Könyvmoly

[George Bailey]

Speerrel először jó 10 évvel ezelőtt futottam össze a The world at war c. WWII doku-sorozatban. Sok háborúban (minden oldalról)  résztvevő egyén felbukkant benne, igy sok (egykori?) náci is, de ő valahogy kilógott a sorból. Nem vert át engem a "jó náci"-s jelmezével (igazi médiasztár lett élete utolsó 10-15 évében, ahol folyton ebben a szerepben tetszelgett), de sokkal értelmesebbnek tűnt a többinél, no meg csaknem tökéletesen beszélte az angolt is (nem csoda, hogy az amerikaiak magukkal akarták vinni a háború után, mint tették azt sok német tudóssal; Werner Heisenbergnek is egy új élet lehetőségét ajánlották fel - ha jól tudom - az angolok, de ő elutasította).
Nem egy, Hitler belső körének tagja adott ki memoárt, de tudtommal csak ebből lett nemzetközi bestseller.
De hogy került ő abba a belső körbe? Hogyan lett egy építészmérnökből egy fegyverkezési és utánpótlási minisztérium feje, aki életben tartotta a német hadigépezetet? 
Minden a NSDAP 1930 decemberében Berlinben tartott kampánygyűlésén kezdődött, ahol a politika iránt kevés érdeklődést mutató fiatalember mások győzködésének engedve az egybegyűltek között találta magát, és akit elbűvölt valakinek a beszéde, aki még egy normális bajuszt sem volt képes növeszteni magának. Néhány héttel később egy másik nagygyűlésen találkozott Joseph Göbbelsszel, a következő napokban pedig a nemzetiszocialista párt tagja lett. 
Építészként a pártfelvonulások építményeit tervezte meg és kivitelezte. Pártban elfoglalt befolyása akkor kezdett nőni, amikor Göbbelstől az első megbízatását 1933-ban megkapta, a propaganda-minisztérium renoválását. Göbbels meg volt elégedve munkájával és beajánlotta Hitlernek, aki Paul Troost építész mellé nevezte ki. Ekkor került szorosabb kapcsolatba Hitlerrel is, aki festőként csodálta Speer szaktudását, ugyanakkor Speer a rábízott feladatokat nagy precizitással végezte. 1934 elején meghalt Troost, Hitler addigi főépítésze, és ekkor vált Speer a birodalom első építészévé. 1938 januárjában kapta legnagyobb építészeti feladatát, az Új Birodalmi Kancellária épületének megtervezését és kivitelezését. Ezt egy év alatt építette fel, mellyel kivívta Hitler csodálatát is. De ugorjunk kicsit előre az időben.
1942 februárjában repülőszerencsétlenség következtében meghalt dr. Fritz Todt, aki a hadsereg fegyverkezési és lőszerbeszerzéssel foglalkozó minisztere volt, de hozzá tartozott az összes útépítés, az vízi útvonal és erőmű felügyelete is. Hitler mindenki legnagyobb meglepetésére 1942. február 7-én Speert nevezte ki helyére. Igy irt erről Speer a könyvében:
"Mekkora kockázat és mekkora könnyelműség volt Hitler spontán választásában, hogy 3 vagy 4 minisztérium közül, amelyektől államának léte függött, egyet ilyesvalamire bízzon. Tipikus kívülálló voltam, mind a hadsereget, mind a pártot és gazdaságot illetően, életemben soha nem volt dolgom a hadsereg fegyverzetével, mert nem voltam katona. Hitler dilettantizmusa iránti hajlamának azonban megfelelt, hogy előszeretettel keressen magának nem szakértő munkatársakat. Addigra már pl külügyminiszterré nevezett ki egy borkereskedőt, a keleti ügyek miniszterévé egy pártfilozófust, egy vadászrepülő pilótát pedig az egész gazdaság urává. Hitler kétségkívül szívesen töltötte be a vezető állásokat laikusokkal, míg a szakemberekben, mint pl Hjalmar Schacht (a Reichsbank elnöke) sosem bízott.
Hogy milyen emberekből tevődött össze az a belső kör, Speer igy ír róluk: "Nem akadt közülük senki, aki tapasztalatokat szerzett volna a világban. Legtöbbjük soha nem jutott túl Németország határain; ha valaki szórakozásból utazást tett Olaszországba, azt már mint eseményt megbeszélték, az illetőről pedig elismerték, hogy van külföldi tapasztalata. Hitler sem látott gyakorlatilag semmit a világból, igy se ismereteket, se rálátást nem szerezhetett vele kapcsolatban. Mindemellett egyik legjellegzetesebb tulajdonsága a dilettantizmus volt. Sosem tanult szakmát és alapjában véve mindig kívülálló maradt. Akárcsak az autodidakták többsége, ő sem volt képes megítélni, mit jelent az igazi szaktudás. A nagy feladatok komplex nehézségeinek érzékelése híján tehát telhetetlenül újabb és újabb feladatokat ragadott magához. Beidegződött képzetektől terhelt, gyorsan működő értelme gyakran olyan intézkedések megtételére bátorította fel, amelyek a szakembereknek eszébe sem jutott volna. Az első világháborús stratégiai sikerei éppen Hitler játékszabályok iránti értetlenségére és laikus vállalkozókedvvel meghozott döntéseire vezethetők vissza. Minthogy a másik oldal olyan szabályokhoz igazodott, amelyeket Hitler autodidakta önkénye vagy nem ismert, vagy nem használt fel, olyan meglepő fejlemények álltak elő, amelyek katonai fölénnyel párosulva megteremtették a sikerek legfőbb feltételeit. Mihelyt azonban a visszavágások ideje következett el, hajótörést szenvedett, mint ilyenkor rendszerint az iskolázatlanok. A játékszabályok nem ismerése immár mint gyengeség lepleződött le, a hiány nem volt előny többé. Minél több lett a balsiker, annál erősebben és csökönyösebben jutott érvényre, tanitást el nem viselő dilettantizmusa. Hajlama váratlan és meglepő döntésekre sokáig az erőssége volt, most a bukását gyorsította meg.
Ráadásul környezetének pártpolitikusai is nélkülözték a magasabb képzettséget. A birodalmi vezetés elitje - 50 birodalmi- és körzevezető - közül csak 10 rendelkezett egyetemi végzettséggel, néhányan elakadtak a tanulmányaikban, a többség pedig egyáltalán nem jutott tovább a középiskolánál. Jóformán senki nem volt, aki valamilyen területen figyelemreméltó teljesítményt nyújtott volna, szellemileg pedig majd' mindannyian tunyák voltak. Képzettségük semmiképp sem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyeket egy hagyományosan magas szellemi nívójú nép felső vezetőitől elvárhatott volna. Alapjában véve Hitlernek kellemesebb volt, hogy hasonló múltú munkatársakat tudjon szűkebb környezetében, valószínűleg köztük érezte magát a legjobban. 
Nem sok jót mond a könyvében a volt főnökéről meg egykori munkatársairól sem (kivéve Erhard Milch meg Karl Dönizt), de senkit nem szapult annyit (és tudom más forrásból, hogy tette a nürnbergi per során is), mint Fritz Sauckelt, Türingia gauleiterét és a munkaerő gazdálkodás birodalmi főmeghatalmazottját.
Kihasználva ragyogó szervezőképességét, 1944-re sikerült a német hadiipart maximális kapacitásra állítania, eszközökben nem válogatva, mindent alárendelt a feladat megoldásának (mindenkinek a képzeletére bízom a "minden" szó értelmezését).
Ám a háború utolsó szakaszában egyre inkább kegyvesztetté vált Hitlernél, két okból is: egyrészt, mert nem tudott jó hírekkel szolgálni (és osztozni főnöke optimizmusában), másodszor, mert nem volt hajlandó végrehajtani német földön azt a pusztítást, amit Hitler megkövetelt tőle, mondván "ha mindent elpusztítunk, csak hogy semmi ne kerülhessen a bevonuló hatalmak kezébe, azzal visszavezetjük a népet az ókorba".
Amint a háború véget ért, a háborús bűnözőkre vadászó csoport mellett, akadt más is, aki Speer nyomába szegődött. Ez a személy nem holtan akarta látni, hanem a segítségét kérni. Ez az illető Paul Nitze volt, egy egy amerikai gazdasági szakember. Ő az Egyesült Államok Stratégiai Bombázások kutatócsoportjának tagja volt. A USSBS néven ismert intézmény a katonai és civil szakemberek gyűjtőszervezete volt, akiknek különleges feladatuk volt: hogy a legtöbbet derítsenek ki a szövetségesek egyik harcászati innovációjának hatékonyságáról, amelytől a háború megnyerését várták. Ez volt a stratégiai bombázás. A szövetségesek stratégiai bombázási hadjárata 1943-ban vette kezdetét Európában. Az elképzelés az volt, hogy a szőnyegbombázások révén az ellenség gazdasági kapacitásait megbénítva, sodorják bele a vereségbe. A stratégia szerint Németország fő ipari létesítményeit szünet nélkül bombázták. Bármire lecsaptak, aminek köze volt a német hadsereg működéséhez. A szőnyegbombázások idején a szövetségesek Speer munkáját igyekeztek tönkretenni, aki azt kapta feladatául, hogy biztosítsa a fegyverzet utánpótlását. Úgy tűnt, a csatából Speer jött ki győztesen, mert bármilyen vehemensen is támadtak a szövetségesek (és, bár a fegyveripar súlyos károkat szenvedett), Speernek köszönhetően tovább működött. A szövetségeseknek igy nem maradt más választásuk, mint a szárazföldön küzdeni meg minden méternyi megszállt területért, ám miután az európai háborút megnyerték, továbbra sem tettek le a stratégiai bombázásról. Azt remélték, ezzel a módszerrel a japánok elleni harcot is rövid úton megnyerhetik. Ehhez azonban tudniuk kellett, mit rontottak el Németországban. Nietzének meg kellett találnia Speert, mielőtt a háborús bűnösökre vadászó csoport nyakon csípné, és szedjen ki belőle minden szükséges információt. 
A találkozó rövid időn belül meg is történt (mindenki tudta már akkor, hogy a nagy nácik közül, aki nem oldott kereket, az csaknem mind Flensburgban van). Speer ekkor egy esélyt kapott az életre. Szakértelme komoly alkutényezővé vált, amikor arra került sor, hogy mentse az irháját. Talán ez az együttműködés mentette meg őt később a kötéltől?
Mindenesetre hamarosan már énekelt is, mint egy kismadár. Számos információt adott át a szövetségesek bombázó hadjáratának hatásairól, hosszasan beszélt a német hadigépezetről, és annak működéséről. Arról is beszámolt, hogyan tette a náci ipart még ütőképesebbé. 
Erről szól a könyv jelentős része: alapos betekintést enged a német hadiipar rejtelmeibe.
F.L. Anderson tábornok , a Nyolcadik Amerikai Légiflotta főparancsnoka, miután tudomást szerzett Speer zsenialitásáról, azt mondta neki: "Ha korábban ismertem volna az eredményeit, az egész Nyolcadik Amerikai Légiflottát utasítottam volna, gondoskodjék arról, hogy mihamarabb alulról szagolja az ibolyát". 
Végül ilyen büntetést nem kapott, de 20 évet lehúzott Spandauban, annak a négy nemzetnek a tagjai által őrizve, aki ellen Hitler háborúját szervezte. Az amcsik keményen próbálkoztak az ítélethirdetés után vagy 5 évvel a kiszabadításával (hogy lecsapjanak a szaktudására egy új életet biztosítva cserében az Újvilágban), ám az oroszok hajthatatlanoknak bizonyultak, és a szabadulása után egy több, mint 60 éves tatára már nem tartottak igényt, igy az amerikai álom nem jött össze.
Hogy mit tudott a párt legsötétebb bűneiről, azt magával vitte a háború kitörésének 42. évfordulóján bekövetkezett halálakor. A nürnbergi perben ezt mondta: "A német nép eddigi vezetősége kollektív felelősséggel tartozik azért a sorsért, amely most a német nép előtt áll. A kollektív felelősséget a vezetésben részesült minden személynek egyénileg kell viselnie annak érdekében, hogy e bűn súlya, amely különben a német népre hárulhatna, ezekre a személyekre helyeződjék."
A könyv kiolvasása után azt kérdeztem magamtól: "mennyire higgyek neki?"
Mindenesetre a könyv magyar címét picit túlzásnak tartom, az angol címe Inside the reich, míg az eredeti Erinnerungen, (ami emlékeket jelent magyarul). Ezek valahogy reálisabban hangzanak.

Téma iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány.