Könyvmoly

[George Bailey]

Juszra Márdini: Pillangó 



A tajtékzó hullámok közé vetem magam.
— Mit művelsz, Juszra?
Ügyet sem vetve a nővéremre a víz alá bukom. A tenger moraja elnyomja a szívverésem lüktetését. A mentőmellény felcsúszik a mellkasomon. Ahogy kidugom a fejem a vízből, kétségbeesett fohász hangját hallom a csónak felől. Megragadom a kötelet, és a szárazföld felé pillantok. Látom Európát. A nap sugarai a sziget fölé ereszkednek. Feltámad a szél, a csónak utasai pánikba esve jajgatnak, ahogy a lélekvesztőt dobálni kezdik a hullámok. Az afgán férfi kétségbeesve rángatja a motort, de hiába. Néha köhécselő hangot hallat, de nem indul be. Tönkrement. Magunkra maradtunk, kiszolgáltatva a hullámzó tengernek.
Meglátom a kisfiú arcát a csónak szorosan egymáshoz bújó utasai között. Vigyorog. Neki ez csak játék. Fogalma sincs azokról a szerencsétlenekről, akik a tengerbe vesztek. Az anyákról és a kisbabáikról, az öregemberekről és öregasszonyokról, az életerős fiatal férfiakról. Emberek ezreiről, akik nem érték el a partot, akik órákon át hánykolódtak tehetetlenül, míg végül elnyelte őket a tenger. Becsukom a szemem, és igyekszem úrrá lenni a kétségbeesésen. Ússz! Tudok úszni. Meg tudom menteni a kisfiút.
Anyámra gondolok, aztán apámra, a kishúgomra. Eszembe jutnak életem félig elfeledett diadalai, vereségei, a kínos pillanatok, amelyeket legszívesebben valóban elfelejtenék. Magam előtt látom apát, ahogy a vízbe dob. Egy férfi érmet akaszt a nyakamba. Egy tank céloz. Üvegszilánkok borítják be a járdát. Egy bomba szétzúzza a tetőt.
Kinyitom a szemem. A nővérem itt van mellettem a vízben, gyászos arccal mered a tornyosuló hullámokra. A kötél vágja a tenyerem. A tenger le akarja rángatni rólam a ruháimat. A végtagjaim sajognak a víz súlyától. Tarts ki! Túl kell élned! Újabb hullám közelít felénk, a tenger sötétlő vize vészjóslóan háborog a csónak mögött. Megfeszítem magam, ahogy a vadul hullámzó víz emelkedik és süllyed. A tenger nem úszómedence. Nincsenek falai, nincs alja. Ez a víz végtelen, féktelenül tajtékzik és lehetetlen megzabolázni. A hullámok megállíthatatlanok, akár egy hadsereg masírozó katonái.
A nap egyre mélyebbre ereszkedik, szinte eléri a sziget csúcsát. A part távolabbnak tűnik, mint addig bármikor. A tenger sötétbíbor vize csillog a felszínen, a fodrozódó habok sárgás színnel ragyognak a lenyugvó nap fényében. Hogy jutottunk el idáig? Hogy lehet az, hogy az életünk fabatkát sem ér? Mindent kockára tettünk, egy vagyont fizettünk azért, hogy egy túlzsúfolt lélekvesztőn megpróbáljunk átjutni a tengeren. Hát tényleg nincs más kiút? Ez az egyetlen módja annak, hogy elmeneküljünk a hazánkat pusztító bombák elől?
A tenger tajtékzó vize egyre nagyobb hullámokat vet. A fodrozódó víz a csónak oldalához csapja a fejem. A sós víz marja a szemem, belemegy a számba, az orromba. A szél összeborzolja a hajam. A hideg beleivódik a testembe, átjárja a lábfejemet, a vádlimat, a combizmaimat. Érzem, hogy a lábam kezd megmerevedni.
— Juszra! Mássz vissza a csónakba!
Még szorosabban markolom a kötelet. Nem hagyom, hogy a nővérem egyedül csinálja. Senki sem fog meghalni, amíg mi vigyázunk rájuk. Márdinik vagyunk. És úszni aztán tudunk.

"Már azelőtt úsztam, hogy járni tudtam volna". A fiatal szír menekültlány, Juszra Márdini egész életében úszóversenyzőnek készült, amíg a háború véget nem vetett békés, boldog gyerekkorának. Arra kényszerült, hogy a családját és a hazáját hátrahagyva Európában próbáljon új életet kezdeni nővérével, Sarával. Egy olyan országban, ahol nem kell attól rettegnie, hogy bombák hullanak az égből a medencébe vagy az otthonába. Juszra mindvégig elszántan küzdött azért, hogy ne kelljen feladnia úszóversenyzői karrierjét. 2015 nyarán egy zsúfolt gumicsónakban tartott Görögország partjai felé a háborgó tengeren, és amikor a csónak motorja tönkrement, nem volt más választása: beugrott a vízbe a nővére mellé, majd két társukkal együtt három és fél órát töltöttek a vízben, hogy biztonságban partra segítsék a csónakot, megmentve ezzel a többi menekült életét.
Juszra a menekültválság kellős közepén jutott el Németországba Szerbián, Magyarországon és Ausztrián át. Rendkívüli részletességgel elmesélt történetében megelevenednek a tudósításokban látott drámai képek, és betekintést nyerhetünk abba, hogy hogyan élte meg egy kamaszlány ezt az életveszélyes utazást. Berlinbe érve Juszra továbbra is keményen harcolt, hogy valóra váljon mindaz, amiről gyerekkora óta álmodott. Elszántságát végül siker koronázta: 2016-ban indult a riói olimpián az Olimpiai Menekültcsapat tagjaként, és később Magyarországra is visszatért az úszóvilágbajnokságra. Azóta jószolgálati nagykövetként járja a világot, hogy megossza az emberekkel inspiráló élettörténetét, és emlékeztesse őket: a menekültek is csak emberek, akiket a háború borzalmai kényszerítettek arra, hogy elhagyják a hazájukat.
Akárcsak 2-3 évvel ezelőtt a Nadia Murad: Az utolsó lány olvasása közben, ezúttal is felevenedtek bennem a 2015-ös képek, és az is, hogy miként tekintettem rájuk: (akárcsak egy Adolf Eichmann vagy egy Rudolf Höss) egy nemkívánatos statisztikára. Emberi oldalról sehogy. Nem vagyok büszke akkori énemre.