This forum uses cookies
This forum makes use of cookies to store your login information if you are registered, and your last visit if you are not. Cookies are small text documents stored on your computer; the cookies set by this forum can only be used on this website and pose no security risk. Cookies on this forum also track the specific topics you have read and when you last read them. Please confirm whether you accept or reject these cookies being set.

A cookie will be stored in your browser regardless of choice to prevent you being asked this question again. You will be able to change your cookie settings at any time using the link in the footer.

Könyvmoly
Maurice Hamilton: Niki Lauda

[Kép: ID22-326707.JPG]

Niki Lauda az autósport ünnepelt sztárja volt, az egyetlen a sportág történetében, aki a két legsikeresebb csapat, a Ferrari és a McLaren színeiben is csúcsra ért a királykategóriában, és az egyetlen, akiről hollywoody film készült (https://www.imdb.com/title/tt1979320/). Hat héttel azután, hogy a hírhedt nürburgringi pályán 1976-ban súlyos égési sérüléseket szenvedett és már a legrosszabbra készült a Forma-1 világa, Lauda Monzában visszaült a Ferrarijába, hogy megvédje világbajnoki címét, ami abban az évben végül nem sikerült, ám a következőben ismét csúcsra tört, majd pár év távolmaradás után 1984-ben háromszoros világbajnokká vált, legyőzve csapattársát, Alain Prostot félponttal (máig a legszorosabb bajnoki befutó).  Amikor végleg szögre akasztotta a bukósisakját, saját légitársaságára koncentrált. 1991 május 26-án újabb baleset következményeivel kellett szembenéznie Laudának, amikor a légitársaság egyik gépe Bangkokban rögtön a felszállás után lezuhant, a szerencsétlenségben mind a 223 utas és a 10 fős személyzet is életét vesztette. A gépen egyébként két magyar állampolgár is utazott. Lauda különféle menedzseri szerepkörökben tért vissza a Forma-1-be (90-es évek elején a Ferrarihoz, a végén pedig a Jaguárhoz), és végül neki sikerült rábeszélnie 2012-ben Lewis Hamiltont, hogy hagyja ott az akkor csaknem csúcson lévő Mclarent és csatlakozzon az akkor legjobb 5-ben sem lévő Mercedes csapatához, és vért izzadva közösen felépítettek azt a csapatot, amely éveken át olyan sikereket ért el, mint azelőtt senki. 
Emlékszem, mikor tavaly az utolsó előtti futamon Hamilton Covid miatt nem vehetett részt, az egyik csákó - már nem emlékszem, kicsoda, és túl lusta vagyok, hogy visszalapozzak - azt irta (ahelyett, hogy aggódalmát és jókívánságát fejezte volna ki olyan valaki iránt, akire a már lassan 5 millió emberi életet követelő vírus sújtott le), hogy: "Na tessék, George Russell most bizonyította be, hogy szinte bárki ül be az F1 jelenlegi legjobb autójába, simán nyerhet vele, még ha élete első F1 versenyét futja is. 65 körig simán vezetett 8 másodperccel Bottas előtt és ott a csapat erősen keresztbe tett neki a gumi csereberénél, összekevertek mindent és mindenkit... különben győz élete első F1 versenyén. Nem kell ehhez túlértékelt versenyzőnek lenni..."  Vagy valami ehhez hasonlót irt, tényleg nem emlékszem már pontosan. 
Mindenesetre az illető már ott baromságot irt, hogy "élete első F1 versenyét futja is", mert Russel egész szezonban versenyzett a Williams csapatában, és a Mercedes csapatfőnökének, Toto Wolffnak a protezsáltja, tehát eléggé bennfentesnek tekinthető a Mercedes csapaton belül. No meg az illető biztos nem az első fiatalságát élheti, vagy csak nagyon rossz memóriával rendelkezik (vagy szemellenzővel szemléli a dolgokat), mert azt már teljesen elfelejtette, hogy amikor 1999-ben Schumacher lábtörést szenvedett a 16 futamból álló szezon nyolcadik fordulóján, Angliában (és kénytelen volt kihagyni majdnem az egész szezont, tehát nulla esélye volt a bajnoki címre), minek következtében a Ferrari csapat azonnal leállt az azévi autó fejlesztésével, és gőzerővel dolgozott a következő évin, a teljesen mellőzött másodszámú pilótájuk, Eddie Irvine megmutatta, hogy ha csak egy ilyen csonka esélyt is kap a világbajnoki cím megszerzésére, az utolsó futamig harcban lesz érte (még ha 2 ponttal végül alul is maradt a McLarenes Mika Häkkinennel szemben, ahol ellenben a Ferrarival, egész évben fejlesztették a '99-es autót). Mint ahogy arról is megfeledkezett az illető, hogy a Schumacher helyére beugró Mika Salo is futamot nyerhetett volna, ha nem kellett volna átadnia az első helyet a bajnoki címért kevés lőszerrel harcba szálló Irvine-nak. Tehát domináns autókkal tudnak mások is nyerni, de ez még nem jelenti azt, hogy képesek lennének a nehéz helyzetekben is úgy helytállni, mint a legnagyobbak.
A szókimondóságáról legalább annyira, mint a balesetéről híres Lauda erre azt mondaná, hogy "aki ezt másképp látja, az ostoba".
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
(2021-07-21, 19:43:10)George Bailey Írta: Maurice Hamilton: Niki Lauda

[Kép: ID22-326707.JPG]

Niki Lauda az autósport ünnepelt sztárja volt, az egyetlen a sportág történetében, aki a két legsikeresebb csapat, a Ferrari és a McLaren színeiben is csúcsra ért a királykategóriában, és az egyetlen, akiről hollywoody film készült (https://www.imdb.com/title/tt1979320/). Hat héttel azután, hogy a hírhedt nürburgringi pályán 1976-ban súlyos égési sérüléseket szenvedett és már a legrosszabbra készült a Forma-1 világa, Lauda Monzában visszaült a Ferrarijába, hogy megvédje világbajnoki címét, ami abban az évben végül nem sikerült, ám a következőben ismét csúcsra tört, majd pár év távolmaradás után 1984-ben háromszoros világbajnokká vált, legyőzve csapattársát, Alain Prostot félponttal (máig a legszorosabb bajnoki befutó).  Amikor végleg szögre akasztotta a bukósisakját, saját légitársaságára koncentrált. 1991 május 26-án újabb baleset következményeivel kellett szembenéznie Laudának, amikor a légitársaság egyik gépe Bangkokban rögtön a felszállás után lezuhant, a szerencsétlenségben mind a 223 utas és a 10 fős személyzet is életét vesztette. A gépen egyébként két magyar állampolgár is utazott. Lauda különféle menedzseri szerepkörökben tért vissza a Forma-1-be (90-es évek elején a Ferrarihoz, a végén pedig a Jaguárhoz), és végül neki sikerült rábeszélnie 2012-ben Lewis Hamiltont, hogy hagyja ott az akkor csaknem csúcson lévő Mclarent és csatlakozzon az akkor legjobb 5-ben sem lévő Mercedes csapatához, és vért izzadva közösen felépítettek azt a csapatot, amely éveken át olyan sikereket ért el, mint azelőtt senki. 
Emlékszem, mikor tavaly az utolsó előtti futamon Hamilton Covid miatt nem vehetett részt, az egyik csákó - már nem emlékszem, kicsoda, és túl lusta vagyok, hogy visszalapozzak - azt irta (ahelyett, hogy aggódalmát és jókívánságát fejezte volna ki olyan valaki iránt, akire a már lassan 5 millió emberi életet követelő vírus sújtott le), hogy: "Na tessék, George Russell most bizonyította be, hogy szinte bárki ül be az F1 jelenlegi legjobb autójába, simán nyerhet vele, még ha élete első F1 versenyét futja is. 65 körig simán vezetett 8 másodperccel Bottas előtt és ott a csapat erősen keresztbe tett neki a gumi csereberénél, összekevertek mindent és mindenkit... különben győz élete első F1 versenyén. Nem kell ehhez túlértékelt versenyzőnek lenni..."  Vagy valami ehhez hasonlót irt, tényleg nem emlékszem már pontosan. 
Mindenesetre az illető már ott baromságot irt, hogy "élete első F1 versenyét futja is", mert Russel egész szezonban versenyzett a Williams csapatában, és a Mercedes csapatfőnökének, Toto Wolffnak a protezsáltja, tehát eléggé bennfentesnek tekinthető a Mercedes csapaton belül. No meg az illető biztos nem az első fiatalságát élheti, vagy csak nagyon rossz memóriával rendelkezik (vagy szemellenzővel szemléli a dolgokat), mert azt már teljesen elfelejtette, hogy amikor 1999-ben Schumacher lábtörést szenvedett a 16 futamból álló szezon nyolcadik fordulóján, Angliában (és kénytelen volt kihagyni majdnem az egész szezont, tehát nulla esélye volt a bajnoki címre), minek következtében a Ferrari csapat azonnal leállt az azévi autó fejlesztésével, és gőzerővel dolgozott a következő évin, a teljesen mellőzött másodszámú pilótájuk, Eddie Irvine megmutatta, hogy ha csak egy ilyen csonka esélyt is kap a világbajnoki cím megszerzésére, az utolsó futamig harcban lesz érte (még ha 2 ponttal végül alul is maradt a McLarenes Mika Häkkinennel szemben, ahol ellenben a Ferrarival, egész évben fejlesztették a '99-es autót). Mint ahogy arról is megfeledkezett az illető, hogy a Schumacher helyére beugró Mika Salo is futamot nyerhetett volna, ha nem kellett volna átadnia az első helyet a bajnoki címért kevés lőszerrel harcba szálló Irvine-nak. Tehát domináns autókkal tudnak mások is nyerni, de ez még nem jelenti azt, hogy képesek lennének a nehéz helyzetekben is úgy helytállni, mint a legnagyobbak.
A szókimondóságáról legalább annyira, mint a balesetéről híres Lauda erre azt mondaná, hogy "aki ezt másképp látja, az ostoba".

Az a baj maestro, hogy irományod 2/3-a nem a könyvről szól, hanem arról, hogy megsértődtél, mert nem hozsannázom csontig imádott lieblinged...

Mutatom:

Emlékszem, mikor tavaly az utolsó előtti futamon Hamilton Covid miatt nem vehetett részt, az egyik csákó - már nem emlékszem, kicsoda, és túl lusta vagyok, hogy visszalapozzak...
Tévedés, nem voltál rest visszakeresni és hajszálpontosan idézni amit akkor írtam...
ahelyett, hogy aggódalmát és jókívánságát fejezte volna ki olyan valaki iránt, akire a már lassan 5 millió emberi életet követelő vírus sújtott le...
Te biztos még dísztáviratot is küldtél neki, meg szívecskékkel szórtad meg a twitterét, face-ét, instáját... Aztán a maradék 4999999 áldozatnak? Vagy ők nem számítanak, csak szíved szottya? Értük nem aggódtál úgy? Pedig a túlnyomó részüknek esélyük sem volt meggyógyulni ellentétben a celebbel...
Vagy valami ehhez hasonlót irt, tényleg nem emlékszem már pontosan.
Újabb nettó hazugság, hiszen hajszálpontosan idéztél...

Mindenesetre az illető már ott baromságot irt, hogy "élete első F1 versenyét futja is", mert Russel egész szezonban versenyzett a Williams csapatában...
Igaz, "versenyzett"... hány kört is kapott futamonként, hányszor is esett ki? Mondom ezt úgy, hogy kedveltem a Williams csapatot, meg az öreg Franket is... kár hogy rég nincs akkora büdzséjük, hogy éllovas közeli autót tudjanak fabrikálni, pedig jó lenne látni, hogy újra versenyben lennének és nem a futottak még kategória...
Tehát domináns autókkal tudnak mások is nyerni, de ez még nem jelenti azt, hogy képesek lennének a nehéz helyzetekben is úgy helytállni, mint a legnagyobbak.
Dehogynem... ez már nem a Lauda/Hunt korszak, a kézi váltó, meg a direkt kormányzás, meg a kocsiban kb védtelen versenyző. Ha olyan autó van a feneke alatt, amivel simán szerez egy kiállásnyi előnyt a verseny egyharmadánál, a jelenlegi versenyzők 95%-a képes lenne nyerni manapság...
Lauda korában még a versenyző tehetsége számított, manapság meg a számítógép, meg pár hozzáértő, aki képes kezelni és előre megmondani mi a jó stratégia, az adott másodpercben...

Értem én, hogy szarul érint, hogy a szíved szottyát mostanság sorra lepofozza egy 23 éves "nyikhaj", kellemetlen lehet.
De ettől még ez a topik a könyvekről, könyvismertetőkről szól és nem arról, hogy vérig sértődve másokat kezdj el fikázni, akik nem hajlandók a brit celeb lieblinged előtt hasra esni...

Ez utóbbi mondat a modiknak is szól... a miheztartás végett...
Meguntam, hogy néma embereknek fordítok, sosem szól senki semmit a fórumon, ahova felrakom. © Mammut
A legtöbb user úgy viselkedik, mintha a havi fizetését ideutalná, hogy felirat készüljön. © Mx.
A felirat nem jog, hanem a fordítója által biztosított lehetőség. © quinnell.






[-] Az alábbi 3 felhasználó kedveli Maci Laci hozzászólását:
  • Mor Tuadh, Romeoo, Szaszika
Válaszol
Én is kedveltem Laudát, de hogyan jön ez a topicba? Angry
[-] Az alábbi 1 felhasználó kedveli hockeyapu hozzászólását:
  • Szaszika
Válaszol
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács 

[Kép: covers_8956.jpg?1547786919]

Ha tudtam volna már az elején, milyen kemény (no meg vastag) fába vágom a fejszémet, talán... Angel
A címszereplő mintája valós, létező személy volt, azonban az író nem egy egyszerű életrajzi regényt akart írni, ezért főhőse nevét megváltoztatta és kitalált, szimbolikus személlyé változtatta. Napló, levél, előadás, feljegyzés, prospektus, távirat, magnófelvétel, életrajz, önéletrajz, hirdetmény, újságcikk, cédula, ügynöki jelentés, kritika, liturgia, jegyzőkönyv, pszichiátriai szakvélemény, kihallgatás, prédikáció, képaláírás – ennyi féle műfajt, dokumentum típust használ fel az író, hogy írását hitelessé, valószerűvé tegye.
Daniel Stein (valós nevén Oswald Rufeisen), a lengyel zsidó menekült, aki szinte gyerekként a Gestapo tolmácsa lesz a megszállt Litvániában, közben életét kockáztatva zsidókat szöktet a gettóból, aztán partizánnak áll, majd a háború után egy krakkói kolostorban szerzetesi fogadalmat tesz, hogy néhány év múlva Izraelbe utazzon; föltett szándéka, hogy ott az őskeresztény közösségek mintájára föléleszti Jakab, az Úr testvére egyházát. Egész élete csupa hit, csupa szeretet, csupa szolgálat. Ám egy idealistának a Szentföldön sincs könnyű dolga, a világ mindenütt a maga módján bánik velük…
Sok fejezetnél nem tudtam elképzelni, mi köze a regényhez (a végére érve se nagyon jöttem rá). Meg rengeteg vallás, rengeteg. Rolleyes
Ám egy fejezet nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Az emszki gettói menekülés 50. évfordulója alkalmából érdekes történetet mesélt el az egyik túlélő.

Egy kis vallás

Show Contentspoiler:

Innen válik "érdekessé":  Blush
Történelmi tények:
"A világ teremtése utáni 2449. évben Áv kilencedikén (i. e. 1313-ban) a Mindenható ítéletet hozott, mely szerint az Egyiptomból kijött nemzedék arra kárhoztatott, hogy 40 évig a pusztában bolyongjon, és úgy pusztuljon el, hogy végül ne lássa meg Izrael országát.
A világ teremtése utáni 3338. évben Áv kilencedikén (i. e. 422-ben) Nabukodonozor, Babilónia királya lerombolta és fölégette az Első Templomot, amelyet Salamon építtetett az i. e. IX. században.
A világ teremtése utáni 3828. évben Áv kilencedikén (i. e. 68-ban) Titus Vespasianus római hadvezér (később császár) lerombolta a Második Templomot, amely az i. e. IV. században épült.
Az i. sz. 135. évben Áv kilencedik napján elesett a zsidó felkelők utolsó erőssége, és a felkelők vezérét, Simon Bar Kochbát megölték. Dion Cassius római történetíró tanúsága szerint a felkelés harcaiban ötszáznyolcvanezer zsidó halt meg, ötven megerősített várost és nyolcvanöt települést romboltak le, majdnem egész Júdea fölperzselt pusztasággá változott.
Néhány évvel Bar Kochba veresége után Turnus Rufus római helytartó Áv kilencedikén szántatta fel a Templom helyét és környékét. Valóra váltak a próféta szavai: „Siont felszántják, mint a szántóföldet; Jeruzsálem romhalmazzá válik, és a templom hegye erdős magaslattá lesz.” A bitorlók megtiltották a zsidóknak, hogy Jeruzsálemben éljenek. A tilalom megszegőire halálbüntetés várt. Jeruzsálem pogány várossá lett, Aelia Capitollna néven.
1095-ben Áv kilencedikén hirdette meg II. Urbán pápa az első keresztes hadjáratot, melynek eredményeként „Jézus katonái” több tízezer zsidót megöltek és rengeteg zsidó közösséget megsemmisítettek.
1290-ben Áv kilencedikén vette kezdetét a zsidók tömeges elűzése Angliából, 1306. Áv 9-én pedig Franciaországból.
1348-ban Áv kilencedikén vádolták meg a zsidókat, hogy ők szervezték a történelem egyik legsúlyosabb pestisjárványát, a „Fekete halált”. A vád kegyetlen pogrom – és gyilkosságsorozathoz vezetett.
1492-ben Áv kilencedikén adta ki parancsát II. Aragóniái Ferdinánd spanyol király és I. Kasztíliai Izabella a zsidók Spanyolországból való elűzésére.
1555-ben Áv kilencedikén vették körül fallal és alakították gettóvá Róma zsidók lakta negyedeit, két év múlva pedig ugyancsak Áv kilencedikén zárták gettóba a többi itáliai zsidót.
1648-ban Áv kilencedikén mészároltak le több tíz –, néhol több százezer zsidót Lengyelországban, Ukrajnában és Besszarábiában, amit Hmelnyickij és harcostársai szerveztek.
1882-ben Áv kilencedikén kezdődtek Oroszországban a zsidó közösségek elleni pogromok a zsidók megtelepülési körzeteiben.
1942-ben Áv kilencedikén kezdődött a zsidók deportálása a varsói gettóból, ugyanezen a napon kezdte meg működését a treblinkai haláltábor.
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
Lichter Péter -52 kultfilm (2019)

[Kép: Image1.jpg]

Kellemes olvasmány "kezdő" és szőröstökű profi filmrajongóknak egyaránt, tudom ajánlani.
Válaszol
Star 
[Kép: thumb_show.php?i=gkt6cyxry&view]

Speerrel először jó 10 évvel ezelőtt futottam össze a The world at war c. WWII doku-sorozatban. Sok háborúban (minden oldalról)  résztvevő egyén felbukkant benne, igy sok (egykori?) náci is, de ő valahogy kilógott a sorból. Nem vert át engem a "jó náci"-s jelmezével (igazi médiasztár lett élete utolsó 10-15 évében, ahol folyton ebben a szerepben tetszelgett), de sokkal értelmesebbnek tűnt a többinél, no meg csaknem tökéletesen beszélte az angolt is (nem csoda, hogy az amerikaiak magukkal akarták vinni a háború után, mint tették azt sok német tudóssal; Werner Heisenbergnek is egy új élet lehetőségét ajánlották fel - ha jól tudom - az angolok, de ő elutasította).
Nem egy, Hitler belső körének tagja adott ki memoárt, de tudtommal csak ebből lett nemzetközi bestseller.
De hogy került ő abba a belső körbe? Hogyan lett egy építészmérnökből egy fegyverkezési és utánpótlási minisztérium feje, aki életben tartotta a német hadigépezetet? 
Minden a NSDAP 1930 decemberében Berlinben tartott kampánygyűlésén kezdődött, ahol a politika iránt kevés érdeklődést mutató fiatalember mások győzködésének engedve az egybegyűltek között találta magát, és akit elbűvölt valakinek a beszéde, aki még egy normális bajuszt sem volt képes növeszteni magának. Néhány héttel később egy másik nagygyűlésen találkozott Joseph Göbbelsszel, a következő napokban pedig a nemzetiszocialista párt tagja lett. 
Építészként a pártfelvonulások építményeit tervezte meg és kivitelezte. Pártban elfoglalt befolyása akkor kezdett nőni, amikor Göbbelstől az első megbízatását 1933-ban megkapta, a propaganda-minisztérium renoválását. Göbbels meg volt elégedve munkájával és beajánlotta Hitlernek, aki Paul Troost építész mellé nevezte ki. Ekkor került szorosabb kapcsolatba Hitlerrel is, aki festőként csodálta Speer szaktudását, ugyanakkor Speer a rábízott feladatokat nagy precizitással végezte. 1934 elején meghalt Troost, Hitler addigi főépítésze, és ekkor vált Speer a birodalom első építészévé. 1938 januárjában kapta legnagyobb építészeti feladatát, az Új Birodalmi Kancellária épületének megtervezését és kivitelezését. Ezt egy év alatt építette fel, mellyel kivívta Hitler csodálatát is. De ugorjunk kicsit előre az időben.
1942 februárjában repülőszerencsétlenség következtében meghalt dr. Fritz Todt, aki a hadsereg fegyverkezési és lőszerbeszerzéssel foglalkozó minisztere volt, de hozzá tartozott az összes útépítés, az vízi útvonal és erőmű felügyelete is. Hitler mindenki legnagyobb meglepetésére 1942. február 7-én Speert nevezte ki helyére. Igy irt erről Speer a könyvében:
"Mekkora kockázat és mekkora könnyelműség volt Hitler spontán választásában, hogy 3 vagy 4 minisztérium közül, amelyektől államának léte függött, egyet ilyesvalamire bízzon. Tipikus kívülálló voltam, mind a hadsereget, mind a pártot és gazdaságot illetően, életemben soha nem volt dolgom a hadsereg fegyverzetével, mert nem voltam katona. Hitler dilettantizmusa iránti hajlamának azonban megfelelt, hogy előszeretettel keressen magának nem szakértő munkatársakat. Addigra már pl külügyminiszterré nevezett ki egy borkereskedőt, a keleti ügyek miniszterévé egy pártfilozófust, egy vadászrepülő pilótát pedig az egész gazdaság urává. Hitler kétségkívül szívesen töltötte be a vezető állásokat laikusokkal, míg a szakemberekben, mint pl Hjalmar Schacht (a Reichsbank elnöke) sosem bízott.
Hogy milyen emberekből tevődött össze az a belső kör, Speer igy ír róluk: "Nem akadt közülük senki, aki tapasztalatokat szerzett volna a világban. Legtöbbjük soha nem jutott túl Németország határain; ha valaki szórakozásból utazást tett Olaszországba, azt már mint eseményt megbeszélték, az illetőről pedig elismerték, hogy van külföldi tapasztalata. Hitler sem látott gyakorlatilag semmit a világból, igy se ismereteket, se rálátást nem szerezhetett vele kapcsolatban. Mindemellett egyik legjellegzetesebb tulajdonsága a dilettantizmus volt. Sosem tanult szakmát és alapjában véve mindig kívülálló maradt. Akárcsak az autodidakták többsége, ő sem volt képes megítélni, mit jelent az igazi szaktudás. A nagy feladatok komplex nehézségeinek érzékelése híján tehát telhetetlenül újabb és újabb feladatokat ragadott magához. Beidegződött képzetektől terhelt, gyorsan működő értelme gyakran olyan intézkedések megtételére bátorította fel, amelyek a szakembereknek eszébe sem jutott volna. Az első világháborús stratégiai sikerei éppen Hitler játékszabályok iránti értetlenségére és laikus vállalkozókedvvel meghozott döntéseire vezethetők vissza. Minthogy a másik oldal olyan szabályokhoz igazodott, amelyeket Hitler autodidakta önkénye vagy nem ismert, vagy nem használt fel, olyan meglepő fejlemények álltak elő, amelyek katonai fölénnyel párosulva megteremtették a sikerek legfőbb feltételeit. Mihelyt azonban a visszavágások ideje következett el, hajótörést szenvedett, mint ilyenkor rendszerint az iskolázatlanok. A játékszabályok nem ismerése immár mint gyengeség lepleződött le, a hiány nem volt előny többé. Minél több lett a balsiker, annál erősebben és csökönyösebben jutott érvényre, tanitást el nem viselő dilettantizmusa. Hajlama váratlan és meglepő döntésekre sokáig az erőssége volt, most a bukását gyorsította meg.
Ráadásul környezetének pártpolitikusai is nélkülözték a magasabb képzettséget. A birodalmi vezetés elitje - 50 birodalmi- és körzevezető - közül csak 10 rendelkezett egyetemi végzettséggel, néhányan elakadtak a tanulmányaikban, a többség pedig egyáltalán nem jutott tovább a középiskolánál. Jóformán senki nem volt, aki valamilyen területen figyelemreméltó teljesítményt nyújtott volna, szellemileg pedig majd' mindannyian tunyák voltak. Képzettségük semmiképp sem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyeket egy hagyományosan magas szellemi nívójú nép felső vezetőitől elvárhatott volna. Alapjában véve Hitlernek kellemesebb volt, hogy hasonló múltú munkatársakat tudjon szűkebb környezetében, valószínűleg köztük érezte magát a legjobban. 
Nem sok jót mond a könyvében a volt főnökéről meg egykori munkatársairól sem (kivéve Erhard Milch meg Karl Dönizt), de senkit nem szapult annyit (és tudom más forrásból, hogy tette a nürnbergi per során is), mint Fritz Sauckelt, Türingia gauleiterét és a munkaerő gazdálkodás birodalmi főmeghatalmazottját.
Kihasználva ragyogó szervezőképességét, 1944-re sikerült a német hadiipart maximális kapacitásra állítania, eszközökben nem válogatva, mindent alárendelt a feladat megoldásának (mindenkinek a képzeletére bízom a "minden" szó értelmezését).
Ám a háború utolsó szakaszában egyre inkább kegyvesztetté vált Hitlernél, két okból is: egyrészt, mert nem tudott jó hírekkel szolgálni (és osztozni főnöke optimizmusában), másodszor, mert nem volt hajlandó végrehajtani német földön azt a pusztítást, amit Hitler megkövetelt tőle, mondván "ha mindent elpusztítunk, csak hogy semmi ne kerülhessen a bevonuló hatalmak kezébe, azzal visszavezetjük a népet az ókorba".
Amint a háború véget ért, a háborús bűnözőkre vadászó csoport mellett, akadt más is, aki Speer nyomába szegődött. Ez a személy nem holtan akarta látni, hanem a segítségét kérni. Ez az illető Paul Nitze volt, egy egy amerikai gazdasági szakember. Ő az Egyesült Államok Stratégiai Bombázások kutatócsoportjának tagja volt. A USSBS néven ismert intézmény a katonai és civil szakemberek gyűjtőszervezete volt, akiknek különleges feladatuk volt: hogy a legtöbbet derítsenek ki a szövetségesek egyik harcászati innovációjának hatékonyságáról, amelytől a háború megnyerését várták. Ez volt a stratégiai bombázás. A szövetségesek stratégiai bombázási hadjárata 1943-ban vette kezdetét Európában. Az elképzelés az volt, hogy a szőnyegbombázások révén az ellenség gazdasági kapacitásait megbénítva, sodorják bele a vereségbe. A stratégia szerint Németország fő ipari létesítményeit szünet nélkül bombázták. Bármire lecsaptak, aminek köze volt a német hadsereg működéséhez. A szőnyegbombázások idején a szövetségesek Speer munkáját igyekeztek tönkretenni, aki azt kapta feladatául, hogy biztosítsa a fegyverzet utánpótlását. Úgy tűnt, a csatából Speer jött ki győztesen, mert bármilyen vehemensen is támadtak a szövetségesek (és, bár a fegyveripar súlyos károkat szenvedett), Speernek köszönhetően tovább működött. A szövetségeseknek igy nem maradt más választásuk, mint a szárazföldön küzdeni meg minden méternyi megszállt területért, ám miután az európai háborút megnyerték, továbbra sem tettek le a stratégiai bombázásról. Azt remélték, ezzel a módszerrel a japánok elleni harcot is rövid úton megnyerhetik. Ehhez azonban tudniuk kellett, mit rontottak el Németországban. Nietzének meg kellett találnia Speert, mielőtt a háborús bűnösökre vadászó csoport nyakon csípné, és szedjen ki belőle minden szükséges információt. 
A találkozó rövid időn belül meg is történt (mindenki tudta már akkor, hogy a nagy nácik közül, aki nem oldott kereket, az csaknem mind Flensburgban van). Speer ekkor egy esélyt kapott az életre. Szakértelme komoly alkutényezővé vált, amikor arra került sor, hogy mentse az irháját. Talán ez az együttműködés mentette meg őt később a kötéltől?
Mindenesetre hamarosan már énekelt is, mint egy kismadár. Számos információt adott át a szövetségesek bombázó hadjáratának hatásairól, hosszasan beszélt a német hadigépezetről, és annak működéséről. Arról is beszámolt, hogyan tette a náci ipart még ütőképesebbé. 
Erről szól a könyv jelentős része: alapos betekintést enged a német hadiipar rejtelmeibe.
F.L. Anderson tábornok , a Nyolcadik Amerikai Légiflotta főparancsnoka, miután tudomást szerzett Speer zsenialitásáról, azt mondta neki: "Ha korábban ismertem volna az eredményeit, az egész Nyolcadik Amerikai Légiflottát utasítottam volna, gondoskodjék arról, hogy mihamarabb alulról szagolja az ibolyát". 
Végül ilyen büntetést nem kapott, de 20 évet lehúzott Spandauban, annak a négy nemzetnek a tagjai által őrizve, aki ellen Hitler háborúját szervezte. Az amcsik keményen próbálkoztak az ítélethirdetés után vagy 5 évvel a kiszabadításával (hogy lecsapjanak a szaktudására egy új életet biztosítva cserében az Újvilágban), ám az oroszok hajthatatlanoknak bizonyultak, és a szabadulása után egy több, mint 60 éves tatára már nem tartottak igényt, igy az amerikai álom nem jött össze.
Hogy mit tudott a párt legsötétebb bűneiről, azt magával vitte a háború kitörésének 42. évfordulóján bekövetkezett halálakor. A nürnbergi perben ezt mondta: "A német nép eddigi vezetősége kollektív felelősséggel tartozik azért a sorsért, amely most a német nép előtt áll. A kollektív felelősséget a vezetésben részesült minden személynek egyénileg kell viselnie annak érdekében, hogy e bűn súlya, amely különben a német népre hárulhatna, ezekre a személyekre helyeződjék."
A könyv kiolvasása után azt kérdeztem magamtól: "mennyire higgyek neki?" Huh
Mindenesetre a könyv magyar címét picit túlzásnak tartom, az angol címe Inside the reich, míg az eredeti Erinnerungen, (ami emlékeket jelent magyarul). Ezek valahogy reálisabban hangzanak.

Téma iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány.
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
[-] Az alábbi 1 felhasználó kedveli George Bailey hozzászólását:
  • l.a.c.y.
Válaszol
November 13-án meghalt Wilbur Smith ! Angel
Azt vallotta magáról, hogy hisz a jó győzelmében a rossz felett, és abban, hogy a szeretet mindent legyőz. De jó lenne! Blush
Hát 'mostmár' nem fogja megírni a smaragdos kard történetét ! Confused
[-] Az alábbi 1 felhasználó kedveli hockeyapu hozzászólását:
  • Agi83
Válaszol
Bartha Ákos: Véres város

[Kép: thumb_show.php?i=d5vvkgaff&view]

    avagy Ha a finn ugor, a magyar miért nem ugor?

1944. március 19-én "előkelő külföldi rokonaink váratlanul (?) megérkeztek". Magyarán: Magyarországot megszállták a német fegyveres erők. Valójában Hitler még ennél is korábban, 1943 szeptemberében adott utasítást a megszállás előkészítésére, majd az akció irányitására is megtalálta a megfelelő embert Maximilian von Weichs tábornagy, a délkeleti hadszintér főparancsnoka személyében. Döntését hadászati és gazdasági megfontolások, és nem utolsó sorban a magyar kormány nyugati szövetségesekkel folytatott béketárgyalásai motiválták. A német haderő főparancsnoksága által kidolgozott "Margarethe" terv Magyarországot három zónára osztotta: 1. Nyugat-Magyarország (Budapesttel), 2. Kelet-Magyarország (a Tiszától délre és keletre), 3. Északkelet-Magyarország (a Tiszától északra).Mivel a hadi helyzet a németek szempontjából egyre romlott, 1944. február végén az OKW kiadta a részletes utasításokat, majd megkezdődött a kijelölt csapatok összevonása. 
Sok akkori résztvevő szerint az ellenállás nem lett volna teljesen kilátástalan, ha március 14-ig tettek volna előkészületeket. Sőt, dálnoki Veress Lajos altábornagy, a IX. hadtest parancsnoka még a március 19-ei ellenállást sem tartotta céltalannak. Ő maga hozzá is látott az előkészületekhez: elrendelte csapatai mozgósítását, és várta a Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes parancsát. Március 19-én kora hajnalban meg is érkezett a parancs  - ez azonban nem az ellenállásról, hanem  annak megtiltásáról szólt. Ám ez a parancs sem jutott el minden alakulathoz. Újvidéken, a péterváradi Duna-hídon a 16. határvadász zászlóalj fél órán át harcolt a német csapatokkal. Egyes adatok szerint Budaörsön, Sopronban és Székesfehérváron is történt ellenállás. 
A lokális konfliktusok azonban nem szélesedhettek egységes ellenállássá, mivel a kormányzati körök nem konfrontációs politikában gondolkodtak. Kállay Miklós kormányfő - Romániához és Csehszlovákiához hasonlóan - emigráns képviseletet igyekezett előkésziteni "legitim kormányzati tényezőkkel", miután egyre távolabb került az álmodott forgatókönyv: Magyarország angolszász erőkkel való megszállása. Erre vajmi kevés esély mutatkozott 1944 tavaszán, miután az USA európai politikájának fókuszába 1943 késő nyarától már biztosan nem a balkáni vonal, hanem a normandiai partraszállás került (from Paris to Berlin).
Az 1942 márciusában kinevezett Kállay-kormány már a kezdetektől a német szövetségtől való békés elszakadáson és a háborúból való kivonuláson munkálkodott a színfalak mögött. Az 1943- eleji doni katasztrófa után felélénkülő puhatolózásoknak Mussolini (ideiglenes) bukása adott új impulzust az év nyarán. A német megszállók által hatalomra juttatott Sztójay-kormány alatt azonban a kiugrás hosszú ideig lekerült a napirendről. A változást 1944 augusztusa hozta el, amikor is döntő változások következtek be az európai hadszintéren. Augusztus elsején kitört a Tadeusz Bór-Komorowski tábornok irányítottá, ötvenezer lengyel fegyveres mozgósító varsói felkelés. Az elhúzódó küzdelemről a hónap utolsó hetében Bukarestre szegeződött minden tekintet, ahol előbb a német hadigépezett omlott össze kártyavárként , majd a mindössze 22 éves román államfő szánta rá magát döntő fordulatra. Mihály király augusztus 23-án letartoztatta az átállásra nem hajlandó Antonescu tábornagyot, majd két órával később az elképedt német követet tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről. 
Ezt követően katonai kormány alakult, amely lezárta a román fővárost, bekerítve ezzel a Bukarestben állomásozó mintegy 14 000 német katonát. Csak mindezek után jelentette be a király a katonai diktatúra felszámolását és a Vörös Hadsereghez való átállást. Mihály király következő lépése egy újabb front megnyitása volt, és elrendelte a román csapatok Észak-Erdély elleni támadását. Az oroszoknak komoly területi követelései voltak Bukaresttel szemben, igy Románia ezzel a régóta vágyott revanssal keresett kárpótlást a várható veszteségekért, amik nem is késtek. Az oroszok megszállták az országot, az új kormányt semmibe vették, a katonákat pedig hadifogságba hurcolták. A helyzetet valamelyest szanáló 1944. szeptemer 12-ei román fegyverszünet is jóval súlyosabb kötelezettségeket rótt Romániára, mint az áprilisi előzetes feltételek. Mivel Bukarest legfőbb célja Észak-Erdély visszaszerzése volt, Sănătescu miniszterelnök már a fordulat után ultimátumban szólította fel Magyarországot a másik bécsi döntéssel visszacsatolt területek kiürítésére, egyúttal a román haderő határincidensekkel és bombázásokkal provokálta Budapestet. Megkezdődött a magyar-román fegyveres harc Erdélyért, Magyarország pedig hadműveleti területté vált. 
 Nyugaton ezekben a napokban szabadult fel Párizs, néhány nappal később pedig kitört a szlovák nemzeti felkelés Besztercebányán. Az 1944 tavasza óta szervezett, és augusztus 29-én kirobbantott felkelés sikere érdekében a németellenes szlovák autonomistákból a csehszlovákig, a polgári pártoktól az emigráción át egészen a kommunistákig érő törékeny, de működőképes egységfront jött létre, amelyet politikailag az addig illegalitásban működő Szlovák Nemzeti Tanács felügyelt, katonailag pedig Tiso hadseregének számos magas rangú tisztje irányított - immáron Tiso és a németek ellen. Pozsony a partizánokkal összejátszó katonák és csendőrök miatt már hetekkel a felkelés előtt elvesztette az ország középső területe feletti ellenőrzést, mire válaszul Berlin a megszállás mellett döntött. Ez adta meg a jelet a felkelés megindítására. A lehetőségekhez mérten alaposan előkészitett, 18 000 katonával és néhány ezer partizánnal megindított akció nyomán a felkelők szinte pillanatok alatt birtokukba vettek egy körülbelül 20 000 négyzetkilométernyi területet Szlovákia középső részén. Az angolszász és szovjet légihíd által támogatott fegyveresek száma hamarosan 70 000 főre rúgott, és a németeknek végül csupán hasonló nagyságú erőkkel sikerült leverniük a szabadságharcot október végére. A német megtorlás mintegy ötezer áldozatot követelt.
Szeptember elején Szófiában következett be fordulat. Bulgária egyedüliként a német táborban csak az angol-amerikai szövetségesekkel állt hadban, vagyis a Szovjetunió ellen nem harcolt. Ezt a felemás helyzetet Moszkva számolta fel. 1944. szeptember 5-én hadat üzent Bulgáriának, amit a Vörös Hadsereg bevonulása és a szovjetbarát kormány hatalomra jutása követett. Jóval szívderítőbb volt a magyar közéletre ez idő tájt nagy hatást gyakorló finn példa. A finnek az 1939-1940-es téli háború után még évekig hadban álltak a szovjetekkel, amit az 1944. szeptember 19-én Moszkvában aláirt fegyverszünet zárt le. Az egyezség nem kötelezte Finnországot hadüzenetre Németország ellen, és az ország is megszállás mentes maradt. Hasonló célokat szeretett volna elérni Kállay titkos diplomáciai stábja, majd az 1944. augusztus 29-én Horthy által kinevezett, Lakatos Géza vezérezredes vezette kabinet legtöbb tagja. Maga a kormányzó sem igen gondolhatott másra, amikor az 1944. augusztus 31-én Budapestre érkező Heinz Guderian vezérezredesnek szükségesnek tartotta a szemébe mondani: "a politikában mindig több vasat kell a tűzben tartani". A budapesti finn út azonban megvalósíthatatlannak bizonyult, hiába hangzott fel akkoriban egyre többet az alábbi kérdés a magyarok körében: "ha a finn ugor, a magyar miért nem ugor?" A Nagynémet Birodalommal határos Magyarország gazdaságilag és stratégiailag is sokkal fontosabb volt Hitler számára, mint az onnan másfél ezer kilométerre fekvő Finnország.
Sok kisebb-nagyobb nyilasok/németek elleni akciókat hajtottak végre a magyarok (az ellenállók között olyan neveket is találni, mint Kádár János vagy Göncz Árpád) ebben az időszakban. És bár az oroszok már a szomszédságban voltak, kérdéses, hogy egy felkelés esetén, számíthattak volna tőlük segítségre. Párizst szövetséges csapatokkal szabadították fel, kevesebb, mint 1800 szövetséges katona, civil és partizán élete árán. Ezzel szemben Varsóban mintegy 20 000 ellenállót és 200 000 civilt öltek meg a levert felkelés alatt és után. A varsói felkelés vérbe fojtását a Visztula túlpartjáról végignéző Vörös Hadsereg példája, illetve a sikertelen magyar-orosz kooperációs próbálkozások arra figyelmeztettek: érdemes szkeptikusnak lenni a keleti front támogatásával kapcsolatban.
Gondolom, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB) sem gondolta túl komolyan, mikor az alábbi öt "kéréssel" fordult a 2. Ukrán Front parancsnokához (a más "felszabadított" országokból érkező hírek hallatán).
1."Azok a magyar csapatok, melyek megnyitják a frontot a szovjetek előtt, ne legyenek foglyok, hanem külön magyar seregtestként, magyar vezetés alatt vehessenek részt a harcokban".
2. Az 1941 óta szovjet fogságba került magyar katonákból is ide verbuváljanak.
3. A magyar seregtest egészüljön ki a még fel nem szabadított részeken hadakozó partizánokkal és munkáscsapatokkal, megalkotva a magyar fölszabaditó hadsereget, amelyet sürgősen lássanak el megfelelő modern fegyverzettel. 
4. A felszabadított Magyarországon maradjon meg a magyar polgári közigazgatás, beleértve a rendfenntartás szerveit it.
5. "Gyakorlati összhang és együttműködés" épüljön ki a felek között.

Show Contentspoiler:

Mint már említettem, sok ellenálló felvette a harcot a nyilasuralom előtt és alatt is, az viszont tény, hogy Magyarországon nem volt a varsói vagy a szlovák nemzeti felkeléshez hasonló tömegfelkelés, viszont az eredményeket tekintve emiatt akár hálás is lehet au utókor. Ritkán esik szó az ellenállás sötétebb oldaláról, vagyis a szembeszegülés áráról. Összességébe ugyanis az ellenállás volt az egyik legkevésbé sikeres és legkevésbé kifizetődő háborús stratégia. Morális értelemben véve a fegyveres ellenállás egyszerre volt igazolható, mert a megszállók és azok kollaboránsai ellen irányult, és megkérdőjelezhető, ugyanis zűrzavart és rettenetes vérontást okozott igen szerény eredményért cserébe.
Éppen ezért nem is volt feltétlenül népszerű a civilek körében.
Reguláris hadseregek támogatása nélkül nem sikerre, hanem drasztikus megtorlásra volt kilátás. A "hőstettek" utóbb tankönyvekbe kerültek (netán a nagyvászonra is, lásd pl. Max Manust https://www.imdb.com/title/tt1029235/ ), míg a névtelen áldozatok a Dunába. A egykori csehszlovák elnök Edvard Benes által elrendelt és a brit szabotázsszervezet (SOE) közreműködésével kivitelezett prágai Heydrich-gyilkosságot bestiális megtorlás követte, amely mintegy 5000 helyi életébe került (és még mai napig felmerül a kényelmetlen kérdés, hogy érdemes volt-e levadászni ezt a nácit). Ennek ellenére az utóbbi években mozifilmeken keresztül népszerűsített Antropoid hadműveletben részt vevő Jozef Gabcik napjainkban is a "legnagobb szlovákok" közt szerepel. Míg Gabcik a nyolcadik helyet foglalja el ezen a listán, a szlovák nemzeti felkelés vezetői közül senki nem került be az első százba. 
Magyarországon német vagy nyilas prominens elleni sikeres merényletről nem tudni, az átállás, majd a sokak által kívánt felkelés pedig nem valósult meg. Hotrhyból nem lett Mihály király, Bakay vagy Gidófalvy nem vált Golianná, Kiss János nem lett magyar Bór-Komorowski. Igaz, németellenes munkájukban nem támogatta őket emigráns kormány vagy a szövetségesek hadereje.
A Benes által feláldozott 5000 ember ugyan hozzájárult az 1938-as müncheni egyezmény érvénytelenítéséhez, ám az 1945-ben (1939-es határaihoz képest) 200 km-re nyugatra "tolt" Lengyelország ugyanazt kapta, mint az a "németek utolsó szövetségeseként" a történelembe bevonult Magyarország: szovjet befolyást, majd kommunizmust - amiképpen Csehszlovákia is.
Nem maradtak figyelmen kívül a "csendes ellenállók" sem, akiket nem a bosszú ötlete foglalkoztatott, hanem az életmentés, legyen szó katonaszökevényekről, zsidokról, a háború során Magyarországra vetődött lengyelekről, franciákról és egyéb nemzetiségűekről. Sok életmentő neve felbukkan a könyvben, de egyiké sem annyiszor, mint Raoul Wallenbergé.
De róla majd bővebben egy másik könyv kapcsán.
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
Star 
Ingrid Carlberg - Itt egy szoba, és rád vár...

[Kép: thumb_show.php?i=gexvhx7gv&view]


Svédországban 1944. július 7-e úgy vonult a történelembe, hogy ezen a napon futott Gunder Hägg világrekordot 1500 méteren tizenkilencezer lelkes néző előtt Göteborgban. Budapesten 1944. július 7-e az a nap volt, amikor nyilvánosságra hozták Horthy Miklós kormányzó döntését, hogy leállítja a deportálásokat. Ez alkalommal a kormányzó nem elégedett meg kéréssel. A rendeletet, amellyel átgázolt a kormányon, már csütörtökön publikálták. Sztójay Döme miniszterelnök kénytelen volt Edmund Veesenmayert informálni az új helyzetről.
Ugyanezen a napon délután 2 órakor felemelkedett a Lufthansa Junkers Ju–52-es gépe Bromma repülőteréről Svédországban. A Hermann Stache nevű, horogkeresztes, propelleres gép a villák fölött tett egy bal kanyart, és ezek után folytatta útját Budapest felé. A fedélzeten levő tíz utas között ott ült egy kopaszodó, 32 éves építész és élelmiszer-kereskedő, sebtében újdonsült diplomatává átalakulva. Célja egyszerű volt: megmenteni amennyit lehet.

Köztiszteletben állt, utcákat neveztek el róla, szobrot emeltek az emlékének, történelmi könyvek egyik főszereplője, mégis szovjet börtönben végezte életét. Raoul Wallenberg másmilyen életet képzelt el magának. Nem kereste a hős szerepét, még csak kalandra sem vágyott. 1944-ben egy kis kereskedelmi vállalatnál dolgozott, amely libákat, pulykákat és tojásport importált Magyarországról. Az Egyesült Államokban szerzett építészmérnöki végzettségével az üzleti életben szeretett volna karriert elérni, de nehezen találta a helyét.
Magyarország náci megszállását követően egyre szorongatóbb hírek jutottak ki a világba a magyarországi zsidóság sorsáról. A legkülönbözőbb erők: a svéd külügyminisztérium, az Egyesült Államok stockholmi nagykövete és a háborús menekültek megsegítésével foglalkozó amerikai kormányszervezet, a War Refugee Board megbízásából végül is Wallenberget jelölték ki a budapesti mentőtevékenység megszervezésére. A fiatal svéd azonnal vállalkozott erre a nagyon is veszélyes feladatra. Szabad elhatározásából, a jó ügybe vetett feltétlen hittel és nagy önbizalommal készült küldetésére. Fél évet, a magyar történelem talán legtragikusabb hat hónapját töltötte a Svéd Nagykövetség másodtitkáraként, a svéd követség humanitárius akciójának vezetőjeként.
Wallenberg nem a hagyományos diplomáciai módszereket alkalmazta, hanem a vesztegetéstől a zsarolással való fenyegetésig szinte bármilyen lehetőséget megragadott, hogy életeket menthessen. Olyan emberekkel szállt (szemtől) szembe, mint Adolf Eichmann vagy Edmund Veesenmayer.
Elsőként egy svéd védő-útlevelet tervezett, amelynek célja az volt, hogy a magyar és a német hatóságok előtt igazolja, hogy a menlevél tulajdonosa a svéd követség védelme alatt áll. Először 1500 ilyen "Schutzpass" kibocsátására kapott engedélyt, majd sikerült ezt a számot több mint tizezer fölé emelni. A munkatársai is a védettek közül kerültek ki, az iroda alkalmazottainak létszáma több száz főre gyarapodott, de sokszor még így is nehezen győzték a munkát. 
Szálasi hatalomátvétele után még nagyobb erőfeszítéseket kényszerült tenni védettjei megmentése érdekében, mert a nyilasok legtöbbször nem vették figyelembe a védettséget igazoló okmányokat. Ezért megnövelte a svéd "védett házak" számát. Pesten több mint harminc épületen függött a svéd zászló, ezeket a házakat Wallenberg a svéd fennhatóság alá tartozónak nyilvánította. A házakba hamarosan 15 000 lakó költözött.
A fiatal svéd az Eichmann parancsára gyalog a határ felé irányított zsidó menetek megsegítését is megkísérelte. Munkatársaival megpróbálták kiszabadítani a vagonokból és a menetoszlopokból a svéd védetteket, valamint ételt és gyógyszert juttatni a gyalogmenetektől elcsigázott, éhező és gyakran a szabad ég alatt alvó embereknek.
1944 vége felé Budáról Pestre helyezte át a követség működését. Védettjei már sem a nemzetközi gettóban, sem a védett házakban nem voltak igazán biztonságban, az ellenőrizhetetlen helyzetben különböző nyilas csoportok önhatalmúlag jártak el, kiürítettek akár védett házakat is, lakóikat pedig elvitték vagy agyonlötték.
Mindenhol ott volt, ahol segíteni kellett. Ott volt a pályaudvarokon és Hegyeshalomnál, ott volt a védett házakban és a gettóban. Egyedül, egy szál felöltőben szállt szembe az egyenruhás, állig felfegyverzett náci és nyilas gyilkosokkal. Határozott fellépése és egyéniségének kisugárzása feledtette ellenségeivel, hogy ő is ugyanolyan védtelen és kiszolgáltatott, akár védencei. 1944. december 26-án bezárult a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. A nyilas kormány és az Eichmann-kommandó még ezt megelőzően elmenekültek a fővárosból, Wallenberg viszont a gondjaiba vett zsidokkal együtt Budapesten maradt.
A magyar fővárosban még javában dörögtek a fegyverek, amikor 1945. január 13-án  barátjával és munkatársával, Langerfelder Vilmossal együtt elhagyta a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utcai épületét, hogy Debrecenbe induljon a szovjet főparancsnokságra, ahol pesti gettóba szorított budapesti zsidokkal kapcsolatban szeretett volna segítséget kérni. Egyiküket sem látták többé.
1956-ban a svéd miniszterelnök Tage Erlander egy levéllel a zsebében a Szovjetunióba indult, hogy Nyikita Hruscsovval találkozzon. A levelet Maj von Dardel, Raoul édesanyja írta, abban a reményben, hogy fia elolvashassa:

"Itt egy szoba és rád vár, amikor hazatérsz. Megérted, hogy mi mindannyian várjuk azt a napot, amikor szenvedéseid és a mi szenvedéseink véget érnek, és újra együtt élhetünk, mint a régi boldog időkben. A téged örökké szerető édesanyád és a te gyengéden ragaszkodó apád".

Sajnos szülei (de még évtizedekkel később testvérei sem) sosem tudhatták meg, mi lett pontosan Raoul sorsa, a szovjetek hosszú évekig tagadták fogvatartását. Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. Van aki 1945-re, más 1947-re teszi, de élnek feltételezések arról is, hogy évekkel/évtizedekkel később halt meg valamelyik szovjet börtönben.
1980 őszén az egykori magyar holokauszt-túlélőt, Tom Lantost beválasztották az Egyesült Államok Képviselőházába. Mivel ő maga és felesége is Wallenbergnek köszönhették az életüket, ezért javaslatot terjesztett elő, hogy az egykori diplomata posztumusz megkapja az Egyesült Államok tiszteletbeli polgára címet – Winston Churchill után másodikként. 1981. október 5-én Reagan elnök sajátkezű aláírásával emelte törvényerőre a javaslatot. 1987-ben Budapesten is felavatták a vészkorszak hősének emlékművét.

[Kép: thumb_show.php?i=n6vbjjd5w&view]
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
[-] Az alábbi 1 felhasználó kedveli George Bailey hozzászólását:
  • Don Camillo
Válaszol
Thumbs Down 
Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból 

[Kép: thumb_show.php?i=4xdwtjc2g&view]

A történet főszereplője Sin Donghjok, az első észak-koreai rab, aki kényszermunkatáborban látta meg a napvilágot és sikerült megszöknie. Gyermekkorát egy nagyfeszültségű szögesdróttal körülvett lágerben töltötte. Mivel nagybátyjai állítólag bűnt követtek el, az állam őt is bűnözőnek tekintette genetikailag, és teljes jogfosztottságban tartotta.
De nem róla akarok írni, pedig az ő története sem hétköznapi, (a témában olvastam már sokkal jobban megirt könyvet is, pl: https://moly.hu/konyvek/hyeonseo-lee-dav...het-nevvel). Nem, a dél-koreaiakról tudtam meg (a könyv olvasása közben) pár (számomra) megdöbbentő dolgot.

Emberi jogi szervezetek értetlenül szemlélik immár évtizedek óta, amint az észak-koreai munkatáborok embertelenségét feltáró, elsöprő erejű bizonyítékok nem kavarják fel a dél-koreai közvéleményt. Ahogy a Koreai Ügyvédi Kamara kiadványa megjegyezte: "a máskülönben szociálisan érzékeny dél-koreaiak ebben a tekintetben megmagyarázhatatlan módon süppednek bele a közönybe”.
Amikor I Mjongbakot 2007-ben dél-koreai elnökké választották, a szavazók mindössze 3%-a tartotta Észak-Koreát fontos ügynek. A válaszadókat elsősorban a magasabb fizetés érdekelte. Nem csoda, hogy Észak-Korea nem hozza lázba az embereket, amikor pénzről van szó. Dél-Korea gazdasága 38-szor, nemzetközi kereskedelmének volumene 224-szer nagyobb, mint Észak-Koreáé.
2010-ben óriási felháborodást keltett a nagyvilágban, amikor egy észak-koreai tengeralattjáró orvul elsüllyesztette a dél-koreai vizeken tartózkodó Cshonan hadihajót. A támadásban 46 dél-koreai tengerész halt meg. Amikor Észak-Korea tüzérségi lövedékeket zúdított egy apró dél-koreai szigetre, a támadásnak 4 civil esett áldozatul. De a dél-koreai bosszúszomj mindig hamar lecsillapodik. A dél-koreaiak hosszú évtizedekig igyekeztek értelmes párbeszédet kialakítani a phenjani kormánnyal. De mi a józan ész válasza arra, ha a szomszédos diktatúra a teljes tűzerejének 80%-át a két országot elválasztó, szigorúan őrzött demilitarizált övezet közelébe költözteti? Vagy arra, hogy Észak-Korea rendszeresen fenyegetőzik Szöul tűztengerré változtatásával?
A hadihajó és a sziget elleni akció csak kettő a halálos áldozatokat szedő meglepetésszerű támadások sorában, amelyek tíz-tizenöt évente megismétlődnek. 1968-ban egy észak-koreai kommandó megkísérelte megölni a dél-koreai elnököt. 1987-ben rakétatalálat érte a dél-koreai légitársaság egyik utasszállító repülőjét. 1996-ban pedig a Gangneung partjainál zátonyra futó észak-koreai tengeralattjáró matrózai után indított embervadászat okozott konfliktust.
Bár ezekben a támadásokban több száz dél-koreai vesztette életét, a szavazók mégsem sürgetik vezetőiket, hogy keményebben lépjenek fel. Az incidensek ugyanis nem gátolták meg az átlagos dél-koreai polgárt abban, hogy egyre gazdagabb és iskolázottabb legyen, és egyre jobb körülmények között éljen. Dél-Korea gazdasága a negyedik legnagyobb Ázsiában, és a tizenegyedik legnagyobb a világon.

Az ország a német újraegyesítés tanulságaiból is levonta a megfelelő következtetéseket. Tanulmányok szerint ha az újraegyesítés miatt a Német Szövetségi Köztársaságra nehezedő terhet Dél-Koreára vetítjük, akkor az anyagi áldozat két és félszer lenne nagyobb. Dél-Koreának 30 év alatt 2 trillió dollárjába kerülne az újraegyesítés, ami 60 évig jelentene magasabb adóterheket a lakosságnak, és jó ideig a GDP 10%-át emésztené fel. A dél-koreaiaknak nincs kifogásuk az újraegyesítés ellen, feltéve, hogy nem a közeljövőben történik meg. A lakosság jelentősebb része nem szeretné, ha a saját életében következne be, hiszen túl nagy árat kéne fizetni érte (kilépni a komfortzonából).

A déliek szemében az északiak iskolázatlanok, műveletlenek és rosszul öltözöttek, a hazájuk pedig annyira problémás, hogy nem éri meg bajlódni vele.
Maguknak a dél-koreaiaknak is komoly küzdelmet jelent, hogy saját sikerorientált, hierarchikus, elitista kultúrájukban boldoguljanak. A regény főszereplője ebben az állandóan túlórázó, bizonytalan, stresszes társadalomban próbálta megtalálni helyét. Az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development, Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) adatai szerint a dél-koreaiak sokkal többet dolgoznak, kevesebbet alszanak és többen lesznek öngyilkosok, mint bármelyik fejlett ország állampolgárai.
Nemcsak magukkal, de honfitársaikkal szemben is rendkívül kritikusak. A siker és az önértékelés szinte kizárólagos fokmérője az, ki milyen egyetemen végzett, és mennyire jól fizető, magas presztízsű állása van a Samsungnál, a Hyundainál, az LG-nél vagy a hozzájuk hasonló konglomerátumoknál. "A dél-koreai társadalom engesztelhetetlen, könyörtelen, és a verseny az emberek egész életét végigkíséri – mondja Andrew Kim Ungi, az ország egyik legnevesebb elitintézménye, a Koreai Egyetem szociológiaprofesszora. A teljesítménykényszer elképesztő eredményeket produkált. Gazdasági szakértők szerint Dél-Korea lenyűgöző példája annak, hogy a szabad piac, a demokrácia és a kemény munka hogyan változtat át egy kicsi, stagnáló agrártársadalmat globálisan is jelentős hatalommá.
Ám a hirtelen jött jólét árnyoldalai az igazán megdöbbentők. Míg a legtöbb fejlett országban az öngyilkossági ráta a ‘80-as évek óta folyamatosan csökken, Dél-Koreában továbbra is emelkedik, sőt 2000 óta megduplázódott. Dél-Koreában 2008-ban két és félszer többen követtek el öngyilkosságot, mint az Egyesült Államokban, és számottevően nagyobb, mint Japánban, ahol az öngyilkosság hagyománya a kultúrában gyökerezik.
Az öngyilkosság olyan sebességgel terjed Dél-Koreában, mint valami járvány. A helyzetet csak súlyosbítja a jólét hajszolása és az egyéni ambíciók miatti nyomás, a családok széthullása és a magány. "Külön probléma, hogy vonakodunk segítséget kérni a depresszió ellen. A dél-koreaiak rettegnek attól, hogy bolondnak nézik őket – állítja Ha Gjuszop, a szöuli Nemzeti Egyetem Orvosi Karának pszichiátere és az öngyilkosság megelőzésére szakosodott szervezet, a Koreán Association for Suicide Prevention elnöke.
"Ez az árnyoldala a gyors fejlődésnek.”
A "jóléti stressz” csak az egyik magyarázat arra, miért közönyösek a dél-koreaiak az északi menekültek iránt. A másik fontos tényező az, hogy a közvélemény kettészakadt a tekintetben, miként kellene kezelni az Észak-Korea szomszédságával járó kockázatokat. Attól függően, hogy éppen milyen politikai szelek fújnak, a közvélemény és a kormány a szemellenzős kiegyezés és az óvatos konfrontáció között ingadozik.
2008-as hivatalba lépése után I Mjongbak elnök és pártja keményebben lépett fel Észak-Koreával szemben. Leállította a segélyszállítmányokat, és újraindításukhoz feltételül szabta, hogy Phenjan tegyen lépéseket nukleáris fegyverzetének leszerelése és az emberi jogok helyzetének javítása érdekében. Ez a stratégia éveken át tartó feszült viszonyhoz, rakétakísérletekhez, gazdasági megállapodások befagyasztásához és fegyveres határ menti konfliktusokhoz vezetett. Észak-Korea totális háborúval is több ízben fenyegetőzött.
I Mjongbak előtt Dél-Korea máshogyan közelítette meg a kérdést. A „napfény-politikát” meghirdető Kim Dedzsung és No Muhjon csúcstalálkozókon vett részt Phenjanban Kim Dzsongil meghívására. Hatalmas mennyiségű élelmiszerrel, műtrágyával és Észak-Korea számára rendkívül előnyös gazdasági megállapodásokkal támogatták az országot. Szemet hunytak a munkatáborok létezése felett, és nem kérték számon, ki részesül a segélyekből. A stratégia Kim Dedzsungnak elég volt a Nobel-békedíjhoz.

Én mindig azt hittem, hogy a dél-koreaiakat csak érdekli saját honfitársaik (és sok esetben saját évtizedek óta elszakított rokonaik) szenvedése, és bármit megtennének, hogy ez a rémálom véget érjen számukra. Én kis naiv. 
Ez hiányzik az emberekből a mai világban (nem tudom, ha megvolt bennük valaha is): az empátia. Mindig olvasok véleményeket egy könyvről, mielőtt nekikezdenék, és legtöbben azt írták, hogy nagyon nem alakult ki bennük túl nagy szimpátia a főszereplő iránt, mert olyasmiket tett abban a lágerben a túlélésért (a német koncentrációs táborok lakóival ellenben, akik magukkal vihették egy korábbi szép élet emlékét, ő sosem tudhatta meg, mi az a család, a szeretet, de még Istenről sem hallott), amire ők (a kényelmes otthonukban) nem hiszik, hogy valaha képesek lennének. Merre tart ez a világ...

Show Contentspoiler:
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
Juszra Márdini: Pillangó 

[Kép: thumb_show.php?i=jfmcsebgm&view]

A tajtékzó hullámok közé vetem magam.
— Mit művelsz, Juszra?
Ügyet sem vetve a nővéremre a víz alá bukom. A tenger moraja elnyomja a szívverésem lüktetését. A mentőmellény felcsúszik a mellkasomon. Ahogy kidugom a fejem a vízből, kétségbeesett fohász hangját hallom a csónak felől. Megragadom a kötelet, és a szárazföld felé pillantok. Látom Európát. A nap sugarai a sziget fölé ereszkednek. Feltámad a szél, a csónak utasai pánikba esve jajgatnak, ahogy a lélekvesztőt dobálni kezdik a hullámok. Az afgán férfi kétségbeesve rángatja a motort, de hiába. Néha köhécselő hangot hallat, de nem indul be. Tönkrement. Magunkra maradtunk, kiszolgáltatva a hullámzó tengernek.
Meglátom a kisfiú arcát a csónak szorosan egymáshoz bújó utasai között. Vigyorog. Neki ez csak játék. Fogalma sincs azokról a szerencsétlenekről, akik a tengerbe vesztek. Az anyákról és a kisbabáikról, az öregemberekről és öregasszonyokról, az életerős fiatal férfiakról. Emberek ezreiről, akik nem érték el a partot, akik órákon át hánykolódtak tehetetlenül, míg végül elnyelte őket a tenger. Becsukom a szemem, és igyekszem úrrá lenni a kétségbeesésen. Ússz! Tudok úszni. Meg tudom menteni a kisfiút.
Anyámra gondolok, aztán apámra, a kishúgomra. Eszembe jutnak életem félig elfeledett diadalai, vereségei, a kínos pillanatok, amelyeket legszívesebben valóban elfelejtenék. Magam előtt látom apát, ahogy a vízbe dob. Egy férfi érmet akaszt a nyakamba. Egy tank céloz. Üvegszilánkok borítják be a járdát. Egy bomba szétzúzza a tetőt.
Kinyitom a szemem. A nővérem itt van mellettem a vízben, gyászos arccal mered a tornyosuló hullámokra. A kötél vágja a tenyerem. A tenger le akarja rángatni rólam a ruháimat. A végtagjaim sajognak a víz súlyától. Tarts ki! Túl kell élned! Újabb hullám közelít felénk, a tenger sötétlő vize vészjóslóan háborog a csónak mögött. Megfeszítem magam, ahogy a vadul hullámzó víz emelkedik és süllyed. A tenger nem úszómedence. Nincsenek falai, nincs alja. Ez a víz végtelen, féktelenül tajtékzik és lehetetlen megzabolázni. A hullámok megállíthatatlanok, akár egy hadsereg masírozó katonái.
A nap egyre mélyebbre ereszkedik, szinte eléri a sziget csúcsát. A part távolabbnak tűnik, mint addig bármikor. A tenger sötétbíbor vize csillog a felszínen, a fodrozódó habok sárgás színnel ragyognak a lenyugvó nap fényében. Hogy jutottunk el idáig? Hogy lehet az, hogy az életünk fabatkát sem ér? Mindent kockára tettünk, egy vagyont fizettünk azért, hogy egy túlzsúfolt lélekvesztőn megpróbáljunk átjutni a tengeren. Hát tényleg nincs más kiút? Ez az egyetlen módja annak, hogy elmeneküljünk a hazánkat pusztító bombák elől?
A tenger tajtékzó vize egyre nagyobb hullámokat vet. A fodrozódó víz a csónak oldalához csapja a fejem. A sós víz marja a szemem, belemegy a számba, az orromba. A szél összeborzolja a hajam. A hideg beleivódik a testembe, átjárja a lábfejemet, a vádlimat, a combizmaimat. Érzem, hogy a lábam kezd megmerevedni.
— Juszra! Mássz vissza a csónakba!
Még szorosabban markolom a kötelet. Nem hagyom, hogy a nővérem egyedül csinálja. Senki sem fog meghalni, amíg mi vigyázunk rájuk. Márdinik vagyunk. És úszni aztán tudunk.

"Már azelőtt úsztam, hogy járni tudtam volna". A fiatal szír menekültlány, Juszra Márdini egész életében úszóversenyzőnek készült, amíg a háború véget nem vetett békés, boldog gyerekkorának. Arra kényszerült, hogy a családját és a hazáját hátrahagyva Európában próbáljon új életet kezdeni nővérével, Sarával. Egy olyan országban, ahol nem kell attól rettegnie, hogy bombák hullanak az égből a medencébe vagy az otthonába. Juszra mindvégig elszántan küzdött azért, hogy ne kelljen feladnia úszóversenyzői karrierjét. 2015 nyarán egy zsúfolt gumicsónakban tartott Görögország partjai felé a háborgó tengeren, és amikor a csónak motorja tönkrement, nem volt más választása: beugrott a vízbe a nővére mellé, majd két társukkal együtt három és fél órát töltöttek a vízben, hogy biztonságban partra segítsék a csónakot, megmentve ezzel a többi menekült életét.
Juszra a menekültválság kellős közepén jutott el Németországba Szerbián, Magyarországon és Ausztrián át. Rendkívüli részletességgel elmesélt történetében megelevenednek a tudósításokban látott drámai képek, és betekintést nyerhetünk abba, hogy hogyan élte meg egy kamaszlány ezt az életveszélyes utazást. Berlinbe érve Juszra továbbra is keményen harcolt, hogy valóra váljon mindaz, amiről gyerekkora óta álmodott. Elszántságát végül siker koronázta: 2016-ban indult a riói olimpián az Olimpiai Menekültcsapat tagjaként, és később Magyarországra is visszatért az úszóvilágbajnokságra. Azóta jószolgálati nagykövetként járja a világot, hogy megossza az emberekkel inspiráló élettörténetét, és emlékeztesse őket: a menekültek is csak emberek, akiket a háború borzalmai kényszerítettek arra, hogy elhagyják a hazájukat.
Akárcsak 2-3 évvel ezelőtt a Nadia Murad: Az utolsó lány olvasása közben, ezúttal is felevenedtek bennem a 2015-ös képek, és az is, hogy miként tekintettem rájuk: (akárcsak egy Adolf Eichmann vagy egy Rudolf Höss) egy nemkívánatos statisztikára. Emberi oldalról sehogy. Nem vagyok büszke akkori énemre.

Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
Richard Shirreff: 2017 – Háború Oroszországgal

[Kép: thumb_show.php?i=aqjut3rb9&view]

A 2008-as orosz-grúz háború olyan volt, mint az 1930-as években a Rajna-vidék megszállása, de ahogy akkor, most sem foglalkoztunk a baljós előjelekkel. Aztán 2014-ben Putyin elfoglalta a Krím-félszigetet, ahogy anno a Szudéta-vidéket Hitler, de mi ezen is hamar túltettük magunkat. Azóta Oroszország megtámadta Ukrajnát, mint ahogy anno Németország Lengyelországot...

A lovaggá ütött NATO-tábornok könyve 2017-ben játszódik (és szintén akkor publikálták). A januárban beiktatott új amerikai (első női) elnök haladéktalanul szakított Obama Oroszországra vonatkozó "El a kezekkel!"-doktrínájával. Az első újszerű külpolitikai döntés az volt, hogy ellátják Ukrajnát tüzérségi röppálya-felderítő radarokkal, drónokkal, elektronikus harcászati eszközökkel, biztonságos hírközlési berendezésekkel, páncélozott Humvee-kkal és orvosi felszerelésekkel. Az országnak mindezekre égető szüksége volt ahhoz, hogy megvédje magát az orosz reguláris erők által támogatott szeparatistáktól, de a felszerelés önmagában rendszerint nem elég. Ezért a tábornokok tanácsára amerikai katonai szakembereket is küldtek a helyszínre, hogy kiképezzék az ukrán hadsereget a csúcstechnikát képviselő eszközök kezelésére. Így az amerikai elnök azt mondhatja a világnak, hogy az Egyesült Államok csak „kiképző” szerepkörben van jelen Ukrajnában. 
Egy agresszív Oroszország egy nacionalista elnök diktatórikus rémuralma alatt először mégis Ukrajnában provokálja a Nyugatot e kiképzőtisztek elrablásával, majd lerohanja a Baltikumot. A NATO bénult: nem tudja sem elrettenteni, sem megállítani az oroszok előre nyomulását. De miért nem? Egyrészt, mert az európai tagállamok az évek során elhanyagolták a haderejüket, és alaposan megvágták a védelmi büdzsét. Másrészt, mert az oroszoktól függő és őket kiszolgáló Magyarország és Görögország, valamint az örökké pacifista Németország rendre elgáncsolja az egységes fellépést. Mikor azonban az oroszok a véletlen folytán megsemmisítenek párszáz amerikai katonát és lelőnek néhány NATO hadihajót, a szövetség nagy nehezen a közös védelem mellett dönt. A NATO a brit és az amerikai kormány által támogatott katonai vezetése a politikai vezetést — a tagállamokat — átejtve keresztülviszi a saját, igen kockázatos tervét Oroszország kalinyingrádi exklávéjának lerohanására és az ott lévő nukleáris rakétaállomások elfoglalására. "Mert erre számít az orosz diktátor a legkevésbé, és igy elérhető, hogy a gőgje legyen a végzete, avagy a hübrisze legyen az ő kérlelhetetlen nemezise."

Amit a háborúk történetéből ismerünk, modern – gyakran elektronikus vagy digitális – formában jelen van a történetben. Kibertámadás, a számítógéphálózatok, vezetési központok megbénítása. Kémkedés (felderítés, hírszerzés és elhárítás), diverzáns akció, emberrablás. 
Shirreff tábornok azonban elsősorban katona és csak másodsorban tollforgató. Katonaként igyekszik roppant szabatos lenni. Aki nem tudná, a világ minden fegyveres testülete mindent  borzasztó pontosan nevez meg, majd ezt a folyondáros kifejezést betűszóvá rövidíti, hogy ne kelljen állandóan kiírni. A szabatosság teszi, hogy bármilyen tevékenységről esik szó, kapunk egy vödörnyi rövidítést. A tábornok ugyanezen szabatosság végett a hőseit úgy jelenteti meg, amint belépnek valahová, hogy teljes személyleírást kapunk, életkorral, bőrszínnel, katonai előmenetellel – ugyanis a regény további részében ilyesmit elmondani nincs idő, hiszen akkor már akció zajlik. Ettől a regényhez szokott olvasó kissé kényelmetlenül érzi magát, de legyőzi a fordulatos cselekmény. Az is csak kicsit Angel , hogy orosz főszereplői irodalmi vagy politikai panoptikumból kapták nevüket (Vronszkij, Brezsnyeva, Lavrentyij).
Shirreff belülről ismeri a NATO és minden nemzetközi döntéshozó testület működését. A nehézkességet, mely a szervezet méretéből adódóik, és hogy konszenzusos döntés hozni gyakorlatilag csaknem lehetetlen. Épp ezért hiteles, hogy az angolok leginkább csak szavakban támogatják a kényszerű ellenlépéseket, hiteles az is, hogy kormányválságot okoz az Egyesült Királyságban a haditechnikai csőd, és sajnos hiteles az is, hogy a döntéshozatali láncban a magyar képviselő (a görögökkel együtt szavazva) ellenez minden katonai lépést az újdonsült örök barát, az orosz elnök döntései ellen. Hogy hadd szégyelljük (okkal) a kormányunkat.
Összességében komoly (hollywoodi) akciófilm nyersanyaga a könyv, ugyanakkor nagyon elgondolkodtató – és félelmetes is.
De nyugi, mindez csak fikció. Ja, mégsem...
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
[-] Az alábbi 1 felhasználó kedveli George Bailey hozzászólását:
  • Mor Tuadh
Válaszol
Anne Applebaum: Vörös éhínség - Sztálin háborúja Ukrajna ellen

[Kép: thumb_show.php?i=mjraqzjwu&view]

Az emberi szervezet éhezése, miután elkezdődik, mindig azonos szabályok mentén zajlik. Az első fázisban a szervezet feléli a glükóztartalékait. Rendkívüli éhségérzet jelentkezik, az éhező személy minden gondolata az evés körül forog. A második fázisban, ami hetekig eltarthat, a test feléli a zsírtartalékait, és az organizmus drasztikusan legyengül. A harmadik fázisban a szervezet a saját fehérjéit fogyasztja el, kannibálként falva a szöveteket és izmokat. Végül elvékonyodik a bőr, kitágul a pupilla, feldagad a láb és a has, mivel az anyagcsere egyensúlyának rendkívül súlyos zavara a víz visszatartására készteti a szervezetet. Egészen csekély erőfeszítés is kimerültséget okoz. Eközben különböző betegségek gyorsíthatják a halál bekövetkeztét: skorbut, fehérjehiány, legyengült állapot, tüdőgyulladás, tífusz, diftéria, valamint fertőzések és bőrbetegségek hosszú sora, amelyeket közvetlenül vagy közvetve az alultápláltság idéz elő.

"Az első tanulság, ami kezd az ukrán tudat integráns részévé válni, az, hogy Ukrajnával kapcsolatban Oroszországot soha nem érdekelte, és soha nem fogja érdekelni más, mint az ukrán nemzet teljes megsemmisítése."

Ukrajnával különösen kegyetlenül bánt a XX. századi történelem (no meg a XXI. századi sem túl kegyes). Az I. világháború keleti frontvonala a mai Nyugat-Ukrajnán keresztül húzódott. Az ukránok két tűz között: az Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom konfliktusában találták magukat. Több millió ukrán az oroszok oldalán, több százezer pedig a Császári és Királyi Hadsereg soraiban harcolt – értelemszerűen nem ritkán egymás ellen. Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel, illetve az Orosz Birodalom felbomlása után több évig tartó polgárháború kezdődött a vörösök és a fehérek (és sokan mások) között. A harcok nagy része Ukrajna területén zajlott, több százezer ukrán áldozattal.
Az újonnan létrehozott Szovjetunióban, amelybe belekényszerítették Ukrajnát, a megszilárduló bolsevik hatalom eleinte támogatta a nemzeti kisebbségek öntudatának és kultúrájának erősítését, annak érdekében, hogy megszilárdítsa a rendszer támogatottságát. Ennek következtében az 1920-as évek az ukrán nemzeti kultúra felvirágzását hozta, ám
a szovjet rezsim azonban hamarosan tartani kezdett a korenizáció helyi változatától, az ukránosítástól. A sztálini terror, az 1937-es Nagy Tisztogatás Ukrajnában már 1933-ban elkezdődött, mikor a világ szeme inkább Németországra terelődött.
A Holodomorként emlegetett ukrajnai éhínség azonban talán a sztálini rendszer minden gonoszságán túltett. Óvatos becslések szerint 3,5 millió, de egyes történészek szerint több mint tízmillió ember halt éhen az 1932-33-as években Ukrajnában. Az áldozatok mintegy fele gyermek volt. A szovjet diktátor, Joszif Sztálin 1929-ben rendelte el a mezőgazdaság kollektivizálását. A regnáló kommunista (bolsevik) párt agitátorai rákényszerítették a parasztságot arra, hogy adják be a közösbe a földjeiket, hogy kolhozokat hozzanak létre. A rendkívül jó minőségű ukrán termőterületek lakosságát ez különösen súlyosan érintette. Eleinte, amíg nem volt kötelező belépni a kolhozokba, nem is nagyon csatlakoztak a földművesek. 1929-ben és 1930-ban ezért több tízezer szovjet hivatalnokot, illetve elkötelezett bolsevik ipari munkást küldtek vidékre a kolhozosítás folyamatának felgyorsítására. A kibontakozó ellenállás, a terménybeszolgáltatás megtagadásának letörésére meghirdették a „kuláktalanítást”, vagyis a jómódúnak kikiáltott földművesek letartóztatását, illetve deportálást az Urálba, Közép-Ázsiába (ha valakit különösebben érdekel ez a téma, annak javaslom a Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét c. könyvet).
Több ezer embert kivégeztek, a szovjet titkosügynökök pedig szorgos kézzel láttak hozzá a rekvirálásokhoz. A gabona mellett a többi élelmet is elvitték az ukrán falvakból, az ellenálló földműveseket kivégezték vagy letartóztatták. Az előírt kvótát el nem érő falvak nem kaphattak élelmet, nem kereskedhettek, de még a pénzüket is elvették.
Sztálin különösen aggasztónak tartotta a lázadást az ukrán területeken, mivel egy évtizeddel korábban az ott élők a Vörös Hadsereg ellen harcoltak a polgárháborúban. Az ukrajnai kommunista párton belül is volt egyébként ellenállás a sztálini mezőgazdasági politikával szemben, ami szintén aggasztotta a diktátort. 1932 őszén a szovjet Politbüro, a kommunista elit több olyan döntést is hozott, amellyel tovább rontott a helyzeten az ukrán vidéken. Egész falvakat, városokat tettek feketelistára, ami azt jelentette, hogy nem kaphattak élelmet. Az éhínség terjedése ellenére tovább forszírozták a rekvirálásokat. Az emberek azt ették, amit találtak: fakérget, füvet, gyökereket. Éhen halt emberek holttestei feküdtek az utcákon. Az emberek megették a halottaikat, vagy éppen a gyermekeiket.
A közhiedelemmel ellentétben, milliók halála nem annak a jele volt, hogy Sztálin politikája kudarcot vallott. Ellenkezőleg, ez a siker jele volt. "A győzelem kivívatott, az ellenség vereséget szenvedett". Nem a termés elégtelensége, és nem is a rossz időjárás okozta az éhínséget Ukrajnában. Bár a kolhozosítás káosza hozzájárult az éhínséghez vezető körülmények megteremtéséhez, az ukrajnai halálozások magas számát 1932 és 1934 között, kiváltképp pedig e szám ugrásszerű növekedését 1933 tavaszán még csak nem is a kollektivizáció okozta. Az éhezést leginkább a következő tettek és intézkedések okozták: az élelem erőszakos elvitele az emberek otthonaiból; az úttorlaszok, amelyek megakadályozták, hogy a parasztok munkát vagy élelmet keressenek; a gazdaságokkal és falvakkal szemben alkalmazott könyörtelen feketelistázási szabályok; a csere és a kereskedelem korlátozásai és a galád propagandakampány, amely azt célozta, hogy az ukránok tétlenül végignézzék a szomszédaik éhenhalását.
A szovjet rendszer sokáig titkolta az ukrajnai éhínséget. Nyilvánosan nem volt róla szabad beszélni, a Moszkvába akkreditált külföldi tudósítókat is utasították arra, hogy ne írjanak róla
(amikor 1956-ban Nyikita Hruscsov pártfőtitkár Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán elítélte Sztálin 1936-1938-as Nagy tisztogatását, egyetlen szót sem ejtett az ukrajnai holodomorról)
1985-ben az Egyesült Államok Kongresszusa pártközi bizottságot hozott létre az ukrajnai éhínség kivizsgálására.  A cél az volt, hogy „gyarapítsák a világ tudását az éhínségről, illetve hozzásegítsék az amerikai közvéleményt a szovjet rendszer jobb megértéséhez, feltárva a szovjet szerepet az éhínségben. Három évbe telt, hogy a bizottság összeállítsa a jelentését, mely a diaszpórában fellelhető túlélők szóbeli és írásos tanúságtételének gyűjteménye volt. Amikor 1988-ban a bizottság bemutatta a művet, a konklúzió szöges ellentétben állt a szovjet irányvonallal: „Kétség nem fér hozzá – vonta le a bizottság a következtetést –, hogy az Ukrán SZSZK és az észak-kaukázusi terület sok millió lakosa pusztult el ember által előidézett éhínségben, melyet az okozott, hogy a szovjet hatóságok elvették az 1932-es termést.”  Mire a bizottság 1988-ban zárónyilatkozatot tett, az ukrajnai éhínséggel kapcsolatos legfontosabb viták végül nem Európában, vagy Észak-Amerikában, hanem magában Ukrajnában kezdtek zajlani.
1986. Április 26-án különösen szélsőséges értékeket kezdtek mutatni Skandináviában a sugárzásmérő berendezések. Az atomtudósok, akik eleinte Európa-szerte az eszközök meghibásodására gyanakodtak, kiadták a vészjelzést. A kilengésekre azonban nem véletlenül került sor. A műholdképek néhány napon belül pontosan megjelölték a sugárzás forrását: egy atomerőművet az észak-ukrajnai Pripjaty városában. Kérdések hangzottak el, de a szovjet kormány nem szolgált sem magyarázattal, sem iránymutatással.
Öt nappal a robbanás után lezajlott a május elsejei felvonulás a kevesebb mint 140 kilométernyire lévő Kijevben. Emberek ezrei masíroztak az ukrán főváros útjain, mit sem sejtve a város levegőjében jelen lévő láthatatlan sugárzásról. A kormány nagyon is tisztában volt a veszéllyel. Az Ukrán Kommunista Párt vezetője, Vologyimir Scserbickij késve érkezett a felvonulásra, és nyilvánvalóan nyugtalan volt: a szovjet főtitkár személyesen utasította, hogy ne fújja le a parádét. "El fogja veszíteni a párttagságát, ha a parádét tönkrevágja."
Tizennyolc nappal a baleset után Gorbacsov váratlanul módosított a politikáján. Megjelent a szovjet televízióban, és kijelentette, hogy a nyilvánosságnak joga van tudnia a történtekről. Szovjet forgatócsoportok mentek a helyszínre, interjúkat készítettek orvosokkal és helybéliekkel, és elmagyarázták, mi történt. Rossz döntés született; egy turbinateszt balul ütött ki; egy nukleáris reaktor leolvadt. A Szovjetunió minden részéből érkezett katonák öntöttek betont a füstölgő romokra. Határozatlan időre kitelepítettek mindenkit, aki Csernobilhoz harmincöt kilométernél közelebb lévő településeken vagy tanyákon élt. A halálos áldozatok száma, amiből hivatalosan harmincegyet ismertek el, valójában ezrekre rúgott, mivel a betont lapátoló, valamint a helikopterrel a reaktor fölé repülő emberek a Szovjetunió más részein kezdtek meghalni a sugárzás okozta betegségben.
A baleset lélektani hatása semmivel nem volt kevésbé mély. Csernobil lerombolta a szovjet műszaki hozzáértés mítoszát – ama néhány mítosz egyikét, amiben még mindig sokan hittek. Ha a Szovjetunió azt ígérte a polgárainak, hogy a kommunizmus elvezeti őket a hightech jövendőbe, Csernobil annak a kérdésnek a feltevésére indította őket, hogy lehet-e egyáltalán bízni a Szovjetunióban. Ami fontosabb, Csernobil emlékeztette a Szovjetuniót és a világot a szovjet titkolózás súlyos következményeire, és még magát Gorbacsovot is arra késztette, hogy újragondolja az álláspontját a pártja múltjának és jelenének megvitatásáról. A baleset miatt megrendült szovjet vezető elindította a glasznoszty politikáját. A szó szerinti fordításban "nyíltságot", vagy "átláthatóságot" jelentő glasznoszty arra bátorította a tisztségviselőket és magánszemélyeket, hogy feltárják az igazságot a szovjet intézményekről, a szovjet múltról, így 1932–33 történetéről is. Ennek a döntésnek az eredményeként végül szétfeslett a hazugságok hálója, melyet azért szőttek, hogy az éhínséget – a statisztikák manipulálását, a halálozási nyilvántartások megsemmisítését, a naplóírók bebörtönzését – eltitkolják.
Felgyorsultak az események; a glasznoszty nagyon gyorsan valósággá vált. Gorbacsov ezzel a politikával a szovjet intézmények hibás működését szándékozott feltárni, abban a reményben, hogy ezáltal jobban fognak funkcionálni. Mások tágabban értelmezték a glasznoszty-ot. A szovjet sajtóban kezdtek igaz történetek és a történelmi valóságot bemutató írások feltűnni. Első ízben jelentek meg Alekszandr Szolzsenyicin és a Gulag más krónikásainak művei nyomtatásban. Gorbacsov lett Hruscsov után a második szovjet vezető, aki nyíltan beszélt a szovjet történelem „fehér foltjairól”. És Gorbacsov, eltérően az elődjétől, a televízióban tette a kijelentéseit:
"…pontosan a szovjet társadalom megfelelő demokratizálásának hiánya tette lehetségessé mind a személyi kultuszt, mind pedig a jogtiprásokat, önkényeskedéseket és az 1930-as évek represszióját – nyíltan fogalmazva, a hatalommal való visszaélésen alapuló bűncselekményeket. A tömeges represszió a Párt sok ezer tagját sújtotta, valamint pártonkívülieket. Ez a keserű igazság, elvtársak."
Az éhínség hatvanadik évfordulója, 1993 őszén olyan volt, mint a korábbiak közül egy sem. Két évvel korábban Ukrajna megválasztotta az első elnökét, és elsöprő többséggel a függetlenségre szavazott; a kormánya azzal, hogy ezt követően nem volt hajlandó új uniós egyezményt aláírni, felgyorsította a Szovjetunió felbomlását. Ukrajna Kommunista Pártja, mielőtt lemondott a hatalomról, az egyik utolsó emlékezetes cselekedeteként határozatot fogadott el, mely szerint az 1932–33-as éhínségért „Sztálin és legszűkebb köre által követett bűnöző irány” volt felelős. 
Mint szuverén állam 1993 őszére Ukrajna szabadon vitatkozhatott és megemlékezhetett a saját történelméről. A korábbi kommunisták és a korábbi másként gondolkodók különböző indítékokkal mind igyekeztek megszólalni. A kijevi kormányzat nyilvános eseménysorozatot szervezett. Szeptember 9-én a miniszterelnök-helyettes egy tudományos konferencia megnyitóbeszédében hangsúlyozta az éhínséggel kapcsolatos megemlékezések politikai fontosságát. "Csakis egy független Ukrajna képes garantálni, hogy ilyen tragédia soha többé ne ismétlődhessen meg" – mondta a hallgatóságának. Leonyid Kravcsuk elnök pedig a köv. mondta: "A demokratikus kormányforma megvédi az embereket az ilyen szerencsétlenségektől. Ha elveszítjük a függetlenségünket, örökösen arra leszünk ítélve, hogy hátul kullogjunk gazdaságilag, politikailag és kulturálisan. A legfontosabb, hogy ha ez megtörténik, örökösen szembe kell néznünk a történelmünk e rettenetes lapjainak megismétlődésével, beleértve az éhínséget, amelyet egy idegen hatalom tervelt ki ellenünk.”
És mindezek tudatában, Ukrajna az utolsó utáni emberig harcolni fog az újabb orosz "felszabaditás" ellen.
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
Ez a fickó valami Fideszes? Huh Nem olvastam, és nem is áll szándékomban.

Show Contentspoiler:


[Kép: thumb_show.php?i=pf83gxt9r&view]
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
(2022-04-27, 10:39:22)George Bailey Írta: Ez a fickó valami Fideszes? Huh Nem olvastam, és nem is áll szándékomban.

Show Contentspoiler:
Show ContentSpoiler:
[-] Az alábbi 1 felhasználó kedveli Blackpanther hozzászólását:
  • George Bailey
Válaszol
Rainbow 
Catherine Belton - Putyin emberei

[Kép: covers_729504.jpg?1647723224]

A könyv az orosz elnök szűk körének eddig ismeretlen történetét beszéli el: hogyan élte túl a KGB-hez köthető csoport a Szovjetunió összeomlását, miként tett szert óriási vagyonokra, nyerte vissza pozícióját, és milyen események hatására vált először az orosz, majd a világpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé. A szerzőnek sikerült eljutnia az elmúlt húsz év legfontosabb kulcsfiguráihoz (főleg a Putyin által hátbaszúrt, manapság száműzetésben élő egykori bennfentesekhez), akik jól tudják, mi zajlik a Kreml áthatolhatatlannak tűnő falai mögött. Az ő beszámolóik alapján egy kegyetlen, pókháló finomságú rendszer rajzolódik ki, amely embereket emelhet a magasba vagy taszíthat a mélybe, milliárdokat tüntethet el nyomtalanul, és egész nemzetek sorsát alakíthatja a saját érdekei szerint.
Részletes képet kapunk arról is, hogyan ragadta meg a hatalmat Putyin. A kései Jelcin-korszak állandósuló gazdasági káosza és az államfőig érő korrupció olyan helyzetet teremtett, hogy a '90-es évek végére a KGB árnyékállama fokozatosan visszaszerezte a pozíciókat a vezetésben, majd mikor egy államügyészi vizsgálat már közvetlenül Jelcin családját (és benne az elnököt) fenyegette, egy ügyes húzással Putyin megérkezett a hatalomba, először csak az FSZB vezetőjeként, majd miniszterelnökként. A pragmatikus hivatalnok imidzsét magára öltő Putyin az elnök szűk körét is megtévesztette. Mire észbe kaptak, már késő volt: a KGB átvette a hatalmat. A népszerűségét teljesen elvesztett Jelcint, lánya segítségével rábeszélték, mandátuma lejárta előtt mondjon le, így Putyin megbízott elnökként váltotta Jelcint.
Innentől kezdve válik igazán brutálissá a könyv. A hivatalosan azóta is csecsen terrorcselekménynek tartott 1999 őszi házrobbantások részletes leírása csak a bemelegítés. Ezek a terrorcselekmények azóta is sok szempontból tisztázatlanok. Sok független oknyomozó szedte össze azt, amit tudni lehet, és bár hivatalos nyomozás és vizsgálat nem mondta ki, de szép számmal utalnak körülmények arra is, hogy az oroszországi lakóházakat maga az FSZB robbantotta fel, hogy így lehetőséget adjon Putyinnak a kemény fellépésre a csecsenföldi lázadók ellen, s nem utolsósorban így az addigi nagyon alacsony népszerűségét is feltornázzák.
De mindez csak a kezdet volt. Teljes támadást intézett előbb a média ellen, független televíziócsatornákat hallgattatott el, tulajdonosaik örülhettek, ha elhagyhatták Oroszországot. Utána sorra kerültek az oligarchák. Az egy időben Oroszország leggazdagabb embere, Hodorkovszkij bebörtönzése egyértelmű jelzés volt mindenkinek: a nyugati útnak vége, itt orosz államkapitalizmus épül, ahol a legvégső tulajdonos minden esetben az állam.
Ami viszont a legjobban érdekelhet most minket, az az, hogyan korrumpálta és hálózta be a Nyugatot Putyin állama. Ahhoz, hogy előrenyomulhasson, mindenképpen meg kellett gyengíteni ellenfeleit. Ehhez kiváló lehetőséget láttak az európai szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali pártokban. Az, hogy Le Pen konkrétan orosz pénzből finanszírozta korábbi kampányait, mára bizonyított, de a könyvből az is kiderül, hogy például a görögországi Szirizát is minden bizonnyal az FSZB pénzéből hozták létre, mint ahogy komoly pénzek landoltak a német AfD-nél, az osztrák Szabadságpártnál és a magyar Jobbiknál is. De támogatták Putyin emberei a brit Konzervatív Párt egyes politikusait is, amely segítség bizonyára jól jött a Brexit környékén. Ahogyan a Trumppal való üzletelés is egy hosszabb történet, már a kilencvenes évek elején kezdődött, hiszen ők mentették meg az akkor még csak ingatlanmogult a biztos csődtől.
A könyv végén pedig elérkezünk Ukrajnához. Putyin a 2004-es ukrajnai narancsos forradalom óta meg volt győződve arról, hogy az ukránok kizárólag a CIA mesterkedése miatt választották meg elnöknek a Nyugat-párti Viktor Juscsenkót. Meggyőződésében később az sem ingatta meg, hogy ugyanezen ukránok 2010-ben aztán az oroszpárti Viktor Janukovicsot választották meg, akit aztán 2014-ben ismételten utcai tüntetések buktattak meg. A kommunizmus összeomlását Drezdában KGB tisztként megélő Vlagyimir Putyin számára traumatikus élmény volt az utcákon a hatalom ellen tüntetők látványa. Iskoláztatása és egész élete miatt felfoghatatlan számára, hogy felbujtás és pénzelés nélkül is utcára  mehetnek emberek, pusztán azért, hogy kifejezzék véleményüket. A mindenütt a rá és „KGB-kapitalizmusára” veszélyt szimatoló Putyin számára rémálomnak tűnt, hogy a nem is önálló országnak tekintett Ukrajna eltávolodik Oroszországtól. Úgy gondolta, ha másként nem megy, az ukránokat bajonettel kell szerelmi házasságra kényszeríteni. De vajon mindez gyakorlatba is átültethető...?

A 2020-ban íródott könyv a szerző utószavával zárul a 2022-es kiadáshoz: 
"Amikor ezt a könyvet írtam, eszembe sem jutott, hogy mire az olvasó kezébe kerül, Oroszország megtámadja Ukrajnát. Soha, egy pillanatig sem tűnt lehetségesnek, hogy Vlagyimir Putyin képes lenne ilyen értelmetlen háborút indítani egy testvérország ellen.
Írás közben mindvégig az volt a célom, hogy valósághű képes fessek Putyinról, hogy megmutassam, ki ő valójában. Szerettem volna megvilágítani az orosz elnök KGB-s hátterét, és fel akartam tárni, hogyan befolyásolja tetteit a hidegháborús mentalitás és a Nyugattal szemben érzett paranoia. Nem gondoltam volna, hogy miután meggyőzte magát arról, hogy az ukrán hadseregbe delegált NATO kiképzők és az Ukrajnába érkezett fegyverszállítmányok valós fenyegetést jelenthetnek a rezsimjére nézve, félelmei arra késztetik majd, hogy lerohanja a szomszédos országot. Ezt a lépést még az elnök moszkvai elitjéből is sokan képtelenségnek tartották. Putyin korábban a lépéseit előre kiszámítva, racionálisan cselekedett, és csak olyan műveletekre szánta el magát, amelyeket később le lehetett tagadni, illetve amelyekkel szemben kevésbé erőteljes válaszokkal kellett csak számolni.
Ám amióta e könyv Nagy-Britanniában megjelent, eltelt 2 pandémiás év. Ez alatt az idő alatt Putyin egyre inkább elszigetelődött mindenkitől. Már a belső kör emberei is amiatt panaszkodtak, hogy nekik is héthetes testörök által őrzött karanténba kellett vonulniuk, mielőtt bebocsátást nyertek az elnökhöz. Az elmúlt 2 hosszú évben Putyin paranoiája a hatalmát fenyegető veszélyeket illetően tovább súlyosbodott. Ennek első jelét 2020 augusztusában láthattuk, amikor Alekszej Navalnijt, az ellenzék vezetőjét novicsokkal megmérgezték. Nem sokkal később az elnök félelme köszönt vissza abban a brutalitásban is, ahogyan leverték a Navalnij 2021 januári letartoztatását követő tiltakozásokat. Most pedig, hogy az orosz gazdaság stagnál, és az életszínvonal zuhanni kezdett, végignézhetjük, mivé alakul végül Putyin paranoiája és az egyre erősödő autokrácia.
A rendszerben rejlő végzetes hiba tragikus leplezetlenséggel került napvilágra: a rezsim olyan mértékben lehetetlenitette el azokat, akik kritikákat fogalmaztak meg vele szemben, hogy már az elnök saját tanácsadói sem mernek mást mondani, mint amit szerintük ő hallani akar. Érdemi visszajelzések híján pedig Putyin arra a meggyőződésre jutott, hogy az orosz hadsereg pillanatok alatt megdöntheti a Zelenskij-adminisztrációt Ukrajnában, és egy Kreml-párti bábkormányt állíthatnak a helyére. Így mindjárt ama megalapozatlan félelmétől is megszabadulhatna, hogy az Egyesült Államok valamilyen módon Ukrajnát akarja felhasználni arra, hogy az ő uralmát gyengítse. A számitásba azonban végzetes hiba csúszott, és ma még nem tudjuk, hogyan fog végződni mindez. De az már ma is tisztán látható, hogy mindaz, ami történik, tragédia. Tragédia Ukrajna számára az értelmetlen emberáldozat és az orosz csapatok által elkövetett atrocitások miatt, de tragédia Oroszország számára is, mivel megint teljesen elszigetelődik, és az elmúlt 30 év gazdasági eredményei máról holnapra semmire lesznek.
Mindezek ellenére bizom abban, hogy e könyv valamelyest segít megérteni, mikért jutottunk el ehhez a fordulóponthoz - és azt is segít majd látni, milyen szerepet játszottunk mi ebben a folyamatban, hogyan hagytuk, hogy mindez megtörténjék. A jelek mindvégig ott voltak, mindenki láthatta őket".
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol
Star 
Peter Pomerantsev: Semmi nem igaz, bármi lehetséges

[Kép: 295680410_2244245702392925_2531350238579...e=62EACB7B]

"Az új Moszkva reggel talán oligarchiának tűnik, délután demokráciának, estére monarchiává változik, és totalitárius államként tér nyugovóra."

Oroszországban a tévénél dolgozni több, mint kamerát tartani és megfigyelni. Egy olyan országban, amely kilenc időzónát fed le, a világ szárazföldjének egyhatodát teszi ki, a Csendes-óceántól a Balti-tengerig, az Északi-sarkvidéktől a közép-ázsiai sivatagokig nyúlik, és egyaránt magába foglal szinte középkori falvakat, ahol az emberek még mindig kézzel merik a vizet fából készült kutakból, egyetlen gyár körül létrejött városokat, és kék üveg-acél felhőkarcolókat az új Moszkvában - a tévé az egyetlen erő, amely egyesit, irányit, egyben tart. Az új - a XX. századi válfajához képest sokkal árnyaltabb - önkényuralom központi gépezete.
Amikor az Elnök hatalomra jutott 2000-ben, az első dolga volt megkaparintani a televíziót. A Kreml ezen keresztül döntötte el, mely politikusoknak "engedélyezi" a bábellenzék szerepét, és milyen legyen az ország történelme (egy olyan világrészen, ahol Lenin és Trockij kitörölték a cár emlékét, Sztálin kitörölte Trockij emlékét, Hruscsov Sztálinét, Brezsnyev Hruscsovét, a peresztrojka kibelezte a teljes kommunista századot... és minden alkalommal a múlt hősei gonosztevőkké válnak, az utcanevek megváltoznak, arcokat vakarnak le fényképekről, enciklopédiákat szerkesztenek újra. Ahol a hatalmat megkaparintó lerombolja elődje munkásságát) és milyen tragédiákat illetően rendeljenek el hírzárlatot (legyen az a Kurszk atomtengeralattjáró katasztrófája, vagy a Dubrovka színházi meg a beszláni túszdráma).
Az új Kreml nem követi el ugyanazt a hibát, amit az egykori Szovjetunió: itt soha nem lesz unalmas a tévé. A szovjet irányitást kell ötvözni a nyugati szórakoztatással. A XXI. századi média vegyíti a szórakoztatóipart a propagandával, a nézettséget az önkényuralommal. És mindezek közepén maga az Elnök áll, aki ennek hatalma alkotott meg egy senkiből, egy szürke pacából, és villámgyorsan, előadóművészként váltogatja a szerepeit: katonából szerető lesz, majd meztelen mellkasú vadász, üzletember, kém, cár.
A kommunista évtizedekben az orosz nép kényszerűségből és életösztönből kifejlesztette az alkalmazkodás egészen magas szintű képességét. Azt, amely a túlélésük és morális épségük záloga volt. Azt, amely lehetővé tette, hogy úgy mutassák a párthoz hű polgár képét, hogy közben titokban a BBC-t, és a Szabad Európát hallgatják. Hogy úgy tapsolják meg a vezetőket és úgy énekeljék a dalokat a felvonulásokon, hogy közben senki egy fikarcnyit sem hisz a rendszerben, és mégsem bolondul bele ebbe a kettősségbe. Abban a korszakban ez valóban minden értelemben a felszínen maradás kulcsa volt, az egyetlen választás. Ezt a hozzáállást azonban nem lehet egyik pillanatról a másikra leépíteni, még akkor sem, ha közben borul a politikai rendszer.
A diktatúrában, káoszban, oligarchiában edződött nép egészen egyedi és külső szemlélőként kiszámíthatatlan szabályok szerint viselkedik.
Mindehhez a képlethez pedig a XXI. században érkezett valami Moszkvába (az újabb diktatúra mellé): elképesztően sok pénz (no persze nem a becsületes átlagember zsebébe). A szerző történeteinek jó része elképzelhetetlenül nagy luxusról szól. Egyrészt olyan emberekről, akiknek már semmit nem jelent a pénz, mert akkora vagyont halmoztak fel, másrészt olyanokról, akiknek a pénz jelent mindent, és ezért bármire hajlandók is. 
És még ezeknél is többet megtudhatunk arról, milyen módszerek kellettek ahhoz, hogy egy a diktatúrából éppen csak felébredő nemzetet néhány év alatt, azaz történelmi mércével mérve egy lélegzetvétellel később ismét diktatúrába vezessenek. Baljós képet kaphatunk arról, mekkora hatalom van annak a kezében, aki uralja a médiát, és képes bizonyos dolgokra figyelmet irányítani, bizonyos dolgokról pedig elterelni azt. Sőt, az orosz állami média ennél jóval tovább megy. Nem csak a hangsúlyokat rendezi át, hanem sokszor legyártja az alternatív valóságot, egyetlen igazságnak beállítva azt, igy fordítva a nép ellen mindazokat, akik nemkívánatosak az Elnök számára.
Minderre a vezetésnek számos tévécsatorna meg műsorformátum áll rendelkezésére, és számos szakember is, akiknek a manipuláció és a szó pszichológiai értelmében is hatékony propaganda terjesztése a fő feladata és szakterülete. Ezen formátumokkal és ezen szakemberekkel is megismerkedünk, és bár az ő pontos motivációjuk a nyugati ember számára talán sosem lesz egészen megfejthető, elképesztően érdekes olvasni, hogy az amúgy akár liberális elveket valló szerkesztők, riporterek és producerek hogyan gyártják le saját mentségeiket, narratívájukat és világmagyarázatukat. 
A csernobili tragédiát is el lehetett tussolni (egy ideig), de amit az szétszórt a világban visszacsinálni már kevésbé.
Tomas Masaryk, Putyin előbb-utóbb rábaszik.

Fuck you, Michael Masi!
Válaszol


Fórumra ugrás:


Jelenlevő felhasználók ebben a témában: 1 Vendég