Könyvmoly

[George Bailey]

Anne Applebaum: Vörös éhínség - Sztálin háborúja Ukrajna ellen



Az emberi szervezet éhezése, miután elkezdődik, mindig azonos szabályok mentén zajlik. Az első fázisban a szervezet feléli a glükóztartalékait. Rendkívüli éhségérzet jelentkezik, az éhező személy minden gondolata az evés körül forog. A második fázisban, ami hetekig eltarthat, a test feléli a zsírtartalékait, és az organizmus drasztikusan legyengül. A harmadik fázisban a szervezet a saját fehérjéit fogyasztja el, kannibálként falva a szöveteket és izmokat. Végül elvékonyodik a bőr, kitágul a pupilla, feldagad a láb és a has, mivel az anyagcsere egyensúlyának rendkívül súlyos zavara a víz visszatartására készteti a szervezetet. Egészen csekély erőfeszítés is kimerültséget okoz. Eközben különböző betegségek gyorsíthatják a halál bekövetkeztét: skorbut, fehérjehiány, legyengült állapot, tüdőgyulladás, tífusz, diftéria, valamint fertőzések és bőrbetegségek hosszú sora, amelyeket közvetlenül vagy közvetve az alultápláltság idéz elő.

"Az első tanulság, ami kezd az ukrán tudat integráns részévé válni, az, hogy Ukrajnával kapcsolatban Oroszországot soha nem érdekelte, és soha nem fogja érdekelni más, mint az ukrán nemzet teljes megsemmisítése."

Ukrajnával különösen kegyetlenül bánt a XX. századi történelem (no meg a XXI. századi sem túl kegyes). Az I. világháború keleti frontvonala a mai Nyugat-Ukrajnán keresztül húzódott. Az ukránok két tűz között: az Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom konfliktusában találták magukat. Több millió ukrán az oroszok oldalán, több százezer pedig a Császári és Királyi Hadsereg soraiban harcolt – értelemszerűen nem ritkán egymás ellen. Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel, illetve az Orosz Birodalom felbomlása után több évig tartó polgárháború kezdődött a vörösök és a fehérek (és sokan mások) között. A harcok nagy része Ukrajna területén zajlott, több százezer ukrán áldozattal.
Az újonnan létrehozott Szovjetunióban, amelybe belekényszerítették Ukrajnát, a megszilárduló bolsevik hatalom eleinte támogatta a nemzeti kisebbségek öntudatának és kultúrájának erősítését, annak érdekében, hogy megszilárdítsa a rendszer támogatottságát. Ennek következtében az 1920-as évek az ukrán nemzeti kultúra felvirágzását hozta, ám
a szovjet rezsim azonban hamarosan tartani kezdett a korenizáció helyi változatától, az ukránosítástól. A sztálini terror, az 1937-es Nagy Tisztogatás Ukrajnában már 1933-ban elkezdődött, mikor a világ szeme inkább Németországra terelődött.
A Holodomorként emlegetett ukrajnai éhínség azonban talán a sztálini rendszer minden gonoszságán túltett. Óvatos becslések szerint 3,5 millió, de egyes történészek szerint több mint tízmillió ember halt éhen az 1932-33-as években Ukrajnában. Az áldozatok mintegy fele gyermek volt. A szovjet diktátor, Joszif Sztálin 1929-ben rendelte el a mezőgazdaság kollektivizálását. A regnáló kommunista (bolsevik) párt agitátorai rákényszerítették a parasztságot arra, hogy adják be a közösbe a földjeiket, hogy kolhozokat hozzanak létre. A rendkívül jó minőségű ukrán termőterületek lakosságát ez különösen súlyosan érintette. Eleinte, amíg nem volt kötelező belépni a kolhozokba, nem is nagyon csatlakoztak a földművesek. 1929-ben és 1930-ban ezért több tízezer szovjet hivatalnokot, illetve elkötelezett bolsevik ipari munkást küldtek vidékre a kolhozosítás folyamatának felgyorsítására. A kibontakozó ellenállás, a terménybeszolgáltatás megtagadásának letörésére meghirdették a „kuláktalanítást”, vagyis a jómódúnak kikiáltott földművesek letartóztatását, illetve deportálást az Urálba, Közép-Ázsiába (ha valakit különösebben érdekel ez a téma, annak javaslom a Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét c. könyvet).
Több ezer embert kivégeztek, a szovjet titkosügynökök pedig szorgos kézzel láttak hozzá a rekvirálásokhoz. A gabona mellett a többi élelmet is elvitték az ukrán falvakból, az ellenálló földműveseket kivégezték vagy letartóztatták. Az előírt kvótát el nem érő falvak nem kaphattak élelmet, nem kereskedhettek, de még a pénzüket is elvették.
Sztálin különösen aggasztónak tartotta a lázadást az ukrán területeken, mivel egy évtizeddel korábban az ott élők a Vörös Hadsereg ellen harcoltak a polgárháborúban. Az ukrajnai kommunista párton belül is volt egyébként ellenállás a sztálini mezőgazdasági politikával szemben, ami szintén aggasztotta a diktátort. 1932 őszén a szovjet Politbüro, a kommunista elit több olyan döntést is hozott, amellyel tovább rontott a helyzeten az ukrán vidéken. Egész falvakat, városokat tettek feketelistára, ami azt jelentette, hogy nem kaphattak élelmet. Az éhínség terjedése ellenére tovább forszírozták a rekvirálásokat. Az emberek azt ették, amit találtak: fakérget, füvet, gyökereket. Éhen halt emberek holttestei feküdtek az utcákon. Az emberek megették a halottaikat, vagy éppen a gyermekeiket.
A közhiedelemmel ellentétben, milliók halála nem annak a jele volt, hogy Sztálin politikája kudarcot vallott. Ellenkezőleg, ez a siker jele volt. "A győzelem kivívatott, az ellenség vereséget szenvedett". Nem a termés elégtelensége, és nem is a rossz időjárás okozta az éhínséget Ukrajnában. Bár a kolhozosítás káosza hozzájárult az éhínséghez vezető körülmények megteremtéséhez, az ukrajnai halálozások magas számát 1932 és 1934 között, kiváltképp pedig e szám ugrásszerű növekedését 1933 tavaszán még csak nem is a kollektivizáció okozta. Az éhezést leginkább a következő tettek és intézkedések okozták: az élelem erőszakos elvitele az emberek otthonaiból; az úttorlaszok, amelyek megakadályozták, hogy a parasztok munkát vagy élelmet keressenek; a gazdaságokkal és falvakkal szemben alkalmazott könyörtelen feketelistázási szabályok; a csere és a kereskedelem korlátozásai és a galád propagandakampány, amely azt célozta, hogy az ukránok tétlenül végignézzék a szomszédaik éhenhalását.
A szovjet rendszer sokáig titkolta az ukrajnai éhínséget. Nyilvánosan nem volt róla szabad beszélni, a Moszkvába akkreditált külföldi tudósítókat is utasították arra, hogy ne írjanak róla
(amikor 1956-ban Nyikita Hruscsov pártfőtitkár Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán elítélte Sztálin 1936-1938-as Nagy tisztogatását, egyetlen szót sem ejtett az ukrajnai holodomorról)
1985-ben az Egyesült Államok Kongresszusa pártközi bizottságot hozott létre az ukrajnai éhínség kivizsgálására.  A cél az volt, hogy „gyarapítsák a világ tudását az éhínségről, illetve hozzásegítsék az amerikai közvéleményt a szovjet rendszer jobb megértéséhez, feltárva a szovjet szerepet az éhínségben. Három évbe telt, hogy a bizottság összeállítsa a jelentését, mely a diaszpórában fellelhető túlélők szóbeli és írásos tanúságtételének gyűjteménye volt. Amikor 1988-ban a bizottság bemutatta a művet, a konklúzió szöges ellentétben állt a szovjet irányvonallal: „Kétség nem fér hozzá – vonta le a bizottság a következtetést –, hogy az Ukrán SZSZK és az észak-kaukázusi terület sok millió lakosa pusztult el ember által előidézett éhínségben, melyet az okozott, hogy a szovjet hatóságok elvették az 1932-es termést.”  Mire a bizottság 1988-ban zárónyilatkozatot tett, az ukrajnai éhínséggel kapcsolatos legfontosabb viták végül nem Európában, vagy Észak-Amerikában, hanem magában Ukrajnában kezdtek zajlani.
1986. Április 26-án különösen szélsőséges értékeket kezdtek mutatni Skandináviában a sugárzásmérő berendezések. Az atomtudósok, akik eleinte Európa-szerte az eszközök meghibásodására gyanakodtak, kiadták a vészjelzést. A kilengésekre azonban nem véletlenül került sor. A műholdképek néhány napon belül pontosan megjelölték a sugárzás forrását: egy atomerőművet az észak-ukrajnai Pripjaty városában. Kérdések hangzottak el, de a szovjet kormány nem szolgált sem magyarázattal, sem iránymutatással.
Öt nappal a robbanás után lezajlott a május elsejei felvonulás a kevesebb mint 140 kilométernyire lévő Kijevben. Emberek ezrei masíroztak az ukrán főváros útjain, mit sem sejtve a város levegőjében jelen lévő láthatatlan sugárzásról. A kormány nagyon is tisztában volt a veszéllyel. Az Ukrán Kommunista Párt vezetője, Vologyimir Scserbickij késve érkezett a felvonulásra, és nyilvánvalóan nyugtalan volt: a szovjet főtitkár személyesen utasította, hogy ne fújja le a parádét. "El fogja veszíteni a párttagságát, ha a parádét tönkrevágja."
Tizennyolc nappal a baleset után Gorbacsov váratlanul módosított a politikáján. Megjelent a szovjet televízióban, és kijelentette, hogy a nyilvánosságnak joga van tudnia a történtekről. Szovjet forgatócsoportok mentek a helyszínre, interjúkat készítettek orvosokkal és helybéliekkel, és elmagyarázták, mi történt. Rossz döntés született; egy turbinateszt balul ütött ki; egy nukleáris reaktor leolvadt. A Szovjetunió minden részéből érkezett katonák öntöttek betont a füstölgő romokra. Határozatlan időre kitelepítettek mindenkit, aki Csernobilhoz harmincöt kilométernél közelebb lévő településeken vagy tanyákon élt. A halálos áldozatok száma, amiből hivatalosan harmincegyet ismertek el, valójában ezrekre rúgott, mivel a betont lapátoló, valamint a helikopterrel a reaktor fölé repülő emberek a Szovjetunió más részein kezdtek meghalni a sugárzás okozta betegségben.
A baleset lélektani hatása semmivel nem volt kevésbé mély. Csernobil lerombolta a szovjet műszaki hozzáértés mítoszát – ama néhány mítosz egyikét, amiben még mindig sokan hittek. Ha a Szovjetunió azt ígérte a polgárainak, hogy a kommunizmus elvezeti őket a hightech jövendőbe, Csernobil annak a kérdésnek a feltevésére indította őket, hogy lehet-e egyáltalán bízni a Szovjetunióban. Ami fontosabb, Csernobil emlékeztette a Szovjetuniót és a világot a szovjet titkolózás súlyos következményeire, és még magát Gorbacsovot is arra késztette, hogy újragondolja az álláspontját a pártja múltjának és jelenének megvitatásáról. A baleset miatt megrendült szovjet vezető elindította a glasznoszty politikáját. A szó szerinti fordításban "nyíltságot", vagy "átláthatóságot" jelentő glasznoszty arra bátorította a tisztségviselőket és magánszemélyeket, hogy feltárják az igazságot a szovjet intézményekről, a szovjet múltról, így 1932–33 történetéről is. Ennek a döntésnek az eredményeként végül szétfeslett a hazugságok hálója, melyet azért szőttek, hogy az éhínséget – a statisztikák manipulálását, a halálozási nyilvántartások megsemmisítését, a naplóírók bebörtönzését – eltitkolják.
Felgyorsultak az események; a glasznoszty nagyon gyorsan valósággá vált. Gorbacsov ezzel a politikával a szovjet intézmények hibás működését szándékozott feltárni, abban a reményben, hogy ezáltal jobban fognak funkcionálni. Mások tágabban értelmezték a glasznoszty-ot. A szovjet sajtóban kezdtek igaz történetek és a történelmi valóságot bemutató írások feltűnni. Első ízben jelentek meg Alekszandr Szolzsenyicin és a Gulag más krónikásainak művei nyomtatásban. Gorbacsov lett Hruscsov után a második szovjet vezető, aki nyíltan beszélt a szovjet történelem „fehér foltjairól”. És Gorbacsov, eltérően az elődjétől, a televízióban tette a kijelentéseit:
"…pontosan a szovjet társadalom megfelelő demokratizálásának hiánya tette lehetségessé mind a személyi kultuszt, mind pedig a jogtiprásokat, önkényeskedéseket és az 1930-as évek represszióját – nyíltan fogalmazva, a hatalommal való visszaélésen alapuló bűncselekményeket. A tömeges represszió a Párt sok ezer tagját sújtotta, valamint pártonkívülieket. Ez a keserű igazság, elvtársak."
Az éhínség hatvanadik évfordulója, 1993 őszén olyan volt, mint a korábbiak közül egy sem. Két évvel korábban Ukrajna megválasztotta az első elnökét, és elsöprő többséggel a függetlenségre szavazott; a kormánya azzal, hogy ezt követően nem volt hajlandó új uniós egyezményt aláírni, felgyorsította a Szovjetunió felbomlását. Ukrajna Kommunista Pártja, mielőtt lemondott a hatalomról, az egyik utolsó emlékezetes cselekedeteként határozatot fogadott el, mely szerint az 1932–33-as éhínségért „Sztálin és legszűkebb köre által követett bűnöző irány” volt felelős. 
Mint szuverén állam 1993 őszére Ukrajna szabadon vitatkozhatott és megemlékezhetett a saját történelméről. A korábbi kommunisták és a korábbi másként gondolkodók különböző indítékokkal mind igyekeztek megszólalni. A kijevi kormányzat nyilvános eseménysorozatot szervezett. Szeptember 9-én a miniszterelnök-helyettes egy tudományos konferencia megnyitóbeszédében hangsúlyozta az éhínséggel kapcsolatos megemlékezések politikai fontosságát. "Csakis egy független Ukrajna képes garantálni, hogy ilyen tragédia soha többé ne ismétlődhessen meg" – mondta a hallgatóságának. Leonyid Kravcsuk elnök pedig a köv. mondta: "A demokratikus kormányforma megvédi az embereket az ilyen szerencsétlenségektől. Ha elveszítjük a függetlenségünket, örökösen arra leszünk ítélve, hogy hátul kullogjunk gazdaságilag, politikailag és kulturálisan. A legfontosabb, hogy ha ez megtörténik, örökösen szembe kell néznünk a történelmünk e rettenetes lapjainak megismétlődésével, beleértve az éhínséget, amelyet egy idegen hatalom tervelt ki ellenünk.”
És mindezek tudatában, Ukrajna az utolsó utáni emberig harcolni fog az újabb orosz "felszabaditás" ellen.