This forum uses cookies
This forum makes use of cookies to store your login information if you are registered, and your last visit if you are not. Cookies are small text documents stored on your computer; the cookies set by this forum can only be used on this website and pose no security risk. Cookies on this forum also track the specific topics you have read and when you last read them. Please confirm whether you accept or reject these cookies being set.

A cookie will be stored in your browser regardless of choice to prevent you being asked this question again. You will be able to change your cookie settings at any time using the link in the footer.

Könyvmoly
Adam Zamoyski: 1812 - Napóleon végzetes oroszországi hadjárata

[Kép: qVEQmaY.jpeg]

Vive l’Empereur! – írta naplójába Fantin des Odoards százados Moszkva határában, tábortűz mellett. – Átléptünk a Rubiconon. A fényes kard, amelyet kivontak hüvelyéből, nem kerül vissza oda, amíg a nagyszerű francia nemzet dicsőséges évkönyvei néhány ragyogó lappal nem gazdagodnak.

Napóleon 1812-es oroszországi inváziója az európai történelem egyik legdrámaibb epizódja, eposzi arányú esemény, amely mélyen belevésődött a közgondolkodásba. Nincs még egy hadjárat a történelemben, amelyet ennyire szembeötlően politikai célokra használtak volna fel. Kiválóságok jó híre forgott kockán: Napóleoné, Sándor cáré, Kutuzov tábornagyé, hogy csak a szembeszökőeket említsük. Valami értelmet is kellett adni az egész ügynek, mert ezt az Európa történelmében mind nagyságrendjével, mind borzalmasságával addig példátlan háborút nem könnyen lehetett katonai fogalmakkal értékelni
1812-re Napóleon Franciaországának egyetlen jelentős hadviselő ellenfele maradt, Nagy-Britannia, melyet megfelelő méretű flotta nélkül nem tudott megtörni, ráadásul a britek Wellington vezetésével 1808 óta sikeres háborút folytattak Napóleon ellen az Ibériai-félszigeten. Anglián kívül Európa országainak nagy része kényszerű szövetségben vagy bábállami státuszban szolgálta a császárt, akinek birodalma egészen a Habsburg Birodalom és Lengyelország keleti határáig terjedt. Az 1807-es, negyedik koalíció ellen vívott háború során Bonaparte I. Sándor orosz cárt is legyőzte, és a tilsiti békében a kontinentális zárlat elfogadására kötelezte. A brit gazdaság térdre kényszerítésére irányuló blokád azonban Oroszország számára is hatalmas károkat okozott, ezért a cár három év után, 1810-ben bejelentette visszalépését. Ez a döntés váltotta ki aztán Napóleon merész 1812-es hadjáratát.
Franciaország két évig készült a történelem addigi legnagyobb hadjáratára, melyben a császár személyes vezetésével becslések szerint 600-800 ezer katona vett részt. A Grande Armée mintegy felét a franciák adták, a másik felét a szövetségesek, zömmel németek, osztrákok, olaszok, spanyolok tették ki. Napóleon a Grande Armée erőit Kelet-Poroszországban koncentrálta, június 12-én három részre osztotta támadni készülő seregeit. A császári erők célja Vilnius városa volt, ahol a Barclay de Tolly hadügyminiszter által vezetett 175 ezer fős orosz hadsereg várakozott. Napóleon gyors győzelmét a cári erők bekerítésével akarta biztosítani, ezért 1812. június 24-én átkelt a Nyemen határfolyón, és a litván város felé tört előre. Tolly és alvezérei – Bagratyion, Kutuzov tábornokok – nyilvánvalóan hátrányban voltak a franciákkal szemben, ezért az orosz fővezér a visszavonulás mellett döntött. Győzelmét egyedül a felperzselt föld taktikájára alapozhatta, ezért hátrálni kezdett Moszkva irányában, ezzel pedig mélyen az Orosz Birodalomba csalta Napóleont is.
Ez a hadviselési módszer előnytelen volt a franciák számára, hiszen a gyorsaságukról híres francia erők éppen azért voltak képesek bámulatos manőverekre, mert élelmezésüket a lakosság kifosztásával oldották meg. A végtelen orosz puszták népsűrűsége alulmaradt a német, itáliai, francia területekhez képest, másfelől pedig Tolly ezt a kevés utánpótlási lehetőséget is megsemmisítette. Napóleon ezzel az eshetőséggel is számolt, és társzekerek ezrével utánpótlási vonalat próbált kiépíteni, a rossz minőségű orosz utakon azonban ez a kísérlet az őszi esőzések és a hideg tél idejére kudarcba fulladt. Az idő az oroszoknak dolgozott, akik e halogató taktikának köszönhetően kiegyenlíthették a franciák nyilvánvaló technikai, képzettségi fölényét. Mindenesetre a benyomuló Grande Armée morálját jelzi, hogy az első hét során mintegy 100 000 katona dezertált a sokak számára reménytelennek tűnő háborúban.
Tolly haditerve a nyár során egyre népszerűtlenebbé vált, ezért a cár augusztus során menesztette miniszterét, és a haditanácsban rendre összecsapást sürgető Kutuzovot nevezte ki a helyére, aki egyébként nem tehetett mást, mint elődje. Az augusztus 17-i szmolenszki csata után feladta az orosz várost, és továbbvonult Moszkva felé, miközben ugyanezen a napon Polocknál visszaverték Oudinot marsall csapatait. Ezzel eldőlt, hogy a hadjárat Moszkva felé folytatódik tovább, Szentpétervár, a cári főváros ezért nem került francia megszállás alá. Kutuzov aztán szeptember 7-én, Borogyino mellett csatát vállalt, és megvívta a napóleoni háborúk legvéresebb ütközetét, ahol a győzedelmeskedő franciák – 50 000 áldozat árán – szabad utat nyertek Moszkva felé. A cári tábornok visszavonult a birodalom belsejébe, Napóleon pedig elfoglalta a kiürített várost.
A francia császár Borogyino után tehetetlenségre kárhoztatva várt Moszkvában, miután ellenfele nem maradt, de az egész Orosz Birodalom felett sem szerezhetett befolyást. A francia sereg hasztalan várta I. Sándor békét kérő követeit a felperzselt városban, ezért az élelem fogytával 1812 októberében a visszavonulás mellett döntöttek. Eddigre a Grande Armée utánpótlási vonala megsemmisült, élelme egyre fogyott, miközben az oroszok nem csupán ellátmánnyal rendelkeztek, hanem a nyár során kiképzett katonákkal összesen mintegy 900 000 fős hadseregre tettek szert. Napóleon Malojaroszlavec mellett október 24-én még csatát nyert Kutuzov ellen, ám az orosz fővezér arra kényszerítette, hogy az általa felperzselt útvonalon vonuljon vissza. A franciák által pusztasággá változtatott vidék tehát éppen a Grande Armée számára bizonyult végzetesnek, a francia hadsereg felmorzsolódott az éhségtől, a hidegtől, valamint a kozák lovasság és az orosz partizánok állandó támadásaitól. Napóleon seregének roncsai 1812. december 14-ig elhagyták az Orosz Birodalom területét: a félmilliós hadseregből mindössze 27 000 főnyi reguláris csapat – és persze rengeteg dezertőr – tért vissza Poroszországba.
Az oroszországi hadjárat katasztrofális kimenetele megpecsételte Napóleon sorsát. Nemcsak legjobb katonái százezreinek életébe került, hanem megdöntötte azt az általános meggyőződést is, miszerint legyőzhetetlen, és elhomályosította felsőbbrendűségének a személyét övező dicsfényét. "Úgy látom, Napóleont illetően megtört a varázs, már nem olyan félelmet keltő, mint azelőtt volt – írta Marija Fjodorovna, az özvegy cárné egy levélben. – Nem bálvány többé, hanem leszállt az emberek rangjára, ennélfogva emberek harcolhatnak ellene”. Nem tévedett. Az, hogy Európa ura szemlátomást megingott és elbukott, fölbátorított mindenkit, aki neheztelt rá, minden nemzetet, amely megelégelte az uralmát, minden csoportot, amely változásról álmodott. Ahogy a katasztrófa mértéke 1813 első hónapjaiban ismertté vált, nyilvánvaló lett, hogy Európa jövője sokkal inkább nyitott, mint az 1790-es évek óta bármikor is volt. Nem sokan látták ezt annyira tisztán, mint azok a német hazafiak, akik zokon vették a francia uralom megaláztatását. "Némethon szabadságának első sugarai keletről törtek elő; vérvörösek voltak ugyan, de az ígéret fényét ontották” – írta Wilhelm von Kügelgen festő. Yorck tábornok átállása adta meg a jelet, és a fiatalemberek az északnémet területeken mindenütt készen álltak, hogy fölkeljenek, és lerázzák a francia igát. Stein önkéntes milícia szervezésébe fogott Poroszországban. Frigyes Vilmos király habozott, nem tudta, mit tegyen, de megelőzték az események; az ifjú németek gondolkodásában megkezdődött a Freiheitskrieg, a szabadságharc.  Február 28-án Oroszország és Poroszország szövetséget kötött, két hét múlva pedig az utóbbi hadat üzent Franciaországnak.
Napóleonnak megdöbbentően rövid idő alatt sikerült új hadsereget fölállítania, és 1813 áprilisában több mint 200 000 emberrel lépett hadba. Megfosztották a lehetőségtől, hogy rendezze a számlát Kutuzovval, aki a táborozáskor megbetegedett, és március 25-én a sziléziai Bunzlauban elhunyt. Napóleon május 2-án Lützennél megverte a Blücher és Yorck vezette egyesített orosz–porosz hadsereget, május 20-án Bautzennél egy Wittgenstein vezette másikat, de a tapasztalt tisztek és közkatonák csekély aránya, valamint a lovasság hiánya miatt nem folytathatta sikereit.
Svédország csatlakozott a koalícióhoz, seregét Bernadotte vezette. Nagy-Britannia pénzzel járult hozzá, míg spanyolországi hadserege Wellington vezetésével májusban kitessékelte Józsefet Madridból, június 21-én Vitoriánál pedig legyőzte. És ahogy Napóleon ellenségei gyarapodtak, német szövetségesei kezdtek meginogni.
Ausztria sosem volt Napóleon lelkes szövetségese, de nem örvendett egy közép-európai erős orosz–porosz szövetség kilátásának sem, ezért szükségét érezte, hogy megmentse Franciaországot a megsemmisüléstől. Fölajánlotta, hogy közvetít, és sikerült is kieszközölnie a fegyverszünetet, amelyet június 4-én írtak alá. Napóleon lehetőséget kapott a békére azon az alapon, hogy visszatér Franciaország „természetes” határai közé, és Európa többi részén nem lesz beleszólása a rendezésbe. A császár kétségbeejtő helyzetbe került, de úgy gondolta, ha elfogadja az ajánlatot, azzal kiszolgáltatja magát és Franciaországot a koalíció kénye-kedvének, tehát elutasította azt. Ferenc császár úgy érezte, nem segítheti tovább Napóleont, saját jövőjét féltve elhagyta őt, és csatlakozott a koalícióhoz. Augusztus 12-én Ausztria is hadat üzent Franciaországnak.
Napóleon augusztus 26-án Drezdánál megverte a Schwarzenberg vezette osztrákokat és oroszokat, de Bernadotte Blankenfeldénél és Grossbeerennél legyőzte Oudinot-t, Von Kleist tábornok pedig Kulmnál Vandamme-ot. Október 16-án a szövetséges hadak Lipcsénél együttesen megtámadták Napóleont. A „népek csatája”, ahogy a részt vevő seregek sokfélesége és létszáma alapján elnevezték, három napig tartott, a másodikon Napóleon utolsó szövetségese, Szászország királya is kénytelen volt átállni. Ekkorra a franciák kétszeres túlerővel szemben harcoltak. Napóleon állta a sarat, ameddig bírta, igencsak megnehezítette a két visszahívott parancsnok, Barclay de Tolly és Bennigsen dolgát. Végül azonban visszavonulásra kényszerült. Egy ideges hadmérnök korán robbantotta föl az Elster folyó hídját, ezáltal elvágta Napóleon 20 000 fős utóvédjét. Lauriston azzal együtt esett fogságba. Poniatowski a folyóba veszett, miközben megpróbálta átúsztatni. A Wrede vezette osztrákok és poroszok fölötti újabb, hanaui győzelem ellenére Napóleon németföldi helyzete tarthatatlanná vált.
1813. november elején mindössze 40 000 emberrel vergődött ismét át a Rajnán, és bár a következő télen és tavaszon ragyogó hadjáratot vezetett a megszálló hadseregek ellen, csupán késleltetni tudta a véget. Párizs 1814. március 31-én kapitulált, Napóleon április 6-án lemondásra kényszerült. Az olasz partoknál fekvő Elba szigetére száműzték. Egy évvel később, 1815. március 1-jén partra szállt Franciaországban, és a hazafias ujjongás jelenetei közepette újra magához ragadta a hatalmat, június 18-án azonban Waterloonál legyőzte a Wellington és Blücher vezette brit–porosz sereg. Ezután az atlanti-óceáni Szent Ilona-szigetre száműzték, ahol 1821. május 5-én elhunyt.
  Napóleon nem hogy visszaszorította volna az északi barbárokat, de kudarcával be is hozta őket Európa szívébe. Saját veresége és Franciaország mint nagyhatalom ezt követő hanyatlása kikövezte az utat mind Orosz-, mind Poroszország dominanciájához. Ezt a dominanciát ama status quo megőrzésére használták, amely Közép-Európában akadályozta a társadalmi, nemzeti és vallási egyenjogúságot, a gazdasági vállalkozást és a politikai fejlődést, ezáltal militáns nacionalizmust gerjesztett, és olyan feszültségeket teremtett, amelyek a 20. század első két évtizedében forradalomhoz és felforduláshoz vezettek, valamint olyan ideológiákat táplált, amelyek a harmadik, negyedik és ötödik évtizedben tízmilliók haláláért lettek felelősek.

Sokszor elgondolkoztam az elmúlt pár hónapban, hogy vajon Napóleon meg a kefebajszos - bárhol is legyenek -, hogyan vélekednek a mostani háborúról. Angel
Tomas Masaryk, Brezsnyev nem szarik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
Star 
Ben Macintyre: Kém és áruló    A hidegháború legnagyobb kémtörténete

[Kép: Z6s5FPT.jpeg]

1985 egyik meleg júliusi estéjén középkorú férfi állt Moszkva szívében, egy nyüzsgő sugárúton a járdán, kezében műanyag bevásárlószatyorral. Szürke öltönyében, nyakkendőjével pont úgy nézett ki, mint bármely más szovjet ember. Egyedül a szatyor volt kissé gyanús, mert a brit szupermarket, a Safeway vörös logója díszelgett rajta. A férfi az MI6 kémje volt. A KGB főtisztjeként több mint egy évtizeden át felbecsülhetetlen értékű titkokat juttatott el folyamatosan brit irányítóinak a szovjet hírszerzési gépezet mélyéből. Soha még nem okozott egyetlen kém sem ekkora károkat a KGB-nek. A safewayes szatyor jel volt: ez indította be a szökési tervet, amellyel kicsempészték a Szovjetunióból.
Ezzel vette kezdetét a kémkedés történetének egyik legvakmerőbb, egészen rendkívüli eseménye.


Macintyre Oleg Gorgyijevszkij történetét meséli el, aki 1974 és 1985 között, a KGB-t szolgálva, az MI6-nek, a brit titkosszolgálatnak kémkedett. A britek a KGB-ügynök körül 1973 végén kezdtek puhatolózni – jó okuk volt azt feltételezni, hogy beszervezhető. Gorgyijevszkij először 1966 januárjában érkezett Koppenhágába, hivatalosan mint konzuli ügyintéző, valójában mint KGB-tiszt, aki a fedésben lévő szovjet kémek hálózatát irányította Dániában. 1961-ben szemtanúja volt annak, ahogy Berlinben építeni kezdték a falat és undorodott, amikor azt látta, hogy 1968-ban szovjet tankok tiporják el a prágai tavaszt. Éppen eléggé ismerte hazája valódi történelmét, és eleget látott a demokratikus szabadságjogokból is, hogy tisztában legyen azzal, a kommunista propaganda szörnyű hazugság. 
Második dániai szolgálata 1972-ben kezdődött, és Koppenhágába már úgy érkezett vissza, mint akinek küldetése van. Tudta, hogy tennie kell valamit. A britek 1973 végén megkörnyékezték, ő pedig szinte habozás nélkül, és ingyen vállalta, hogy szovjet titkokat szállít a nyugati ország hírszerzőinek. Egyfajta feloldozás volt ez számára, később azt mondta: "Megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, hogy már nem vagyok egy totalitárius rezsim érdekeiben tevékenykedő becstelen ember." 1978-ban ismét visszahívták a Szovjetunióba, és a válását követően tulajdonképpen le is fokozták. (A KGB berkeiben a válás a karrier végét jelentette.) 1982-ig a KGB moszkvai központjában dolgozott, a britekkel nem tartott semmilyen kapcsolatot, és azon volt, hogy elérje, ismét nyugatra küldjék. Erre 1982-ben került sor, amikor Londonban kapott munkát, a KGB egyesült királyságbeli PR-vonalának vezetőhelyetteseként, hivatalosan a londoni szovjet nagykövetség egyik titkáraként. Folyamatosan azon dolgozott, hogy a ranglétrán egyre magasabbra jusson, és ezáltal a briteknek egyre értékesebb információkat szolgáltasson. 1985 elejére ő lett a londoni KGB rezidens beosztásának legelső várományosa, amikor Moszkvában valakik, meglehetősen váratlan helyről, fülest kaptak arról, hogy Gorgyijevszkij esetleg áruló lehet. Oleget konzultáció címén visszahívták a Szovjetunióba, az MI6 pedig készenlétbe helyezte moszkvai csapatát, hogy a még 1978-ban kidolgozott terv szerint kimenekítsék a kémjüket az oroszlán barlangjából, ha megkapják az akció elindításához szükséges jelzést.
Oleg Gorgyijevszkij ma Angliában él, hamis néven, egy jellegtelen külvárosi utcában található fedett házban. "Már brit vagyok." Szökése után soha többet nem látta az édesanyját, aki végül 1989-ben, nyolcvankét éves korában halt meg. Ahogy azt már olyan sok kém utóélete is tanúsította, a kémkedés nagy árat követel. 
Jóllehet a Szovjetunió jó 30 éve széthullott, és a KGB sem létezik már, azt ne feledjük el, hogy Oroszországot ma egy egykori KGB-tiszt vezeti, a KGB utódszervezete, az FSZB pedig napjainkban is levadássza az átállt kémeket, gondoljunk csak Alekszandr Litvinyenkóra vagy Szergej Szkripálra. 2018-ban Matthew Campbell, a The Sunday Times tudósítója egy interjúban megkérdezte Andrej Lugovoj korábbi KGB-testőrt, hogy Oroszország áll-e Szergej Szkripal megmérgezése hátterében, mire Lugovoj azt mondta: "Ha meg kéne ölnünk bárkit, az Gorgyijevszkij lenne."
 Hasznos információkat, kémek nevét, belső utasításokat adott át a briteknek, akiknek emellett azzal is rengeteget segített, hogy elmagyarázta a Kreml gondolkodását, az erőszakos és paranoid kommunista rezsim működésének mozgatórugóit. Információkkal és tanácsokkal támogatta meg  – mindkét oldalon – Margaret Tatcher és Mihail Gorbacsov találkozóját, segített elkerülni az atomháborút, és soha egyetlen fillért sem fogadott el a britektől a kémkedésért. 2007-ben a néhai királynő születésnapja alkalmából "az Egyesült Királyság biztonságáért tett szolgálataiért" Gorgyijevszkijt a Szent Mihály és Szent György-rend első fokozatával tüntették ki.
Tomas Masaryk, Brezsnyev nem szarik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol


Fórumra ugrás:


Jelenlevő felhasználók ebben a témában: 1 Vendég