Könyvmoly

[George Bailey]

Harry herceg: Tartalék



Én voltam az árnyék, a biztos háttér, a B terv. Létezésem akkor nyerne igazán értelmet, ha Willyvel történne valami. Azért élek, hogy támaszt nyújtsak, szükség esetén elvonjam a figyelmet, és elterelő hadműveletbe kezdjek, valamint, ha a szükség úgy hozza, szerveimmel is rendelkezésre álljak. Például a vesémmel. Vértranszfúzióval. Csontvelővel. Mindezt teljesen egyértelművé tették már életutam elejétől fogva, később pedig rendszeres időközönként ismét tudomásomra hozták.

Eddig is sokat lehetett tudni "a brit királyi család fekete bárányának" kikiáltott másodszülött herceg sorsának alakulásáról, de az információk mindig a sajtó szűrőjén keresztül jutottak el hozzánk, Harrynek pedig pontosan ezzel van problémája: szerinte a média a születése óta hazudik és ferdítéseket közöl róla, zaklatja őt és szeretteit. A Palota pedig – állítása szerint – sosem segített neki a sajtó elleni hadjárataiban. Ebből lett elege, és ezért írta meg könyvét, amelyben elbeszéli a történetet egy olyan a nézőpontból, amit eddig nem ismertünk: a sajátjából.
Az események sodrába Harry életének egyik legmeghatározóbb napján kapcsolódunk be: akkor, amikor megkapja a hírt édesanyja haláláról. Diana hercegné 1997. augusztus 31-én szenvedett halálos autóbalesetet Párizsban, miközben seregnyi paparazzi üldözte végig a városon. Gyerekei éppen apjukkal és a királyi család többi tagjával Balmoral kastélyában töltötték a nyár utolsó napjait. A fiúknak Károly mondta el a tragikus hírt, Harry pedig azonnal mentális falat húzott a történtek köré, és meggyőzte magát, hogy Diana nem halt meg, csak rejtőzködik az őt folyamatosan zaklató sajtó elől, amely Harry életét a késöbbiekben is megkeseritette.
A távolságtartás a család közös vonásának tűnik: Harrynek a fivéréhez Vilmoshoz hasonlóan, apja, Károly is sokszor elérhetetlennek tűnt. "Megtapasztaltam otthonunkban a stabilitás, a melegség és a szeretet hiányát” – fogalmaz a kötetben. Harry felnőve mélységesen boldogtalannak, idegroncsnak tartotta magát. Miközben folyamatosan kereste önmagát, próbált elmenekülni abból a rideg környezetből, amelyben férfivá kellett válnia, és ahol igyekeztek kiirtani "a benne élő vadságot”.
Középiskola után a sereget választja karrierútként, amelyről könyvében sokak szerint sokkoló beszámolót ad: "Az első általam tudatosan kioltott élet után visszatérve a bázisunkra mentális önvizsgálatot tartottam. Már korábban is vettem részt harcban, és öltem is, de ez volt a legközvetlenebb harcérintkezésem az ellenséggel. A többi összecsapás személytelenebb volt. Itt és most tisztán láttam a célpontot, az ujjam az elsütőbillentyűn pihent, majd lőttem. Feltettem a kérdést, hogy milyennek érzem magamat. Traumatizáltnak? Nem. Szomorúnak? Nem. Meglepettnek? Nem. Minden tekintetben felkészültnek. Tettem a dolgomat. Azt, amire kiképeztek. Azt is megkérdeztem magamtól, hogy érzéketlen vagyok-e, és a reakcióm hiánya lehet-e vajon a halállal kapcsolatos, immár hosszú ideje fennálló, ambivalens viszonyom következménye. Nem gondoltam, hogy így lett volna. Ez tényleg csak szimpla matek. Ezek rossz emberek voltak, akik rossz dolgokat követtek el katonáink ellen. Ha az általam a forgalomból imént kivont fickó még nem ölt brit katonát, akkor hamarosan megtette volna.
A legtöbb katona nem tudja megmondani, pontosan hány ember haláláért felelős. Harci körülmények közepette gyakran komoly nagyságrendben fordulhatnak elő vaktában leadott lövések. Az Apache-ok és laptopok korában időbélyeggel ellátva rögzítettek mindent, amit csak a két szolgálati időszakom alatt tettem. Mindig pontosan meg tudtam mondani, hány ellenséges harcossal végeztem. Fontosnak tartottam, hogy soha ne riadjak meg ettől a számtól. Sok mindent megtanultam a seregben, ezek közül az elszámoltathatóság alighanem a prioritási lista csúcsán állt. Esetemben ez a szám huszonöt, ami nem tölt el elégedettséggel, ugyanakkor szégyenérzetet sem kelt bennem. Természetesen jobban szeretném, ha a szám nem szerepelne a katonai önéletrajzomban, és nem ez maradna meg elmémben, ugyanakkor azt is nagyra értékelném, ha egy háború és tálibok nélküli világban élhetnék. De még a magamfajta, olykor-olykor elvarázsolt gondolkodásra hajlamos embernek is tudomásul kell vennie a megváltoztathatatlan realitásokat.
A harc hevében nem tekintettem embernek ezt a huszonöt személyt. Ha embernek tekintettem volna őket, akkor képtelen lettem volna végezni velük, vagy akár csak ártani is nekik. Ők a sakktábláról eltávolítandó figurák voltak, a Rosszak, akiket mindenképpen le kellett kapni, mielőtt megölhetnék a Jókat. Arra képeztek ki meglehetősen jól, hogy „másokként” tekintsek rájuk. Bizonyos szinten felismertem ennek a tanult szétválasztásnak a problematikus mivoltát. Ugyanakkor azt is láttam, hogy mindez elkerülhetetlen részét képezi a katonáskodásnak. Egy újabb realitás, amit nem lehet megváltoztatni."
A nagy áttörést azonban Meghan Markle felbukkanása hozta el az életében, a könyv történetvezetése is itt csúcsosodik ki. "2016 novemberének első óráiban és napjaiban néhány percenként újabb és újabb mélypont következett. Megdöbbentem, és szidtam magam, amiért megdöbbentem. És mert felkészületlen voltam. Felkészültem ugyan a szokásos őrületre, a szokásos rágalmakra, de a féktelen hazudozásnak erre a szintjére nem számítottam. Mindenekelőtt a rasszizmus ért váratlanul. Mind a burkolt rasszizmus, mind pedig a harsány, közönséges, szemtől szemben megnyilvánuló változata. A Daily Mail állt az élre. A főcím: Harry csaja (majdnem) egyenesen Comptonból jött. Alcím: Bandák bűntanyája (Meg) anyjának otthona – ide jár majd Harry teázni? Egy másik bulvárlap ezzel a hatásvadász szöveggel szállt be az arénába: Harry gengszterkirályi családba házasodik?"
Harry és frissen alapított családja idővel otthonra leltek a tengerentúlon, ám a hőn áhított szabadság a családi békét nem hozta el számára. A könyv végén kirajzolódó kép szerint a közte és a szigetországi családja közötti ellentét feloldhatatlan marad, magyarázat pedig nincs. A traumatizált kisfiú, aki csak szeretetre vágyott, aki fogolynak érezte magát a monarchia csapdájában, teljesen elhidegült családjától, amelynek tagjai feltételezése szerint információkat szivárogtattak ki róla, és feláldozták őt jóhírnevük érdekében. A másik oldal nézőpontját pedig esélyünk sincs megismerni, mert ők – szokásukhoz híven – hallgatnak.
Harry egy hosszú sétához hasonlítja az életét, amit az anyja koporsója mögött kullogva kezdett, a katonai kiképzésen folytatott egészen a világ végéig, a Palotából ki, egy szebb jövő felé.