Könyvmoly

[George Bailey]

Ingrid Carlberg - Itt egy szoba, és rád vár...




Svédországban 1944. július 7-e úgy vonult a történelembe, hogy ezen a napon futott Gunder Hägg világrekordot 1500 méteren tizenkilencezer lelkes néző előtt Göteborgban. Budapesten 1944. július 7-e az a nap volt, amikor nyilvánosságra hozták Horthy Miklós kormányzó döntését, hogy leállítja a deportálásokat. Ez alkalommal a kormányzó nem elégedett meg kéréssel. A rendeletet, amellyel átgázolt a kormányon, már csütörtökön publikálták. Sztójay Döme miniszterelnök kénytelen volt Edmund Veesenmayert informálni az új helyzetről.
Ugyanezen a napon délután 2 órakor felemelkedett a Lufthansa Junkers Ju–52-es gépe Bromma repülőteréről Svédországban. A Hermann Stache nevű, horogkeresztes, propelleres gép a villák fölött tett egy bal kanyart, és ezek után folytatta útját Budapest felé. A fedélzeten levő tíz utas között ott ült egy kopaszodó, 32 éves építész és élelmiszer-kereskedő, sebtében újdonsült diplomatává átalakulva. Célja egyszerű volt: megmenteni amennyit lehet.

Köztiszteletben állt, utcákat neveztek el róla, szobrot emeltek az emlékének, történelmi könyvek egyik főszereplője, mégis szovjet börtönben végezte életét. Raoul Wallenberg másmilyen életet képzelt el magának. Nem kereste a hős szerepét, még csak kalandra sem vágyott. 1944-ben egy kis kereskedelmi vállalatnál dolgozott, amely libákat, pulykákat és tojásport importált Magyarországról. Az Egyesült Államokban szerzett építészmérnöki végzettségével az üzleti életben szeretett volna karriert elérni, de nehezen találta a helyét.
Magyarország náci megszállását követően egyre szorongatóbb hírek jutottak ki a világba a magyarországi zsidóság sorsáról. A legkülönbözőbb erők: a svéd külügyminisztérium, az Egyesült Államok stockholmi nagykövete és a háborús menekültek megsegítésével foglalkozó amerikai kormányszervezet, a War Refugee Board megbízásából végül is Wallenberget jelölték ki a budapesti mentőtevékenység megszervezésére. A fiatal svéd azonnal vállalkozott erre a nagyon is veszélyes feladatra. Szabad elhatározásából, a jó ügybe vetett feltétlen hittel és nagy önbizalommal készült küldetésére. Fél évet, a magyar történelem talán legtragikusabb hat hónapját töltötte a Svéd Nagykövetség másodtitkáraként, a svéd követség humanitárius akciójának vezetőjeként.
Wallenberg nem a hagyományos diplomáciai módszereket alkalmazta, hanem a vesztegetéstől a zsarolással való fenyegetésig szinte bármilyen lehetőséget megragadott, hogy életeket menthessen. Olyan emberekkel szállt (szemtől) szembe, mint Adolf Eichmann vagy Edmund Veesenmayer.
Elsőként egy svéd védő-útlevelet tervezett, amelynek célja az volt, hogy a magyar és a német hatóságok előtt igazolja, hogy a menlevél tulajdonosa a svéd követség védelme alatt áll. Először 1500 ilyen "Schutzpass" kibocsátására kapott engedélyt, majd sikerült ezt a számot több mint tizezer fölé emelni. A munkatársai is a védettek közül kerültek ki, az iroda alkalmazottainak létszáma több száz főre gyarapodott, de sokszor még így is nehezen győzték a munkát. 
Szálasi hatalomátvétele után még nagyobb erőfeszítéseket kényszerült tenni védettjei megmentése érdekében, mert a nyilasok legtöbbször nem vették figyelembe a védettséget igazoló okmányokat. Ezért megnövelte a svéd "védett házak" számát. Pesten több mint harminc épületen függött a svéd zászló, ezeket a házakat Wallenberg a svéd fennhatóság alá tartozónak nyilvánította. A házakba hamarosan 15 000 lakó költözött.
A fiatal svéd az Eichmann parancsára gyalog a határ felé irányított zsidó menetek megsegítését is megkísérelte. Munkatársaival megpróbálták kiszabadítani a vagonokból és a menetoszlopokból a svéd védetteket, valamint ételt és gyógyszert juttatni a gyalogmenetektől elcsigázott, éhező és gyakran a szabad ég alatt alvó embereknek.
1944 vége felé Budáról Pestre helyezte át a követség működését. Védettjei már sem a nemzetközi gettóban, sem a védett házakban nem voltak igazán biztonságban, az ellenőrizhetetlen helyzetben különböző nyilas csoportok önhatalmúlag jártak el, kiürítettek akár védett házakat is, lakóikat pedig elvitték vagy agyonlötték.
Mindenhol ott volt, ahol segíteni kellett. Ott volt a pályaudvarokon és Hegyeshalomnál, ott volt a védett házakban és a gettóban. Egyedül, egy szál felöltőben szállt szembe az egyenruhás, állig felfegyverzett náci és nyilas gyilkosokkal. Határozott fellépése és egyéniségének kisugárzása feledtette ellenségeivel, hogy ő is ugyanolyan védtelen és kiszolgáltatott, akár védencei. 1944. december 26-án bezárult a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. A nyilas kormány és az Eichmann-kommandó még ezt megelőzően elmenekültek a fővárosból, Wallenberg viszont a gondjaiba vett zsidokkal együtt Budapesten maradt.
A magyar fővárosban még javában dörögtek a fegyverek, amikor 1945. január 13-án  barátjával és munkatársával, Langerfelder Vilmossal együtt elhagyta a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utcai épületét, hogy Debrecenbe induljon a szovjet főparancsnokságra, ahol pesti gettóba szorított budapesti zsidokkal kapcsolatban szeretett volna segítséget kérni. Egyiküket sem látták többé.
1956-ban a svéd miniszterelnök Tage Erlander egy levéllel a zsebében a Szovjetunióba indult, hogy Nyikita Hruscsovval találkozzon. A levelet Maj von Dardel, Raoul édesanyja írta, abban a reményben, hogy fia elolvashassa:

"Itt egy szoba és rád vár, amikor hazatérsz. Megérted, hogy mi mindannyian várjuk azt a napot, amikor szenvedéseid és a mi szenvedéseink véget érnek, és újra együtt élhetünk, mint a régi boldog időkben. A téged örökké szerető édesanyád és a te gyengéden ragaszkodó apád".

Sajnos szülei (de még évtizedekkel később testvérei sem) sosem tudhatták meg, mi lett pontosan Raoul sorsa, a szovjetek hosszú évekig tagadták fogvatartását. Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. Van aki 1945-re, más 1947-re teszi, de élnek feltételezések arról is, hogy évekkel/évtizedekkel később halt meg valamelyik szovjet börtönben.
1980 őszén az egykori magyar holokauszt-túlélőt, Tom Lantost beválasztották az Egyesült Államok Képviselőházába. Mivel ő maga és felesége is Wallenbergnek köszönhették az életüket, ezért javaslatot terjesztett elő, hogy az egykori diplomata posztumusz megkapja az Egyesült Államok tiszteletbeli polgára címet – Winston Churchill után másodikként. 1981. október 5-én Reagan elnök sajátkezű aláírásával emelte törvényerőre a javaslatot. 1987-ben Budapesten is felavatták a vészkorszak hősének emlékművét.