem volt az élők között, és csak a családja kellett volna ennek az árulásnak a terhével megbirkóznia. És talán Otto, ha alkalma lett volna, hasonlót tett volna, hogy megvédhesse a családját, ugyanis a holland zsidóknak a megszállás után a bujkáláson kívül más esélyük nem volt. Az ország földrajzi fekvéséből adódóan a menekülés lehetetlen volt. Keleten a hosszú német határ; délre Belgium már német megszállás alatt; nyugatra és északra a tenger, a kikötők pedig lezárva.

Sokan azt kérdezték az évtizedek folyamán (és teszik most is, és valószínűleg fogják a jövőben is), hogy mivel volt fontosabb Anne Frank bármely más, nácik által meggyilkolt gyereknél/kamasznál? Nos, szerény véleményem szerint nem erről van szó, hanem arról, hogy ő a jövőtől megfosztott fiatalság szimbóluma.

A könyvet a bújtatójáról (bár nem ő volt az egyetlen, aki segítette a családot, és azt a plusz még pár személy, akik szintén a Frank családdal együtt bujkált, de ő tett a legtöbbet), Miep Giesről szóló sorozattal párhuzamosan olvastam. Akinek kedve van hozzá: A small light

[George Bailey]

Marat Gabidullin - Orosz zsoldosok Putyin szolgálatában



Marat Gabidullin minden, csak nem jó útra tért zsoldoskatona. Azt se mondhatjuk, hogy riadóztatni akar lelkiismeret-furdalásában, azért határozta el egy szép napon, hogy szembefordul azzal a Társasággal, amelynek tagja volt. Neki nem a leleplezés fontos. Marat ugyanis katona. Egy a többi egyenruhás közül. Ráadásul "homo sovieticus", aki úgyszólván, minden sejtjében hordozza a mai orosz férfi skizofréniáját. Ő büszke arra, hogy tagja lehetett a reguláris hadsereg légideszant-alakulatának. Büszke rá, hogy mint a Wagner-csoport tagja zsoldosként harcolt Szíriában az Iszlám Állam ellen. Marat egyébként lelkesen meséli, hogyan vett részt abban a hadműveletben, amely lehetővé tette Palmürának az iszlamistáktól való visszafoglalását. Annak a Palmürának, amiről mindenki fantáziál, aki több ezer éves civilizációkról álmodozik. Mégse tud zavarodottság nélkül szembenézni azzal a ténnyel, hogy illegális kísértethadseregben szolgált, olyan hadseregben, amely nemrég került a hírközlő eszközök érdeklődésének kereszttüzébe, annál is inkább, mivel katonáit – Ukrajnától Szíriáig, Líbiától Közép-Afrikáig és most Maliban is – gyilkosságokkal és nők megerőszakolásával vádolják, sőt, azzal is, hogy az országban, ahol bevetették őket, rendszeresen sarcolják a civil lakosságot.
Ez a könyv nem bűntudattól gyötrődő, bűnbánó ember vallomása. Az írás épp azokból az ellentmondásokból meríti erejét, amelyektől a szerző sem tud szabadulni. Minden ízében orosz történet az övé, egy félresiklott élet meg egy üdvözülés története. Olyan alkalmi katona kalandja, aki hivatalosan nem létező hadseregben szolgált.
Marat élni akart, azért határozta el magát könyvének megírására. Arra, hogy rögzíti a tényeket. Hogy márványba vési az ő történetét is meg a fegyvertársaiét is. Azt a történetet, amit az orosz hatóságok eddig elhallgattak. Mert a Kreml szerint a Wagner-csoport nem létezik. Ez a fegyveres csoport, amit az orosz rezsim érdekei szerint a világ minden égtáján bevetnek – így a hivatalos verzió –, valójában nincs is, vagyis agyrém, a rezsim ellenségeinek beteges képzelődése. Elsősorban persze a nyugat-európaiaké. Vlagyimir Putyintól ezzel kapcsolatosan többször is próbáltak információt szerezni, de ő sohasem volt hajlandó elismerni, hogy zsoldosokat is bevetnek a harci övezetekben, és módszeresen tagadta, hogy a Kreml bármiféle kapcsolatban állna ezzel a magánhadsereggel.
Annál is inkább, mivel zsoldosokat toborozni hivatalosan törvényellenes Oroszországban, olyan tevékenység, amiért az orosz Btk 348. paragrafusa szerint hét évig terjedő börtönbüntetés szabható ki. Meg azért is, mert az orosz elnök nagyon is megtalálta számítását ebben a cinkos hallgatásban. Az államnak zsoldosokat állítani annyi, mint megtakarítani a nyugdíjat meg a fizetést, amit mindenképp ki kellene fizetni ezeknek a katonáknak, ha reguláris hadseregben szolgálnak. És ez egyben azt is lehetővé teszi, hogy elrejtsék a halottakat. Marat mindezt a következőképpen magyarázza: "A tábornokok már kezdtek nyugtalankodni az esetleges veszteségek miatt. Honfitársaink ugyanis semmiképpen sem akarják elfogadni, hogy a háború olyan esemény, amelynek áldozatai vannak. Kellett valamilyen kompromisszumot keresni. Az egyik ilyen kompromisszum egyfajta – a harcokban részt vevő – párhuzamos struktúra kiépítése, amelynek a hadszíntéren való jelenlétét szükség esetén le lehet tagadni; a megoldásnak köszönhetően a hírközlő szervek továbbra is megnyugtató képeket közölhetnek, honfitársaink pedig újra büszkék lehetnek és boldogok, újra megtapsolhatják a Vörös téren a katonai díszszemlét, és megcsodálhatják a fegyveres erők potenciálját." Harmadszor pedig azért, mert a Wagner végül is "dzsókert” ajánlott Putyinnak. Más szóval az úgynevezett "hihető tagadás" lehetőségét, amivel élt is a Kreml, és semmilyen felelősséget sem vállalt a zsoldosok által elkövetett kilengésekért vagy azokért a hadműveletekért, amelyek balul ütöttek ki a hadszíntéren. Mintha csak ezt mondta volna: nekünk ehhez semmi közünk, és ha problémája van a Wagner-csoporttal, forduljon a csoport parancsnokaihoz! Ezért olyan ügyes ez a fortélyos megoldás. A Wagner ugyanis jogi személyként nem létezik, olyan fantomcég, amelynek a nyilvánosság előtt nincs vezetője, és amelynek tevékenységéért senki sem vállalja a felelősséget.
Pedig két férfi is áll a szervezet élén. Az első a szervezet alapítója és névadója: Dimitrij Utkin alezredes, másnéven: Wagner. Utkin valamikor a GRU, vagyis az orosz katonai hírszerzés kötelékében dolgozott, 2013-ban szerelt le. De már a rá következő évben maga köré gyűjti a különleges erők jó néhány veteránját, gyorsreagálású hadtestet alakít, hogy a hadtest – bekapcsolódva az Európa-barát kijevi hatóságok ellen indított háborúba – a szeparatista Donbász régióban célzott csapást mérjen az ellenségre. A zsoldoscsapat ekkor vette fel vezetője nevét. Aki a német zeneszerző után választotta ezt a nevet, meg persze a név által hordozott szimbólumrendszer se lehet idegen tőle. Dimitrij Utkin ugyanis nagy csodálója a III. Birodalomnak és különösképpen Hitlernek.
Egy európai, persze, nem tudja magában elfojtani a kérdést, hogyan lehetséges, hogy Hitler és a III. Birodalom ilyen hatással legyen olyan emberekre, akiknek szülei és nagyszülei a második világháborúban győzelmet arattak a nácik felett. És csakugyan: az orosz katonatisztek nácicsodálata paradoxonként is felfogható. A jelenség jórészt a pánszláv pogányság oroszországi térnyerésével magyarázható. A Wagner-csoport soraiban – legalábbis Marat szerint – a személyi állomány 30–40 százaléka híve a rodnoverije (kb. szláv újpogány hit) mozgalomnak; ez utóbbi a múlt század nyolcvanas éveiben született, és az etnikai kérdéseket illetően nagy hatással volt rá a német rasszista ideológia. A rodnoverek – ahogy hívják őket – a természet erőit imádják, és vissza akarnak találni a kereszténység előtti hithez, a nemzeti gyökerekhez, az orosz föld értékeihez. Antiszemiták és idegengyűlölők, emellett hívei az etnikai tisztaságnak meg a faji megkülönböztetésnek. De a hittérítők buzgalma nélkül. "Ami a többieket illeti – legyenek muszlimok, katolikusok vagy mint én, közömbösek, mindenki megmaradhatott annak, ami volt – állítja Marat. – Vallási szempontból nem akartak semmit ránk erőszakolni, nem kényszerítették ránk a meggyőződésüket." Ami mit sem változtat azon, hogy egyes rodnoverek, mint például Dimitrij Utkin, még csak nem is leplezi szélsőjobboldali és nyíltan náci beállítottságát. Marat elmeséli, hogy amikor alatta szolgált, saját szemével látta, hogy kolovrat, vagyis szláv horogkereszt meg szláv rovásírással valami szó volt a testére tetoválva. Wagner parancsnokon, egy nemrég készült fotó szerint, más tetoválások is voltak, mint például a győzelmet jelképező kettős jel, vagyis a náci SS emblémája, amit mindenki láthatott a nyakán. Az alkalmi katonák közül sokan magukévá tették ezt az ideológiát. Egyik Líbiában elesett zsoldos iPadjében a Mein Kampf is megvolt a virtuális könyvtárban. Még mindig Líbiában maradva, több iszlámellenes falfirkát találtak a Wagner-csoport által elfoglalt házak falain. De Dimitrij Utkin álneve is több kifejezést ihletett. A zsoldosok maguk közt "zenésznek" hívják egymást. A közösségi hálókon pedig azzal dicsekednek, hogy "zenekar" tagjai, és hogy a zenekart "zeneszerző" vezeti, és hogy a világ minden táján "koncerteznek". Ők ezen a nyelven mondják el, hogy részt vesznek a harcokban. A reklámvideójukon, a jobb felső sarokban, büszkén ki is teszik a német zeneszerző portréját.
Marat Gabidullin is előhozza könyvében ezt a zenei metaforát. Őnála Utkin Beethoven lesz. Hogy nehezebben lehessen felismerni, kiről van szó? Igaz, a könyv többi részében a szerző világosan megmondja, ki kicsoda. Gabidullin olyan parancsnokot állít elibénk, akitől rettegnek a "légiósok": Utkin hol hóbortos rajongó, hol rémületet keltő szörnyeteg. A csoportnak 2014-től, mindent összevéve jó tízezer harcos volt a tagja, köztük Marat; jelenleg ötezerre becsülik a Wagner-csoportban harcoló aktív zsoldosok számát, akik készen állnak arra, hogy Oroszország határain kívül a különböző hadműveleti területeken bevessék őket.
A Wagner-csoport másik kulcsfiguráját mindenki ismeri a kirohanásos felvételeiről, amiket manapság Ukrajna területéről rögzit: Jevgenyij Prigozsinnak hívják; Marat őt se nevezi meg nyíltan. Holott jól ismerték egymást; alighanem valami megegyezés lehet köztük, amiért az oligarcha – még Maratnak a csoportból való 2019-es távozása előtt – értékes szívességet tett neki.
Prigozsin 1960. június elsején született. Akárcsak Putyin, ő is szentpétervári, és ő is jól ki tudta használni a szovjet rendszer összeomlása utáni káoszt, hogy megcsinálja a szerencséjét. Így lett a volt bűnözőből Oroszország egyik leghatalmasabb embere; Prigozsin tipikus terméke annak a kétes hírű világnak, amelyben a biztonsági szolgálatok tagjai ugyanúgy megfordulnak, mint kémek, titkosügynökök, maffiózók és egyéb börtönviselt elemek. Prigozsin is többször megjárta a börtönt. Először 1981-ben, alig húszévesen, amikor a szovjet igazságszolgáltatás rablásért, csalásért és fiatalkorúak megrontásáért tizenhárom év fegyházra ítéli. Ez a tapasztalat letörölhetetlen bélyeget hagyott rajta. Amikor kilenc évvel később, elhagyja a büntetés-végrehajtó intézetet, a Szovjetunió már utolsókat rúgja. A kilencvenes években mindent elkövettek az orosz gazdaság talpra állítása érdekében, a sokkterápia nagy lehetőségekkel járt, és a lehetőségeket meg is tudta ragadni a gátlástalan vállalkozók új nemzedéke, az a nemzedék, amely habozás nélkül alkalmazott erős embereket a konkurencia félreállítására. Progozsin is gyorsan felismeri az üzleti lehetőségeket. És nem válogatós. Kaszinó vagy élelmiszeráruház, neki egykutya. Végül hot-dog üzletláncot alapít; ez volt a posztszovjet éra első fast foodja. Ezzel párhuzamosan több luxusintézményt is létesít, ahová szívesen járnak a szentpétervári politikai elit tagjai. Az első, a Sztaraja Tamozsna, vagyis a Régi Vámház 1996-tól látja vendégül a szentpétervári polgármesterhez, Anatolij Szobcsakhoz közel álló köröket. Szobcsak egyik hű tanácsadóját is gyakran magával hozza, egy bizonyos Vlagyimir Putyint. Abban az időben általában kamcsatkai ráksaláta vagy kaviárral töltött orosz palacsinta mellett tárgyalták a legzsírosabb szerződéseket és pecsételték meg a legtartósabb barátságokat. Amikor fontos ügyfél érkezik, Prigozsin ragaszkodik hozzá, hogy személyesen szolgálja ki a vendéget. Sokan hálásak az ilyen megtiszteltetésért. Felbuzdulva az üzleti sikeren, Prigozsin gyors egymásutánban még négy méregdrága intézményt alapít. A párizsi uszályhajó-éttermek mintájára 1998-ban nyitja meg a New Islandet. Egy évre rá, 1999-ben, ez a hajóétterem lesz Putyin kedvenc kantinja, miután nemrég nevezték ki az Orosz Államszövetség ideiglenes elnökének. 2001 nyarán itt ünnepli majd a születésnapját, sőt, rangos külföldi vendégeket is meghív ide, ahogyan meghívta például Jacques Chiracot. 2002-ben pedig George W. Bush amerikai elnökkel vacsorázik a hajón.
Azt beszélik, ma – a hadsereg magas rangú tisztjeinek támogatásával – a Wagner-csoport akcióit finanszírozza. 2020-tól már Európában is elfogatóparancs van ellene, mégpedig "a Wagner-csoport líbiai tevékenysége" miatt. Azzal vádolják, hogy Líbiában veszélyeztette a békét, a stabilitást meg a közbiztonságot. Jóllehet egyre több a bizonyíték mind a kibertérben, mind a Közel-Keleten és Afrikában végzett destabilizáló tevékenységére, a milliárdos igyekszik lényegtelennek feltüntetni szerepét, és tagadja, hogy bármiféle köze volna szerte a világon egyes paramilitáris alakulatok tevékenységéhez. Ráadásul úgy szervezte vállalkozáshálózatát, hogy jogilag egyetlen céget sem lehet vele összefüggésbe hozni.
Prigozsin Marat könyvében is kísért, legalábbis a sorok között, a szerzőnek azonban eszébe se jut, hogy őszintén beszéljen erről az ördögi figuráról. "Kizárólag olyan dolgokról beszélek, amit bizonyítani is tudok, olyan emberekről például, akikkel ugyan kapcsolatban álltam, de ezt igazolni nem tudom, inkább hallgatok." Nyilván, hogy az esetleges pereket elkerülje. Meg azt is, hogy bosszút álljanak rajta, amiért túl őszintén beszélt erről-arról. Ezekről a főkolomposokról tehát nem sok szó esik, Marat azonban annál szabadabban és részletesebben beszél arról, hogy milyen utat járt be a Wagner-csoporton belül, amit ő nemes egyszerűséggel csak századnak nevez.
Ezért a századért ment harcolni Ukrajnába vagy Szíriába. Marat Gabidullin a Wagner-csoportban szolgált, és jól szolgálta a Wagner-csoportot. Számos – csak a csoporton belül adható – kitüntetést kapott, de a különböző hadműveletekben tanúsított magatartásáért az orosz államtól is kapott hivatalos kitüntetéseket. De ezeket mindig titokban adták át neki. Olyan jutalmak voltak ezek, amelyeknek kapcsán sohase mondhatta meg az igazat. Éveken át kellett hazudnia, nem árulhatta el, milyen küldetéssel bízták meg, milyen hadszíntéren vetették be, és kikkel került kapcsolatba. Hazudnia kellett, hogy megmaradhasson abban a szervezetben, amely úgy próbálta előléptetésekkel elkápráztatni a deklasszálódott, tengő-lengő férfiakat, hogy közben ágyútöltelékké degradálta őket. Mint elpazarolt puskagolyót, úgy áldozták fel őket a Kreml geopolitikai ambícióinak oltárán. Ők voltak Marat bajtársai, akiknek emléke előtt azzal tiszteleg, hogy titokban tartott tevékenységükről lerántja a fátylat. Mint mondja, voltak hősök is közöttük. Minden szempontból rendes fickók voltak, megérdemlik, hogy végre megírják róluk az igazságot, és hogy vége legyen a cinkos hallgatásnak, amellyel rejtegetni próbálják ezt a titkos hadsereget.
Marat alapvetően morális alapon is azonosulni tudott a Wagner-csoport tevékenységével. Az Iszlám Állam elleni harcot például kifejezetten helyesnek ítélte meg. Társairól és a Wagner harcosairól általánosságban úgy ír, mint jó ügyért harcoló, "rendes" emberekről. Magáról az orosz–ukrán konfliktusról nem sokat ír a könyvében, ugyanis testvérháborúként hivatkozik a fegyveres konfliktusra, melyet mélyen elítél, és teljesen értelmetlennek tart (2019-ig volt tagja a "szervezetnek").

[George Bailey]

Meredith Tax - Magányos háború     Kurd nők az Iszlám Állam ellen




E könyv a rozsavai kurd harcosnőkről szól. Azokról a lányokról és asszonyokról, akik példa nélkül a világon, felálltak a teljes sötétséggel szemben, és legyőzték azt.
Sajnos  nagy részük nem érte meg a diadalt. Azok, akik emlékeznek rájuk, tudják, hogy diadalmasok voltak. Életükben és halálukban is.

Kik a kurdok? Kevesen tudják, hogy létezett egy Kurdisztán nevű ország, amelynek területét az első világháború után felosztottak Irán, Irak, Szíria és Törökország között. Azóta a saját nemzetállamukért, önállóságukért vívják a nagyhatalmak aktuális geopolitikájának kiszolgáltatott és elkeseredett harcukat. Változó, de egyre inkább csökkenő esélyekkel. Már csak azért is, mert maguk a kurdok sem egységesek a kérdésben: az irakiak elszántabbak a fenti cél elérésében, míg a Rozsavában élő kurdok szerint a nemzetállam a globalizáció korában már idejétmúlt fogalom. Fontosabbnak tartják az identitásuk szabad megélését és az egyenlőséget, mint a területileg független államiságot.
A szíriai polgárháború 2011-es kitörésekor megalakult az országban a Népvédelmi Egységek (YPG) nevű fegyveres szervezet, amely a kurdok területeit védte. Attól tartottak ugyanis, hogy vagy a rezsim ellen lázadók, vagy a hivatalos hadsereg a háborús állapotokat kihasználva rájuk támad. Egy évvel később pedig a YPG-ből vált ki a Női Védelmi Egységek (YPJ), amelyben lányok, asszonyok harcoltak az Iszlám Állam ellen. 2014-ben, Kobani ostromakor lett híres a csupa nőből álló haderő, amely hatalmas veszteségek árán megvédte a várost.
A nőket tömörítő YPJ nem csak az Iszlám Állam, hanem a saját népe és a komplett Közel-Kelet korszerűtlen és igazságtalan tradíciói ellen is harcolt. A nők egyenjogúságáért is küzdöttek, amikor a családi és társadalmi elvárásokra fittyet hányva fegyvert fogtak és nem férjhez vagy a konyhába mentek, hanem a csatatérre.
Erőfeszítéseiket pedig siker koronázta. A női jogok legradikálisabb kísérlete tovább folytatódott, ráadásul talán a legváratlanabb helyen: Észak-Szíriában.
A rozsavai női forradalom kevéssé szerepelt a médiában. Nem kizárt, hogy azért, mert Törökország-NATO tagállam, a kurd függetlenedést pedig terrorizmusnak bélyegzi. A kurdok Erdogan és az Aszad-rezsim szorításában, az Iszlám Állam elleni harcok közepette teremtették meg a feminista demokráciát.
Rozsava egy 2012-ben (a szíriai polgárháború folyamán) létrejött de facto autonóm kurd régió Szíria északkeleti részén. Az elnevezést gyakran az egész szíriai Kurdisztánra is szokás használni, jelentése: nyugat (a kurdok által lakott terület nyugati részéről van szó). Az észak-szíriai harcok alatt egy olyan politikai kísérlet indult, melynek eredményeként egy hiperpogresszív államalakulat jött létre, ami egy egyéni, független kormányzást tűz ki célul, közepén a női egyenjogúsággal. Ez pedig – legalábbis papíron – több jogot ad a nőknek, mint ami a világ bármely pontján megszokott.
Az, hogy az Egyesült Államok nem veszi figyelembe az emberi jogokat kurd politikájában, a hidegháborúig nyúlik vissza. 1948-ban a CIA – amikor kapcsolatot épített ki a török katonai hírszerzéssel, aminek eredménye a Gladio-hadművelet volt – tanulmányt készített "A kurd probléma” címmel. Ez az azóta idejétmúltnak minősített beszámoló így kezdődik:
"Törökországban, Iránban, Irakban és Szíriában közel hárommillió kurd él törzsi rendszerben. Ők olyan tényezőt jelentenek, amelyet bármely Közel-Kelettel kapcsolatos stratégia készítésekor érdemes figyelembe venni. Egyrészt azért, mert náluk hagyománya van a kormányzatok elleni fegyveres ellenállásnak, másrészt pedig amiatt, mert a Szovjetunió igyekszik felnagyítani és a maga javára kihasználni sérelmeiket. A csak korlátozottan összetartó kurd törzsek miatt, továbbá mivel a kurd nemzeti mozgalom igen kezdetleges stádiumban van, kicsi a valószínűsége annak, hogy a hegyvidéki, hagyományosan kurd területeken egy kurd állam létrehozását célzó egységes mozgalom alakul ki.
Ugyanakkor továbbra is várható, hogy a kurd törzsek helyi szinten időről időre fellázadnak… aminek az lehet a következménye, hogy a nemzetközi közvélemény felé is terjesztik a szovjet propagandát, továbbá az, hogy megszakadhatnak az iraki Moszul olajmezőin zajló műveletek. Utóbbi ugyanis kurd terület. Ezenfelül a Közel-Kelet államrendszerének jelenlegi törékeny egyensúlya miatt egy kurd lázadás azzal járhat, hogy felborítja a régió politikai és gazdasági egyensúlyát.”
Kisebb változtatásokkal ez a szöveg keletkezhetett volna akár 2016-ban is. Washington mindig is úgy tekintett a kurdokra, mint az olajmezökkel kapcsolatos tényezőre, illetve mint olyan népre, amely képes szétrobbantani a jelenlegi államok rendszerét. Emellett az amerikai kormányzat különböző szervezetei sem voltak képesek arra, hogy újrafogalmazzák Törökországgal régóta fennálló kapcsolatukat annak érdekében, hogy az Iszlám Állam elleni küzdelemhez szövetségre tudjanak lépni a kurdokkal.
2015 júliusában Ash Carter amerikai védelmi miniszter nyilvánosan kijelentette, hogy az Egyesült Államok szemében az YPG-YPJ megbízható partnernek minősül, és így alkalmas arra, hogy szárazföldi partnere legyen a Daes elleni harcban. 
Am az Egyesült Államok és az EU nem ragaszkodott ahhoz, hogy meghívja a rozsavai kurdokat a szíriai béketárgyalásokra, dacára annak, hogy régóta résztvevői az ott zajló háborúnak. 2016 januárjában, miután Rozsava két képviselőjét, Száleh Muszlimot és Ilham Ehmedet kizárták a genfi tárgyalásokról, a delegáció kritizálta az Egyesült Államok hozzáállását – azt állították, hogy igyekszik bagatellizálni a PYD szerepét, és bár katonai téren partnerként kezeli, ugyanakkor nem tekinti politikai partnernek.
Ez pontosan leírta a helyzetet. Az Egyesült Államok és az EU megtehette, hogy a kurdokat puszta eszköznek tekintse, nem pedig olyan népnek, amelynek megvan a maga elképzelése a saját jövőjéről. A brit Cameron-kormányzat kereken kijelentette egy 2015 márciusában napvilágot látott beszámolójában, amely az iraki kurdokról szólt: "Nagy-Britannia világossá tette, hogy addig nehéz lesz bármiféle támogatást adni a PYD-nek, amíg az kapcsolatot tart fenn az Aszad-rezsimmel, és visszautasítja, hogy együttműködjön a mérsékelt szíriai ellenzékkel. Annak kapcsán is fenntartásaink vannak, hogy a PYD kapcsolatot tart fenn a PKK-val (Kurdisztáni Munkáspárt), amely Nagy-Britanniában tiltólistán van. A PYD-nek emellett nagyobb elkötelezettséget kell mutatnia a pluralizmus és emberi jogok iránt, és nagyobb tiszteletet a kurdok által ellenőrzött területeken működő többi politikai erő iránt. Aggodalmunkat fejezzük ki továbbá amiatt, hogy a PYD megkísérli majd meggátolni a szíriai konfliktus végleges rendezésével kapcsolatos tárgyalásokat. Nem támogatjuk a PYD 2013 novemberében tett egyoldalú bejelentését az ideiglenes kormányzat megalakulásáról a szíriai kurd területeken. Ezt a lépését nem előzte meg szélesebb körű egyeztetés sem a szíriai néppel, sem a nemzetközi közösséggel. Minden szíriainak részt kell vennie az azzal kapcsolatos döntésben, hogy milyen politikai elhatározások szülessenek az átalakulás kapcsán Szíriában, beleértve azt is, hogy a kurdok kapjanak-e autonóm régiót, vagy ne." Más szavakkal, a "mérsékelt szíriai ellenzék” dönti majd el, mi legyen Rozsava további sorsa, és nem a kurdok.
A probléma része az is, hogy a kormányok ahhoz vannak szokva, hogy államokkal tárgyaljanak, és zavarba jönnek, amikor nem-állami típusú formációkkal találják szembe magukat. Az amerikai külügyminisztériumnak a szíriai kurdok iránt tanúsított viselkedése a mai napig ugyanazt a sémát követi, mint amit az iraki kurdokkal szemben alkalmaztak.
Az amerikai és az EU-dplomácia dolgát tovább bonyolította, hogy Oroszország szintén udvarolt a rozsavai kurdoknak. 2016 februárjában nyitották meg Moszkvában első diplomáciai képviseletüket. Az Egyesült Államok azzal, hogy nem nyújt több diplomáciai és gazdasági segítséget Rozsavának, és továbbra is tolerálja azt, hogy Törökország támadja a szíriai kurdokat és saját kurd lakosságát, Oroszország karjaiba hajthatja Rozsavát, ami biztosan nem része az amerikai Közel-Kelet-stratégiának.
Ahelyett, hogy folytatnák a számtalan belső ellentmondás sújtotta külpolitikájukat, az Egyesült Államoknak alapvetően át kellene gondolnia a kurdokkal szemben tanúsított magatartását, valamint felül kellene vizsgálnia Törökországgal való kapcsolatát és az egész "mérsékelt iszlám” fogalmát. Legtöbb szakértő szerint az Egyesült Államok nem tart lépést a valós helyzet alakulásával: "A kurd függetlenséggel szemben felhozott érvek már érvényüket vesztették. Nem az a kérdés, megengedi-e a világ a kurdoknak, hogy legyenek független államaik. A kérdés az, hogy a nemzetközi közösség lépést tud-e tartani mindazzal, amit a kurdok mostanáig maguktól elértek. Irakban és Szíriában a kurdok már megalakították a maguk független államait – még ha csak de facto is – anélkül, hogy bárki engedélyére vártak volna. Ezek nem teljesen szabályos államok, nincsen diplomáciai képviseletük az ENSZ-ben, és nem ismerte el őket a nemzetközi közösség. De erre nincs is szükségük. A kurdok bebizonyították, hogy enélkül is boldogulnak… Ha azt vesszük, hogy bántak a kurdokkal azokban az államokban, ahol élnek, nem meglepő, hogy kikényszerítették az önkormányzás jogát, és szándékukban áll ezért harcolni. Szóval itt az ideje, hogy a nemzetközi közösség lépést tartson végre a kurdok igényivel, és segítse őket abban, hogy stabil, demokratikus intézményeket építsenek ki, ahelyett, hogy az őket elnyomók oldalára állnak."

[George Bailey]

Stefan Aust, Adrian Geiges: Hszi Csin-ping



2019. december 30. Vuhan kínai város központi kórháza: Aj Fen doktornő, a sürgősségi osztály vezetője, kinyit egy jelentést – már rég türelmetlenül várta. Pekingből érkezett, a CapitalBio laboratóriumból. Az utóbbi hetekben több esetet is tapasztaltak a kórházában megmagyarázhatatlan lázas tünetekkel és a megszokott eljárásokkal kezelhetetlennek bizonyuló tüdőpanaszokkal. Most megérkeztek az egyik beteg teszteredményei. Aj Fen összerezzen a leletet olvasva: SARS-koronavírus” Piros tollal bekarikázza a két szót, lefényképezi őket a mobiljával, a képet pedig elküldi a kórház többi orvosának. A félelemtől kiveri a hideg veríték. A SARS-pandémia 2002–2003-ban szerte a világban 774 emberéletet követelt. Most ennek a megismétlődése fenyeget? Aj Fen felszólítja a kollégáit, hogy hozzák meg a szükséges megelőző intézkedéseket, és tájékoztatja az egészségügyi hatóságokat – vagyis pontosan azt teszi, amit orvosként a kötelességének tart.
Köszönetet nem kap érte. Ellenkezőleg. A kórház fegyelmi bizottsága elé idézik. Megszegi a pártfegyelmet, és alaptalan híreszteléseket terjeszt? "Hogy gondolja ezt?" – rivall rá a kórház vezetője. A doktornőnek kezességet kell vállalnia, hogy mind a kétszáz munkatársát nyomatékosan figyelmezteti: tartsák titokban az információt. Mindenképpen külön-külön kell találkoznia velük, vagy telefonálnia kell nekik, de semmiképpen sem szabad e-mailt küldenie, vagy más platformon kapcsolatba lépnie, nehogy további nyomok maradjanak. Még a férjének sem szólhat egy mukkot sem. A doktornő ehhez tartja magát, és este csak ennyit említ neki: "Ha valami szerencsétlenség érne, vigyázz a gyerekünkre!" A kicsi még csak egyéves. A férje csak hetekkel később fogja megérteni, miről is beszélt a felesége.

Ki a világ legnagyobb hatalmú embere? Ha ezt a kérdést feltennénk az utca emberének, valószínűleg olyan válaszokat kapnánk, mint az amerikai elnök, esetleg a német kancellár vagy Vlagyimir Putyin.
Mindig mosolygó, megfontolt politikus, aki az ország fejlődését szolgálja, Micimackó mémekkel gúnyolt autoriter vezető – kevés befolyásos embert találni, aki annyira ellentmondásos személyiség, mint Kína első embere, Hszi Csin-ping. A nyugati média egyszerre hivatkozik rá joviális, konszenzuskereső férfiként, aki jó ellenpontot képezett Trump és Putyin gyakran megbotránkoztató megnyilvánulásai mellett. Mindezek ellenére nem érdemes alábecsülni, ugyanis határozott, keménykezű vezető, akit többek között a szabadságjogok korlátozása, vagy épp a politikai ellenfeleinek kiiktatása miatt szoktak bírálni a demokratikus országok.
Hszi Csin-ping 11 éve, 2012 októberében lett a Kínai Kommunista Párt főtitkára, majd alig fél év múlva, 2013 márciusában a Népköztarsaság államelnökévé választották. Megválasztásakor a korrupció elleni küzdelemre, és a párt megreformálására tett ígéretet, de a klímaváltozás elleni harcot is komolyan veszi. Az azóta eltelt évtizedben pedig Kínát a világ vezető nagyhatalmainak sorába tornázta fel. 2018-ban törölték az alkotmányból a korábban érvényes korlátozást, mely szerint az elnöki és alelnöki tiszteket legfeljebb két cikluson át töltheti be ugyanaz a személy. Mindez azt jelenti, hogy Hszi akár haláláig maradhat a pozíciójában, ami valószínűleg igy is lesz, mert akárcsak barátja, Vlagyimir Vlagyimirovics, csak igy tudja elkerülni a felelősségre vonást tettei miatt.
A szerzők Hszi családi hátterével, valamint saját ifjúkorával kezdik a nagyhatalmú vezető bemutatását. A polgárháborús hosszú menetelésben részt vett és a forradalom „nyolc halhatatlanja” közt szamon tartott édesapa, Hszi Csung-hszün és családja a kezdeti privilegizált életmód után (az apja személyesen ismerte Maót) hamar az 1960-as évek kulturális forradalmának áldozataivá váltak, az ifjú Hszi Csin-ping és édesapja egyaránt töltött időt börtönben, illetve rideg kényszermunkán, míg féltestvére az öngyilkosságba menekült.
Mindennek ellenére, a párthoz való hűség felülírta a személyes sérelmeket, és a Mao utáni, egyre dinamikusabban fejlődő és egyre nyitottabbá váló pártállamban Hszi megtalálta a számítását: személyes kvalitásai lehetővé tették, hogy minden körülmények közt a "jó" oldalon álljon, főként ami a kommunista máz alatt rejlő államkapitalista berendezkedés legnagyobb önellentmondását, a korrupciót illeti. További előnyt jelentett neki második és jelenlegi felesége, a sztárénekesnő Peng Li-jüan (akivel Chackie Chan 30-40 évvel ezelőtt egy óveszeres reklámban szerepelt) hírneve és politikai kapcsolathálója .
A korrupció és hasonló "elhajlások" elleni küzdelem során Hszi nevet szerzett magának olyan emberként, aki el tudja végezni a rá bízott feladatot. Városok, majd tartományok vezető pártembereként, a Kínában előbb hongkongi, később tágabban külföldi tőkés vállalatok által működtetett vegyes vállalkozások egyik úttörőjeként érkezett élete addigi legnagyobb megbízásához: a 2008-as pekingi nyári olimpiai játékok előkészületeinek és lebonyolításának felügyeletéhez.
Ekkortól vált a kínai politika magasabb köreiben nyilvánvalóvá, hogy az akkori vezető, Hu Csin-tao helyére pályázók közt vele is számolni kell. A 2012 végi pártkongresszuson végbement "őrségváltás" előtt sajátos mutatványt hajtott végre: az ekkor már az ország alelnöki posztját betöltő politikus rejtélyes eltűnést produkált, melynek során külföldi találkozókat is lemondott. Bár száz százalékig biztosan nem lehet tudni az eltűnés okát, feltehetően erődemonstráció volt Hszi részéről: az ellenfeleihez képest fiatal, addigra már Hu Csin-tao által is utódjaként felépített, ám az elődök kompromisszumkészségét teljességgel nélkülöző politikust az utolsó pillanatban még megpróbálhatták a párt egyes körei félreállítani. A mutatvánnyal rámutatott: nem tudnák kimagyarázni félreállítását, engedniük kell akaratának.
Kínának számtalan internetes guruja van, de egyik sem veheti fel a versenyt az internet bölcsével, Hszi Csin-pinggel. Az ő bölcsessége abban áll, hogy az internet ellenőrzése, a videófelügyelet és a mesterséges intelligencia kombinációját felhasználva a maga szempontjából tökéletes társadalmat teremt.  A megoldás: olyan térfigyelőkamera-hálózat, amely arcfelismerő szoftverrel segíti a gyanúsan viselkedő személyek kiszűrését a tömegből.
Ezután Hszi Csin-ping úgy döntött, hogy ezt a rendszert egész Kínára kiterjeszti, akárcsak egy Orwell regényben. 2013-ban, amikor elnök lett, közel százmillió térfigyelő kamera volt Kínában. 2020-ban már hatszázmillió. Tehát megközelítően két emberre jut egy kamera. A megfigyelőkamerák mindenhol ott vannak, a kormány mindent lát.  A felügyeleti állam célja nem csupán a bűncselekmények felderítése, hanem az is, hogy az állampolgárokat rávegye a társadalmilag példamutató magatartásra, valamint arra, hogy legyenek tekintettel másokra. Míg nyugati politikusok az adatgyűjtésben főleg veszélyt sejtenek, addig Hszi a digitalizációban a lehetőséget látja meg az emberek együttélésének javítására.
E fennkölt cél elérése érdekében Hszi Csin-ping eltökélte, hogy alattvalóit osztályozni fogja, mégpedig egy úgynevezett társadalmi kreditrendszer segítségével. Ezek magatartást értékelő jegyek, de dönthetnek például akár az átköltöztetésről is. A rendszert kezdetben egyes városokban tesztelték, például a 670 ezer lakosú Zsungcsengben. A város Santungban fekszik, azaz abban a tartományban, ahol Hszi felesége, Peng Li-jüan született. A pontlista megtekinthető minden városnegyed központjában. Minden polgár 1000 ponttal indul. Aki eléri az 1050 pontot, megkapja "a becsületesség mintaképe" címet. Öt pluszpontot kap az, aki segít másoknak a költözésben, vagy arra ösztökéli a szomszédait, hogy együtt énekeljenek kommunista dalokat. Az illegális betakarításért viszont öt pont levonás jár. Ugyanennyi pontot vonnak le a háztartási hulladék vagy a falevelek elégetéséért, de attól is, aki nem takarítja el a kutyája ürülékét. . Aki 850 pont alá csúszik, az figyelmeztetést kap. 599 ponttól az illető nyilvánosan "tisztességtelennek" minősül, és a városi kézikönyv szerint "folyamatos megfigyelés tárgyává" válik. Egyes szabályok nyíltan bátorítják a feljelentést. Aki vallási szekták tagjairól tesz bejelentést, öt pluszpontot kap. A lakosság soraiból sokan üdvözlik a pontrendszert.
Pekingben 2019 májusa óta kreditpontokat vonnak le azoktól, akiket a térfigyelő kamerák a metrókocsiban evés közben kapnak rajta. A Kína egész területét lefedő digitális arcfelismerés ebben is segít.
Ennek a társadalmi osztályozási rendszernek a kieszelője egy szociológus, a Kínai Tudományos Akadémia köztiszteletben álló tagja, Lin Csün-jüe volt. "A nevelésre szükség van – mondja. – A társadalmi kreditrendszer a legjobb módja a társadalom irányításának. Ezzel nemcsak a pénzügyi kockázatokat, például a bankkölcsönöket tudjuk ellenőrizni, hanem biztosítani tudjuk az erkölcsi nevelést, a tisztesség és kötelességtudó magatartás kialakítását is. A társadalmi kreditrendszer a problémákat nem a törvényszegők bebörtönzésével oldja meg, hanem a társadalom többi részének rosszalló reagálására épít."
A "rossz polgárok" fényképei, nyilvános megalázásuk érdekében, egyes bevásárlóközpontokban képernyőkön jelennek meg. Aki a tengerparti Ningpo városában piros lámpánál átmegy az úttesten, az az út szélén elhelyezett LED-falakon nyomban láthatóvá válik. Az arcfelismerő szoftver szimultán beazonosítja, így alatta megjelenik az illető neve és személyi igazolványának a száma. Honan tartományban a hatóságok még egy speciális telefonos bemondást is bekapcsolnak a rossz hírbe keveredett személyek érdekében: "Az előfizető, akit elérni kíván, Tengfeng város bíróságától rossz minősítést kapott. Kérjük, bátorítsa őt a felelősségvállalásra, és segítsen neki a törvények betartásában." Mára már becslések szerint több mint húszmillió kínai szerepel a feketelistán. Rossz jegyeik miatt sok munkahelyen nem kaphatnak állást, és lakhelyüket sem hagyhatják el.
A modern Kína vezére azonban hiába épít Mao és Sztálin mintájára személyi kultuszt és alkalmaz elnyomó intézkedéseket, tanult elődjei hibáiból: a 21. századi Kína gondolatrendőrsége a vallások és filozófiák – mint például a kínai kultúra elválaszthatatlan részét képező konfucianizmus – tiltása és üldözése helyett valójában az állampárt hivatalos, névleg marxista-leninista ideológiájával való kibékítésükre törekszik. Napjaink más autoriter rendszereihez, például a putyini Oroszországhoz hasonlóan maga az ideológiai színezet már jóval kevésbé számít, mint az úgymond tartalom – az erő kultusza és a teljes kontroll látszata.
Hogy mit hoz a jövő, és hogy valóban át tudja-e venni a világ politikai vezetését a demokratikus nyugati országoktól a kínai pártállam és elsőszámú vezetője? Erre a kérdésre bizonyára csak az idő fog tudni választ adni.

Nem nevezném kifejezettem életrajzi könyvnek, van itt minden: ír Kína történelméről (az összes dinasztiáról), Konfuciusz életéről, Maóéról, Trump szapulásáról.
Emlékeztek, mikor pár hónappal ezelőtt írtam a William Dalrymple - A sah visszatér értékelőmet, ami azzal végződött, hogy egy gandamaki öreg azt mondta az akkori még kutatómunkát végző írónak, hogy: "Az amerikaiaknak lassan bealkonyul. Most Kína napja virrad fel"?  Nos, ez a könyv is kb. erre utal.
Szerencsére, a Stefano Bottoni - A hatalom megszállottjával ellenben, ez sokkal könnyebben érthető könyv volt (egy magamfajta politikával hadilábon álló számára).

[hockeyapu]

Nem volt semmihez kedvem, na mondom bepróbálom a Warhammert !
Dan Abnett Gaunt szellemei sorozatot kezdtem el és nem tudtam letenni , csak a 15. befejező kötet után !
Persze ez nem egy Stendhal, de egész jó volt !
Most próbálok belemélyedni a Warhammer világába Ian WAtson teljes Warhammer univerzumával, de a'sszem ez nem fog menni, Dan Abnett kivétel volt !