Könyvmoly

[George Bailey]

Helen Rappaport- A Romanovok utolsó napjai



1918. április 29-én este egy különleges szerelvény állt a transzszibériai vasútvonal távoli Ljubinszkaja vasútállomásának egy mellékvágányán, nem messze Omszk városától. Őrsége szokatlanul erős volt. Első osztályú kocsijában Miklós Alekszandrovics Romanov, minden oroszok egykori cárja és német születésű felesége, Alekszandra ült.
A minden kiváltságától megfosztott, bírósági tárgyalásra vagy száműzetésre váró Miklóst és családját tizenhárom havi, először a szentpétervári Sándor-palotában, majd legutóbb a nyugat-szibériai Tobolszkban tartott házi őrizet után elszállították. Ha ő még nem is, körülötte néhányan bizonyára tudták, hogy ez a cár utolsó utazása. Ám, akik sejtették is, mi történhet majd egykori uralkodójukkal, aligha tudták elképzelni a közelgő rémség megdöbbentő valóságát.
Miklós egész addig megőrizte jó kedélyét, de a biztonságos menedékbe vetett reményeit durván összezúzták, amikor feleségével együtt rádöbbent, hogy nem Moszkvába vagy Oroszországon kívüli száműzetésbe viszik őket, ahogy azt remélték. A vonat, amelyen ültek, a legeslegutolsó helyre tartott azok közül, ahová Miklós vágyakozott: Jekatyerinburgba.
"A világon bárhová mennék, csak az Urálba ne” – mondta a jelentések szerint aznap este, amikor a vonat a városhoz közeledve lelassított. Mivel Tobolszkban rendszeresen olvasta a helyi újságokat, jól tudta, hogy az uráli munkások hangulata „durván ellene fordult”. Minden oka megvolt rá, hogy akár mint egykori uralkodó, akár mint egy beteg feleség, négy sebezhető lány és egy gyengélkedő, vérzékeny fiú szerető családfője, rettegjen attól, hogy ilyen helyre, ilyen emberek közé vigyék erőszakkal. Az Oroszország régi büntetőrendszerének történelmi középpontját jelentő Jekatyerinburg olyan helyekre és rémségekre nyíló átmenőállomás volt, ahonnét nem volt visszatérés.
Miklóst ás a teljes családját a bolsevikok 1918. július 17-én hajnalban kegyetlen brutalitással végezték ki, majd szinte bohózatba illő módon, elképesztő szervezetlenséggel eltemették, majd kihantolták, elégették a holttesteket, ezután ismét eltemették őket. De vajon hogyan teltek ennek a szorosan összetartó családnak az utolsó napjai és milyen következményei voltak e rémtettnek? No meg kinek a parancsára hajtották végre?
Soha senki nem tárta fel még ilyen meggyőzően az uráli bolsevikok és a moszkvai vezetés kapcsolatát – miután a hivatalos orosz történetírás ma is azt tartja, hogy a gyilkosságra sem Lenin, sem bárki az új szovjet-kommunista kormány vezetői közül nem adott utasítást, és főleg nem a cárné, a lányok, a kiskorú Alekszej és a szolgák megölésére. Soha senki nem írta meg ilyen percnyi pontossággal a kivégzés minden hátborzongató részletét – felkutatva minden létező beszámolót az utolsó órákról. És soha senki nem ábrázolta még ennyire árnyaltan az utolsó orosz cárnak, feleségének, lányainak és beteg fiának személyiségét – minden hibájukkal, de ugyanakkor azzal a méltósággal együtt, ahogy sorsukat viselték.

Én a könyv kiolvasása előtt még azt sem tudtam, hogy a cárné kinek volt az unokája. Minél többet olvasok, annál inkább rájövök, mennyire