Filmkritikák

[George Bailey]

Napoleon



A semmiből jött, elképesztő elszántsággal kapaszkodott a hatalomba, mindent megszerzett, majd mindent elveszített. Napóleon rendkívüli életet élt, a nagy francia forradalom közkatonájából, a harcos forradalmárból uralkodó, egész Európa leigázója lett. És közben halálosan szerelmes volt Jozefinába, akit – mint az egész birodalmát – először meghódított, azután elveszített.

Az 1927-es, 5 óra és fél óra hosszú Napoleon film óta nem készült komoly alkotás a híres hadvezérről (például a Háború és béke számos megfilmesítésében), vagy pedig azok a filmek csupán egy-egy csatára vagy időszakra koncentráltak. Pedig olyan rendezőlegenda is próbálkozott egy Napóleon-filmmel, mint Stanley Kubrick, ám az ő filmtervét pénzügyi aggályok miatt kaszálták el annak idején (leginkább azért, mert Szergej Bondarcsuk nagyszabású Waterloo filmje elhasalt a pénztáraknál), ám  Ridley Scott most megcsinálta a sajátját, mely már a bemutató előtt számos vitát generált. Napóleonról filmet csinálni 2023-ban egyszerre tűnhet avíttas hóbortnak és bátor kísérletnek. Egyfelől kit érdekel a szuperhősök korában egy réges-régóta halott francia pasas, akiről a többség csak annyit tud, hogy Hitler nagy példaképe volt és mindketten rábasztak Oroszországban?
Scott nem tétovázik sokat, megfogja a sztorit az elején (Marie Antoinette kivégzésekor), és meg sem áll Napóleon haláláig. Nem variál az idősíkokkal; nem emel fel más szereplőket Napóleon és Jozefina mellé, hogy esetleg játsszon a nézőpontokkal, és valaki más szemszögéből mutassa be őket; és nem időzik aránytalanul sokat egyetlen fontos momentumnál sem.
Mindeközben egy történelmi tablót is felvázol: nagy emberek tűnnek fel egy-egy pillanatra, mint Robespierre, Wellington herceg, I. Sándor orosz cár, de csak statiszták lehetnek a korzikai hadvezért mellett.
Joaquin Phoenix briliánsan teszi magáévá a szerepet (nagy esélyt látok egy második Oscar-díjra a Puerto Ricó-i születésű színésznek), most is egy alacsonyról induló és nagyon magasra jutó antihőst játszik, aki sosem tudja levetkőzni a komplexusait, folyton bizonyítani akar, viszont minél többet ér el, annál inkább tévedhetetlennek hiszi magát. Ennek a vége csakis bukás lehet, és senkit nem is lep meg, hogy végül ez bekövetkezik.
A film központi témája Napóleon és Jozefina "se veled se nélküled" típusú szerelme (sok pikáns jelenettel), amely már-már szappanoperaszerű fordulataival néha háttérbe is szorítja a világtörténelmet, és a maga nemében szórakoztató ugyan, de mégis lehet olyan érzésünk, hogy elviszi a fókuszt a fontosabb témákról. Így csak éppenhogy felskicceli a film a kor geopolitikai és szövetségi hátterét, de mintha egy véletlengenerátor robbantaná ki a háborúkat, nem igazán derül ki, hogy mi miért történik. Néha az az érzésem volt, hogy egy Danielle Steel könyvet olvasnék, amik véleményen szerint sosem a túl éles eszű embereknek íródtak, hiába szóltak világháborúkról meg egyéb nagyvilágú eseményekről, a valós események okai és aktuális cselekményei annyira háttérbe szorulnak, hogy csak a butus emberek elégedhettek meg annyi információmorzsával. 
A rendező nem is igazán akar mit kezdeni a Napóleon-témával, ami egyfelől érthető, hiszen nyilván nem egy két és félórás játékfilm feladata ismertetni Napóleon jogi és pénzügyi reformjainak jelentőségét, vagy bemutatni azt, hogyan hatotta át uralkodását a felvilágosodás szelleme, sőt, abba sem megyünk bele, hogy a gyarmatokon újra bevezette a már betiltott rabszolga-kereskedelmet. Így viszont a filmbeli Napóleon csak egy elszabadult hajóágyú lesz, egy nagyzási hóborttól szenvedő diktátor, akit maximum a Jozefinához fűződő kapcsolatán át lehet megérteni.
Ám a film lelke a csatajelenetekben van, ami már csak azért is érthető, mert Napóleont a hadászati géniusza emelte ikonikus alakká. És ezek a csatajelenezek, bár - szerény megítélésem szerint - néhol túl rövidek, ám mégis parádésak. Különösen Austerlitz lenyűgöző, még ha Scott nyilván egy hírhedtebb epizódot emel központivá benne (a befagyott tavon menekülő orosz lovasokkal), de ennél szebben ismertetni tizenöt percben egy ilyen ütközet lényegét nemigen lehet. Scott láthatóan elemében van, ahogy a hóval borított tájon mozgatja a statisztákat, és csak kicsivel marad el ettől a látványban Napóleon első nagy győzelme, Toulon visszafoglalása az angoloktól, ahol rögtön az elején kilövik a lovát alóla, de hiába, így sem lehet őt megállítani. Az esős, saras, gyászos tájon vívott waterlooi csatára se lehet panaszunk: a négyzet alakzatba fejlődő brit gyalogság és a tehetetlen francia lovasság összecsapása különösen emlékezetes részlet még ezen belül is.
Szívesebben megnéztem volna egy gyerekkorával induló (nem pedig Marie Antoinette lefejezésével, ahol - a valósággal ellentétben - ő is jelen van, és már vagy 25 éves) és jó 90%-ban a pályafutására (nem pedig a személyes életére) fokuszáló filmet, de lényegében nem panaszkodhatok. 7,5-et kap tőlem.
Kíváncsi vagyok arra a közeljövőben DVD-n megjelenő rendezői változatra, ami jó 4 órás lesz (a moziban látott 2 és félórással ellentétben), hátha részletesebb történelmi leckével szolgál majd.