Könyvmoly

[George Bailey]

Tavaly két fontos Afganisztánról szóló könyv került kiadásra, és örömmel jelentem, hogy két hét alatt sikerült mindkettőt
Bár a két afganisztáni esemény között kb. 170-180 év telt el, mondhatni elég sok a hasonlóság.


William Dalrymple - A sah visszatér  Háború Afganisztánért (1839-1842)



Ahogy az Egyesült Államok hadseregének pár évvel ezelőtti kivonulása is mutatta, Afganisztánt meghóditani lehetetlen. Az 1980-as években a szovjetek befolyásszerzési kísérletei is kudarcot vallottak, még korábban, a 19. század közepén pedig a britek gyarmatosító törekvései is zátonyra futottak, sőt katasztrofális következményekkel jártak.
A brit gyarmatbirodalom már óriásira nőtt a 19. századra, de ezzel együtt járt a folyamatos fenyegetettség is, hiszen ugyanarra a területre másoknak is fájt a foguk. Az angolok az indiai szubkontinenst jól belakták, de egyszer csak elterjedt egy olyan híresztelés, hogy az oroszok Közép-Ázsia felé akarnak terjeszkedni. Néhány brit arisztokrata ezt az értesülést felhasználva vaskos kötetekbe foglalta, miért is olyan veszélyesek az oroszok a térségben. Ezzel, ha mást nem is, azt sikerült elérniük, hogy az addig meglehetősen passzív oroszok érdeklődését felkeltse Afganisztán iránt.
És mint ahogy a 2001-es megszállás következtében egy érdekeiket képviselőt helyeztek hatalomra Hamid Karzai személyében, hasonlóképpen jártak el az angolok is, akik Sah Sudzsát tartották erre a legalkalmasabbnak, hiába érkeztek olyan jelzések, hogy a nép inkább egy másik uralkodócsalád tagjának, Doszt Mohamednek a pártján áll, aki némi pénzért egyébként szintén nyitottnak mutatkozott az együttműködésre. 
A könyv bemutatja a háború tágabb előzményeit, az afganisztáni viszonyokat, Sáh Sudzsá háború előtti pályafutását, a nagyhatalmi vetélkedés kezdeteit.
Az angolok a megszállás mellett döntöttek, de ezt elképesztő hozzá nem értéssel tették. A Kelet Indiai Társaság részben a személyes és kicsinyes ellentétek, szakmai féltékenység hatására rosszul kezelte az egész helyzetet és a hadjáratra is elképesztően tehetségtelen vezetőgárdát állítottak össze. Akik jobban látták a helyzetet, azok nem tudtak érdemben beleszólni a dolgokba, illetve volt aki a karrierje érdekében félretette addigi álláspontját. A sáh hatalmának megszilárdítása viszont már nem jött össze, ugyanis a britek nagyobbrészt alábecsülték az afgán ellenállás mértékét és Kabult ugyan sikerült elfoglalniuk, de kétéves ottlétük kudarcok sorozatává vált, Sáh Sudzsá uralma kizárólag brit felettesei, leginkább a Kabult kormányzó fiatal skót arisztokrata, Alexander Burnes kegyétől függött. Burnes, ez a tehetséges, de végtelenül becsvágyó és kalandor természetű brit politikus végül eltaktikázta magát, és 1841 őszére egyre inkább elszigetelődött, Kabul lakossága pedig elpártolt Sáh Sudzsától és Duszt Muhammad Barakzai emír fiához, Akbar Khánhoz állt át, aki végül 1841 novemberében lemészároltatta Burnest, a skót fejét pedig egy lándzsára tűzve közszemlére tette Kabulban. A kabuli fellegvárat kézben tartó mintegy ötezer fős brit expedíciós haderő az eseményeket bénultan és tanácstalanul szemlélte, tehetségtelen parancsnoka, Macnaghten szintén a kabuli felkelők kezére került, és őt is meglincselték. Ezután 1842. január elején Akbar Khán engedélyt adott a mintegy ötezer fős kabuli brit haderő távozására Dzsalálábádba. A visszavonuló brit haderő azonban nem élte túl a zord afgán telet és Akbar Khán erőinek folyamatos rajtaütéseit (mészárlását), mindössze egyetlen személy, William Brydon skót orvos vergődött el nagy nehezen a Dzsalálábádba, az ottani brit erőkhöz. A rengeteg halott mellett nagyon sok brit civil is afgán fogságba esett. A bosszúszomjas britek ezután újabb hadjáratot indítottak Kabul ellen, amelyet 1842-ben javarészt földig romboltak, de az időközben meggyilkolt Sáh Sudzsá után többé nem próbálkoztak a Durrání dinasztia restaurálásával, és visszahozták az afgán trónra az időközben Indiába internált Dúszt Muhammadot, a Kabult felszabadító Akbar Khán apját.
1844 nyarán, röviddel azután, hogy Doszt Muhammad újra trónra ült, s megkezdte romba dőlt és kifosztott országa újjáépítését és egységesítését, a világ másik felén Miklós, Oroszország cárja meghívatta magát Viktória királynőhöz és Albert herceghez a windsori kastélyba. A cárnak vajmi kevés fogalma volt arról, milyen nagy a parlament és az ellenzéki pártok befolyása a kormányra, így hát abban a meggyőződésben távozott Angliából, hogy a királynővel és legbefolyásosabb minisztereivel, különösen Sir Robert Peellel és Lord Aberdeen külügyminiszterrel folytatott magánjellegű megbeszéléseinek kedvező kicsengését értelmezheti a kormány politikai szándéknyilatkozataként. Konkrétan úgy képzelte, hogy Anglia immár készségesen támogatni fogja az Ottomán Birodalom feldarabolására tett erőfeszítéseit. Ám a britek pusztán kötetlen eszmecsereként tekintettek e megbeszélésekre, nem pedig afféle becsületbeli egyezségként, ahogyan a cár hitte. A villásreggeli képtelen zűrzavarba torkollt, híven jelképezve az eljövendőket: a vendégsereg néhány tagja, köztük a szász király, a herceg evezőseinek segítségével csónakokon átkeltek a tavacskán azzal a célzattal, hogy alaposabban szemügyre vegyék a devonshire-i zsiráfokat, ám az állatok megriadtak, az ellenkező irányban átgázoltak a vízen, majd szétkergették az innenső parton várakozó cári kíséretet, és ámokfutásba kezdtek Chiswick Mall pázsitos udvarain át. Az állami libériás őrök végül elvezették a megvadult zsiráfokat, ám ettől a perctől kezdve vége-hossza nem volt a balszerencsés véletlenek, elszólások és diplomáciai félreértések ama sorozatának, mely kilenc esztendő múltán, 1853-ban kérlelhetetlenül Oroszország és Anglia krími háborújához vezetett. Ez alkalommal az angol–orosz rivalizálás nyolcszázezer áldozatot követelt.


Craig Whitlock - Afganisztán-iratok  A háború titkos története



A vietnámi és iraki háborúkkal ellentétben az Afganisztán ellen 2001-ben indított amerikai támadásokat a közvélemény szinte egyhangúlag támogatta. A célok eleinte világosak voltak: legyőzni az al-Káidát, és megakadályozni, hogy a szeptember 11-i terrorcselekmény megismétlődhessen. De nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei elűzték a hatalomból a tálibokat, a küldetés letért az eredetileg kijelölt útról, ami végül Amerika leghosszabb időn át vívó háborújának kudarcához vezetett.
2001. szeptember 11-én, amikor két, terroristák által eltérített repülőgép belecsapódott a New York-i World Trade Center ikertornyaiba, Afganisztánban brutális tálib diktatúra uralkodott, amely menedéket nyújtott a merényletet megszervező Al-Kaidának. Húsz évvel később, 2021. augusztus 30-án, amikor az utolsó amerikai repülőgép felszállt a kabuli repülőtérről, Afganisztánban ismét a tálibok uralkodtak. A két dátum között az Egyesült Államok felfoghatatlanul sok pénzt és rengeteg energiát fordított arra, hogy az 1970-es évek vége óta folyamatos háborúskodástól sújtott Afganisztánból működő, demokratikus és stabil országot csináljon, amely nem jelent veszélyt sem a nyugati világra, sem a környezetére, sem önmagára. Bátran mondhatjuk, hogy ez nem jött össze.
Sem Bush, sem Obama, sem Trump nem ismerte be, hogy a háború kudarcot vallott, sőt egyre több katonát küldtek Afganisztánba. Az afganisztáni háború tényleg sokban hasonlított a vietnámi háború dinamikájához – milyen érdekes, hogy a helyi erőket ott sem sikerült jól kiképezni, a lezárása is hasonlóan pánikszerű volt, valamint az is rengeteg pénzt, értékes életeket emésztett fel. Az amerikaiak nem értették meg, hogy nem lehet ráerőltetni a demokráciát egy olyan országra, amely nem kér belőle. Nincs szükségük az afgánoknak iskolákra, mert az ottani munkalehetőségek 90%-a mezőgazdasági munkára korlátozódik. Nem sikerült megnyerniük maguknak az afgán népet sem, miután számtalan félresikerült támadás során rengeteg afgán civil vesztette életét.
Hogy mennyire nehéz dolga volt az amerikaiaknak Afganisztánban, azt legjobban a "A belső ellenség” című fejezet mondja el. Whitlock felidéz egy esetet 2012. szeptember 16-én, amikor egy istenhátamögötti őrposzton hat amerikai katona és hét afgán rendőr közösen teljesített szolgálatot. Az afgánok közül hatan egyszer csak hátulról tüzet nyitottak az amerikaiakra, akik közül négyet megöltek, valamint végeztek a hetedik afgánnal is, aki valószínűleg nem akart részt venni a gyilkosságokban (két amerikai csak a szerencsének köszönhetően maradt életben). A támadók ezután nyom nélkül felszívódtak. Olyan afgán rendőrök voltak ezek, akik az amerikaiaktól kaptak kiképzést és fegyvert, végső soron a bérüket is az amerikai állam fizette az Afganisztánnak nyújtott bőkezű segélyeken keresztül. A háború második szakaszában (vagyis a 2010-es években) nagyon megszaporodtak az ilyen támadások, noha az első időkben még szinte egyáltalán nem fordultak elő. Ez megmérgezte az amerikai katonák és az afgánok viszonyát, mert a közös járőrözés folyamán az amerikaiak legalább annyira féltek a saját szövetségeseiktől, mint a táliboktól. A fejezet jól mutatja Whitlock forrásainak erősségét, mivel a hátbatámadásokról az amerikai közvélemény alig értesülhetett. A Pentagon hivatalosan mindig arról beszélt, hogy az afgán erők egyre profibbak, egyre megbízhatóbbak, egyre nagyobb részt vállalnak a háború terheiből. A bizalom megroppanásáról, az afgán rendőrök korruptságáról, a megdöbbentően nagy számú dezertálásról szinte soha nem esett szó. A problémákról nyíltan sem a tábornokok, sem a politikusok nem beszéltek, mert attól tartottak, hogy az afganisztáni szerepvállalás még népszerűtlenebbé válna, ha az emberek tudnák a teljes igazságot – így viszont az amerikai közvélemény számára soha nem derült ki a problémák tényleges súlya.
Végül, akárcsak az angolok csaknem másfél évszázaddal korábban, az amerikaiak is a kivonulás mellett döntöttek, magára hagyva szövetségeseit.
Ahogy A Sah visszatérben olvasható: "Amikor csapataink megkezdték a visszavonulást…Az afgán nemesek könnyek közepette járultak elém, mondván, hogy megtévesztettük és megbüntettük a tulajdon barátainkat; felbujtottuk őket, hogy szálljanak szembe a tulajdon honfitársaikkal, azután pedig otthagyjuk őket az oroszlán torkában. … amint a britek kiteszik a lábukat Kabulból. Akkor nyomban visszatér és megkínoz, börtönbe vet, minden vagyonunktól megfoszt és megszégyenít mindenkit aki a mi (brit) pártunkra állt."
Mig Whitlock szerint: "Kabul 2021-es eleste sok tekintetben nagyon hasonlított Saigon negyvenhat évvel korábbi elestére. A légihíd megindításakor kétségbeesett afgánok ezrei özönlötték el a repülőtér egyetlen kifutóját.. Néhányuknak sikerült felkapaszkodnia az óriás gép külsejére. Később összezúzott emberi testrészeket találtak a jármű kerékaknájában."

Jelen világpolitikai események fényében pedig különösen vészterhes olvasni egy gandamaki öregnek a William Dalrymple íróhoz intézett szavait (mikor kutatómunkát végzett a könyvéhez): "Az amerikaiaknak lassan bealkonyul. Most Kína napja virrad fel."