Könyvmoly

[George Bailey]

Bartha Ákos: Véres város



    avagy Ha a finn ugor, a magyar miért nem ugor?

1944. március 19-én "előkelő külföldi rokonaink váratlanul (?) megérkeztek". Magyarán: Magyarországot megszállták a német fegyveres erők. Valójában Hitler még ennél is korábban, 1943 szeptemberében adott utasítást a megszállás előkészítésére, majd az akció irányitására is megtalálta a megfelelő embert Maximilian von Weichs tábornagy, a délkeleti hadszintér főparancsnoka személyében. Döntését hadászati és gazdasági megfontolások, és nem utolsó sorban a magyar kormány nyugati szövetségesekkel folytatott béketárgyalásai motiválták. A német haderő főparancsnoksága által kidolgozott "Margarethe" terv Magyarországot három zónára osztotta: 1. Nyugat-Magyarország (Budapesttel), 2. Kelet-Magyarország (a Tiszától délre és keletre), 3. Északkelet-Magyarország (a Tiszától északra).Mivel a hadi helyzet a németek szempontjából egyre romlott, 1944. február végén az OKW kiadta a részletes utasításokat, majd megkezdődött a kijelölt csapatok összevonása. 
Sok akkori résztvevő szerint az ellenállás nem lett volna teljesen kilátástalan, ha március 14-ig tettek volna előkészületeket. Sőt, dálnoki Veress Lajos altábornagy, a IX. hadtest parancsnoka még a március 19-ei ellenállást sem tartotta céltalannak. Ő maga hozzá is látott az előkészületekhez: elrendelte csapatai mozgósítását, és várta a Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes parancsát. Március 19-én kora hajnalban meg is érkezett a parancs  - ez azonban nem az ellenállásról, hanem  annak megtiltásáról szólt. Ám ez a parancs sem jutott el minden alakulathoz. Újvidéken, a péterváradi Duna-hídon a 16. határvadász zászlóalj fél órán át harcolt a német csapatokkal. Egyes adatok szerint Budaörsön, Sopronban és Székesfehérváron is történt ellenállás. 
A lokális konfliktusok azonban nem szélesedhettek egységes ellenállássá, mivel a kormányzati körök nem konfrontációs politikában gondolkodtak. Kállay Miklós kormányfő - Romániához és Csehszlovákiához hasonlóan - emigráns képviseletet igyekezett előkésziteni "legitim kormányzati tényezőkkel", miután egyre távolabb került az álmodott forgatókönyv: Magyarország angolszász erőkkel való megszállása. Erre vajmi kevés esély mutatkozott 1944 tavaszán, miután az USA európai politikájának fókuszába 1943 késő nyarától már biztosan nem a balkáni vonal, hanem a normandiai partraszállás került (from Paris to Berlin).
Az 1942 márciusában kinevezett Kállay-kormány már a kezdetektől a német szövetségtől való békés elszakadáson és a háborúból való kivonuláson munkálkodott a színfalak mögött. Az 1943- eleji doni katasztrófa után felélénkülő puhatolózásoknak Mussolini (ideiglenes) bukása adott új impulzust az év nyarán. A német megszállók által hatalomra juttatott Sztójay-kormány alatt azonban a kiugrás hosszú ideig lekerült a napirendről. A változást 1944 augusztusa hozta el, amikor is döntő változások következtek be az európai hadszintéren. Augusztus elsején kitört a Tadeusz Bór-Komorowski tábornok irányítottá, ötvenezer lengyel fegyveres mozgósító varsói felkelés. Az elhúzódó küzdelemről a hónap utolsó hetében Bukarestre szegeződött minden tekintet, ahol előbb a német hadigépezett omlott össze kártyavárként , majd a mindössze 22 éves román államfő szánta rá magát döntő fordulatra. Mihály király augusztus 23-án letartoztatta az átállásra nem hajlandó Antonescu tábornagyot, majd két órával később az elképedt német követet tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről. 
Ezt követően katonai kormány alakult, amely lezárta a román fővárost, bekerítve ezzel a Bukarestben állomásozó mintegy 14 000 német katonát. Csak mindezek után jelentette be a király a katonai diktatúra felszámolását és a Vörös Hadsereghez való átállást. Mihály király következő lépése egy újabb front megnyitása volt, és elrendelte a román csapatok Észak-Erdély elleni támadását. Az oroszoknak komoly területi követelései voltak Bukaresttel szemben, igy Románia ezzel a régóta vágyott revanssal keresett kárpótlást a várható veszteségekért, amik nem is késtek. Az oroszok megszállták az országot, az új kormányt semmibe vették, a katonákat pedig hadifogságba hurcolták. A helyzetet valamelyest szanáló 1944. szeptemer 12-ei román fegyverszünet is jóval súlyosabb kötelezettségeket rótt Romániára, mint az áprilisi előzetes feltételek. Mivel Bukarest legfőbb célja Észak-Erdély visszaszerzése volt, Sănătescu miniszterelnök már a fordulat után ultimátumban szólította fel Magyarországot a másik bécsi döntéssel visszacsatolt területek kiürítésére, egyúttal a román haderő határincidensekkel és bombázásokkal provokálta Budapestet. Megkezdődött a magyar-román fegyveres harc Erdélyért, Magyarország pedig hadműveleti területté vált. 
 Nyugaton ezekben a napokban szabadult fel Párizs, néhány nappal később pedig kitört a szlovák nemzeti felkelés Besztercebányán. Az 1944 tavasza óta szervezett, és augusztus 29-én kirobbantott felkelés sikere érdekében a németellenes szlovák autonomistákból a csehszlovákig, a polgári pártoktól az emigráción át egészen a kommunistákig érő törékeny, de működőképes egységfront jött létre, amelyet politikailag az addig illegalitásban működő Szlovák Nemzeti Tanács felügyelt, katonailag pedig Tiso hadseregének számos magas rangú tisztje irányított - immáron Tiso és a németek ellen. Pozsony a partizánokkal összejátszó katonák és csendőrök miatt már hetekkel a felkelés előtt elvesztette az ország középső területe feletti ellenőrzést, mire válaszul Berlin a megszállás mellett döntött. Ez adta meg a jelet a felkelés megindítására. A lehetőségekhez mérten alaposan előkészitett, 18 000 katonával és néhány ezer partizánnal megindított akció nyomán a felkelők szinte pillanatok alatt birtokukba vettek egy körülbelül 20 000 négyzetkilométernyi területet Szlovákia középső részén. Az angolszász és szovjet légihíd által támogatott fegyveresek száma hamarosan 70 000 főre rúgott, és a németeknek végül csupán hasonló nagyságú erőkkel sikerült leverniük a szabadságharcot október végére. A német megtorlás mintegy ötezer áldozatot követelt.
Szeptember elején Szófiában következett be fordulat. Bulgária egyedüliként a német táborban csak az angol-amerikai szövetségesekkel állt hadban, vagyis a Szovjetunió ellen nem harcolt. Ezt a felemás helyzetet Moszkva számolta fel. 1944. szeptember 5-én hadat üzent Bulgáriának, amit a Vörös Hadsereg bevonulása és a szovjetbarát kormány hatalomra jutása követett. Jóval szívderítőbb volt a magyar közéletre ez idő tájt nagy hatást gyakorló finn példa. A finnek az 1939-1940-es téli háború után még évekig hadban álltak a szovjetekkel, amit az 1944. szeptember 19-én Moszkvában aláirt fegyverszünet zárt le. Az egyezség nem kötelezte Finnországot hadüzenetre Németország ellen, és az ország is megszállás mentes maradt. Hasonló célokat szeretett volna elérni Kállay titkos diplomáciai stábja, majd az 1944. augusztus 29-én Horthy által kinevezett, Lakatos Géza vezérezredes vezette kabinet legtöbb tagja. Maga a kormányzó sem igen gondolhatott másra, amikor az 1944. augusztus 31-én Budapestre érkező Heinz Guderian vezérezredesnek szükségesnek tartotta a szemébe mondani: "a politikában mindig több vasat kell a tűzben tartani". A budapesti finn út azonban megvalósíthatatlannak bizonyult, hiába hangzott fel akkoriban egyre többet az alábbi kérdés a magyarok körében: "ha a finn ugor, a magyar miért nem ugor?" A Nagynémet Birodalommal határos Magyarország gazdaságilag és stratégiailag is sokkal fontosabb volt Hitler számára, mint az onnan másfél ezer kilométerre fekvő Finnország.
Sok kisebb-nagyobb nyilasok/németek elleni akciókat hajtottak végre a magyarok (az ellenállók között olyan neveket is találni, mint Kádár János vagy Göncz Árpád) ebben az időszakban. És bár az oroszok már a szomszédságban voltak, kérdéses, hogy egy felkelés esetén, számíthattak volna tőlük segítségre. Párizst szövetséges csapatokkal szabadították fel, kevesebb, mint 1800 szövetséges katona, civil és partizán élete árán. Ezzel szemben Varsóban mintegy 20 000 ellenállót és 200 000 civilt öltek meg a levert felkelés alatt és után. A varsói felkelés vérbe fojtását a Visztula túlpartjáról végignéző Vörös Hadsereg példája, illetve a sikertelen magyar-orosz kooperációs próbálkozások arra figyelmeztettek: érdemes szkeptikusnak lenni a keleti front támogatásával kapcsolatban.
Gondolom, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB) sem gondolta túl komolyan, mikor az alábbi öt "kéréssel" fordult a 2. Ukrán Front parancsnokához (a más "felszabadított" országokból érkező hírek hallatán).
1."Azok a magyar csapatok, melyek megnyitják a frontot a szovjetek előtt, ne legyenek foglyok, hanem külön magyar seregtestként, magyar vezetés alatt vehessenek részt a harcokban".
2. Az 1941 óta szovjet fogságba került magyar katonákból is ide verbuváljanak.
3. A magyar seregtest egészüljön ki a még fel nem szabadított részeken hadakozó partizánokkal és munkáscsapatokkal, megalkotva a magyar fölszabaditó hadsereget, amelyet sürgősen lássanak el megfelelő modern fegyverzettel. 
4. A felszabadított Magyarországon maradjon meg a magyar polgári közigazgatás, beleértve a rendfenntartás szerveit it.
5. "Gyakorlati összhang és együttműködés" épüljön ki a felek között.

Show Contentspoiler:

.

Mint már említettem, sok ellenálló felvette a harcot a nyilasuralom előtt és alatt is, az viszont tény, hogy Magyarországon nem volt a varsói vagy a szlovák nemzeti felkeléshez hasonló tömegfelkelés, viszont az eredményeket tekintve emiatt akár hálás is lehet au utókor. Ritkán esik szó az ellenállás sötétebb oldaláról, vagyis a szembeszegülés áráról. Összességébe ugyanis az ellenállás volt az egyik legkevésbé sikeres és legkevésbé kifizetődő háborús stratégia. Morális értelemben véve a fegyveres ellenállás egyszerre volt igazolható, mert a megszállók és azok kollaboránsai ellen irányult, és megkérdőjelezhető, ugyanis zűrzavart és rettenetes vérontást okozott igen szerény eredményért cserébe.
Éppen ezért nem is volt feltétlenül népszerű a civilek körében.
Reguláris hadseregek támogatása nélkül nem sikerre, hanem drasztikus megtorlásra volt kilátás. A "hőstettek" utóbb tankönyvekbe kerültek (netán a nagyvászonra is, lásd pl. Max Manust https://www.imdb.com/title/tt1029235/ ), míg a névtelen áldozatok a Dunába. A egykori csehszlovák elnök Edvard Benes által elrendelt és a brit szabotázsszervezet (SOE) közreműködésével kivitelezett prágai Heydrich-gyilkosságot bestiális megtorlás követte, amely mintegy 5000 helyi életébe került (és még mai napig felmerül a kényelmetlen kérdés, hogy érdemes volt-e levadászni ezt a nácit). Ennek ellenére az utóbbi években mozifilmeken keresztül népszerűsített Antropoid hadműveletben részt vevő Jozef Gabcik napjainkban is a "legnagobb szlovákok" közt szerepel. Míg Gabcik a nyolcadik helyet foglalja el ezen a listán, a szlovák nemzeti felkelés vezetői közül senki nem került be az első százba. 
Magyarországon német vagy nyilas prominens elleni sikeres merényletről nem tudni, az átállás, majd a sokak által kívánt felkelés pedig nem valósult meg. Hotrhyból nem lett Mihály király, Bakay vagy Gidófalvy nem vált Golianná, Kiss János nem lett magyar Bór-Komorowski. Igaz, németellenes munkájukban nem támogatta őket emigráns kormány vagy a szövetségesek hadereje.
A Benes által feláldozott 5000 ember ugyan hozzájárult az 1938-as müncheni egyezmény érvénytelenítéséhez, ám az 1945-ben (1939-es határaihoz képest) 200 km-re nyugatra "tolt" Lengyelország ugyanazt kapta, mint az a "németek utolsó szövetségeseként" a történelembe bevonult Magyarország: szovjet befolyást, majd kommunizmust - amiképpen Csehszlovákia is.
Nem maradtak figyelmen kívül a "csendes ellenállók" sem, akiket nem a bosszú ötlete foglalkoztatott, hanem az életmentés, legyen szó katonaszökevényekről, zsidokról, a háború során Magyarországra vetődött lengyelekről, franciákról és egyéb nemzetiségűekről. Sok életmentő neve felbukkan a könyvben, de egyiké sem annyiszor, mint Raoul Wallenbergé.
De róla majd bővebben egy másik könyv kapcsán.