Könyvmoly

[George Bailey]

Marat Gabidullin - Orosz zsoldosok Putyin szolgálatában



Marat Gabidullin minden, csak nem jó útra tért zsoldoskatona. Azt se mondhatjuk, hogy riadóztatni akar lelkiismeret-furdalásában, azért határozta el egy szép napon, hogy szembefordul azzal a Társasággal, amelynek tagja volt. Neki nem a leleplezés fontos. Marat ugyanis katona. Egy a többi egyenruhás közül. Ráadásul "homo sovieticus", aki úgyszólván, minden sejtjében hordozza a mai orosz férfi skizofréniáját. Ő büszke arra, hogy tagja lehetett a reguláris hadsereg légideszant-alakulatának. Büszke rá, hogy mint a Wagner-csoport tagja zsoldosként harcolt Szíriában az Iszlám Állam ellen. Marat egyébként lelkesen meséli, hogyan vett részt abban a hadműveletben, amely lehetővé tette Palmürának az iszlamistáktól való visszafoglalását. Annak a Palmürának, amiről mindenki fantáziál, aki több ezer éves civilizációkról álmodozik. Mégse tud zavarodottság nélkül szembenézni azzal a ténnyel, hogy illegális kísértethadseregben szolgált, olyan hadseregben, amely nemrég került a hírközlő eszközök érdeklődésének kereszttüzébe, annál is inkább, mivel katonáit – Ukrajnától Szíriáig, Líbiától Közép-Afrikáig és most Maliban is – gyilkosságokkal és nők megerőszakolásával vádolják, sőt, azzal is, hogy az országban, ahol bevetették őket, rendszeresen sarcolják a civil lakosságot.
Ez a könyv nem bűntudattól gyötrődő, bűnbánó ember vallomása. Az írás épp azokból az ellentmondásokból meríti erejét, amelyektől a szerző sem tud szabadulni. Minden ízében orosz történet az övé, egy félresiklott élet meg egy üdvözülés története. Olyan alkalmi katona kalandja, aki hivatalosan nem létező hadseregben szolgált.
Marat élni akart, azért határozta el magát könyvének megírására. Arra, hogy rögzíti a tényeket. Hogy márványba vési az ő történetét is meg a fegyvertársaiét is. Azt a történetet, amit az orosz hatóságok eddig elhallgattak. Mert a Kreml szerint a Wagner-csoport nem létezik. Ez a fegyveres csoport, amit az orosz rezsim érdekei szerint a világ minden égtáján bevetnek – így a hivatalos verzió –, valójában nincs is, vagyis agyrém, a rezsim ellenségeinek beteges képzelődése. Elsősorban persze a nyugat-európaiaké. Vlagyimir Putyintól ezzel kapcsolatosan többször is próbáltak információt szerezni, de ő sohasem volt hajlandó elismerni, hogy zsoldosokat is bevetnek a harci övezetekben, és módszeresen tagadta, hogy a Kreml bármiféle kapcsolatban állna ezzel a magánhadsereggel.
Annál is inkább, mivel zsoldosokat toborozni hivatalosan törvényellenes Oroszországban, olyan tevékenység, amiért az orosz Btk 348. paragrafusa szerint hét évig terjedő börtönbüntetés szabható ki. Meg azért is, mert az orosz elnök nagyon is megtalálta számítását ebben a cinkos hallgatásban. Az államnak zsoldosokat állítani annyi, mint megtakarítani a nyugdíjat meg a fizetést, amit mindenképp ki kellene fizetni ezeknek a katonáknak, ha reguláris hadseregben szolgálnak. És ez egyben azt is lehetővé teszi, hogy elrejtsék a halottakat. Marat mindezt a következőképpen magyarázza: "A tábornokok már kezdtek nyugtalankodni az esetleges veszteségek miatt. Honfitársaink ugyanis semmiképpen sem akarják elfogadni, hogy a háború olyan esemény, amelynek áldozatai vannak. Kellett valamilyen kompromisszumot keresni. Az egyik ilyen kompromisszum egyfajta – a harcokban részt vevő – párhuzamos struktúra kiépítése, amelynek a hadszíntéren való jelenlétét szükség esetén le lehet tagadni; a megoldásnak köszönhetően a hírközlő szervek továbbra is megnyugtató képeket közölhetnek, honfitársaink pedig újra büszkék lehetnek és boldogok, újra megtapsolhatják a Vörös téren a katonai díszszemlét, és megcsodálhatják a fegyveres erők potenciálját." Harmadszor pedig azért, mert a Wagner végül is "dzsókert” ajánlott Putyinnak. Más szóval az úgynevezett "hihető tagadás" lehetőségét, amivel élt is a Kreml, és semmilyen felelősséget sem vállalt a zsoldosok által elkövetett kilengésekért vagy azokért a hadműveletekért, amelyek balul ütöttek ki a hadszíntéren. Mintha csak ezt mondta volna: nekünk ehhez semmi közünk, és ha problémája van a Wagner-csoporttal, forduljon a csoport parancsnokaihoz! Ezért olyan ügyes ez a fortélyos megoldás. A Wagner ugyanis jogi személyként nem létezik, olyan fantomcég, amelynek a nyilvánosság előtt nincs vezetője, és amelynek tevékenységéért senki sem vállalja a felelősséget.
Pedig két férfi is áll a szervezet élén. Az első a szervezet alapítója és névadója: Dimitrij Utkin alezredes, másnéven: Wagner. Utkin valamikor a GRU, vagyis az orosz katonai hírszerzés kötelékében dolgozott, 2013-ban szerelt le. De már a rá következő évben maga köré gyűjti a különleges erők jó néhány veteránját, gyorsreagálású hadtestet alakít, hogy a hadtest – bekapcsolódva az Európa-barát kijevi hatóságok ellen indított háborúba – a szeparatista Donbász régióban célzott csapást mérjen az ellenségre. A zsoldoscsapat ekkor vette fel vezetője nevét. Aki a német zeneszerző után választotta ezt a nevet, meg persze a név által hordozott szimbólumrendszer se lehet idegen tőle. Dimitrij Utkin ugyanis nagy csodálója a III. Birodalomnak és különösképpen Hitlernek.
Egy európai, persze, nem tudja magában elfojtani a kérdést, hogyan lehetséges, hogy Hitler és a III. Birodalom ilyen hatással legyen olyan emberekre, akiknek szülei és nagyszülei a második világháborúban győzelmet arattak a nácik felett. És csakugyan: az orosz katonatisztek nácicsodálata paradoxonként is felfogható. A jelenség jórészt a pánszláv pogányság oroszországi térnyerésével magyarázható. A Wagner-csoport soraiban – legalábbis Marat szerint – a személyi állomány 30–40 százaléka híve a rodnoverije (kb. szláv újpogány hit) mozgalomnak; ez utóbbi a múlt század nyolcvanas éveiben született, és az etnikai kérdéseket illetően nagy hatással volt rá a német rasszista ideológia. A rodnoverek – ahogy hívják őket – a természet erőit imádják, és vissza akarnak találni a kereszténység előtti hithez, a nemzeti gyökerekhez, az orosz föld értékeihez. Antiszemiták és idegengyűlölők, emellett hívei az etnikai tisztaságnak meg a faji megkülönböztetésnek. De a hittérítők buzgalma nélkül. "Ami a többieket illeti – legyenek muszlimok, katolikusok vagy mint én, közömbösek, mindenki megmaradhatott annak, ami volt – állítja Marat. – Vallási szempontból nem akartak semmit ránk erőszakolni, nem kényszerítették ránk a meggyőződésüket." Ami mit sem változtat azon, hogy egyes rodnoverek, mint például Dimitrij Utkin, még csak nem is leplezi szélsőjobboldali és nyíltan náci beállítottságát. Marat elmeséli, hogy amikor alatta szolgált, saját szemével látta, hogy kolovrat, vagyis szláv horogkereszt meg szláv rovásírással valami szó volt a testére tetoválva. Wagner parancsnokon, egy nemrég készült fotó szerint, más tetoválások is voltak, mint például a győzelmet jelképező kettős jel, vagyis a náci SS emblémája, amit mindenki láthatott a nyakán. Az alkalmi katonák közül sokan magukévá tették ezt az ideológiát. Egyik Líbiában elesett zsoldos iPadjében a Mein Kampf is megvolt a virtuális könyvtárban. Még mindig Líbiában maradva, több iszlámellenes falfirkát találtak a Wagner-csoport által elfoglalt házak falain. De Dimitrij Utkin álneve is több kifejezést ihletett. A zsoldosok maguk közt "zenésznek" hívják egymást. A közösségi hálókon pedig azzal dicsekednek, hogy "zenekar" tagjai, és hogy a zenekart "zeneszerző" vezeti, és hogy a világ minden táján "koncerteznek". Ők ezen a nyelven mondják el, hogy részt vesznek a harcokban. A reklámvideójukon, a jobb felső sarokban, büszkén ki is teszik a német zeneszerző portréját.
Marat Gabidullin is előhozza könyvében ezt a zenei metaforát. Őnála Utkin Beethoven lesz. Hogy nehezebben lehessen felismerni, kiről van szó? Igaz, a könyv többi részében a szerző világosan megmondja, ki kicsoda. Gabidullin olyan parancsnokot állít elibénk, akitől rettegnek a "légiósok": Utkin hol hóbortos rajongó, hol rémületet keltő szörnyeteg. A csoportnak 2014-től, mindent összevéve jó tízezer harcos volt a tagja, köztük Marat; jelenleg ötezerre becsülik a Wagner-csoportban harcoló aktív zsoldosok számát, akik készen állnak arra, hogy Oroszország határain kívül a különböző hadműveleti területeken bevessék őket.
A Wagner-csoport másik kulcsfiguráját mindenki ismeri a kirohanásos felvételeiről, amiket manapság Ukrajna területéről rögzit: Jevgenyij Prigozsinnak hívják; Marat őt se nevezi meg nyíltan. Holott jól ismerték egymást; alighanem valami megegyezés lehet köztük, amiért az oligarcha – még Maratnak a csoportból való 2019-es távozása előtt – értékes szívességet tett neki.
Prigozsin 1960. június elsején született. Akárcsak Putyin, ő is szentpétervári, és ő is jól ki tudta használni a szovjet rendszer összeomlása utáni káoszt, hogy megcsinálja a szerencséjét. Így lett a volt bűnözőből Oroszország egyik leghatalmasabb embere; Prigozsin tipikus terméke annak a kétes hírű világnak, amelyben a biztonsági szolgálatok tagjai ugyanúgy megfordulnak, mint kémek, titkosügynökök, maffiózók és egyéb börtönviselt elemek. Prigozsin is többször megjárta a börtönt. Először 1981-ben, alig húszévesen, amikor a szovjet igazságszolgáltatás rablásért, csalásért és fiatalkorúak megrontásáért tizenhárom év fegyházra ítéli. Ez a tapasztalat letörölhetetlen bélyeget hagyott rajta. Amikor kilenc évvel később, elhagyja a büntetés-végrehajtó intézetet, a Szovjetunió már utolsókat rúgja. A kilencvenes években mindent elkövettek az orosz gazdaság talpra állítása érdekében, a sokkterápia nagy lehetőségekkel járt, és a lehetőségeket meg is tudta ragadni a gátlástalan vállalkozók új nemzedéke, az a nemzedék, amely habozás nélkül alkalmazott erős embereket a konkurencia félreállítására. Progozsin is gyorsan felismeri az üzleti lehetőségeket. És nem válogatós. Kaszinó vagy élelmiszeráruház, neki egykutya. Végül hot-dog üzletláncot alapít; ez volt a posztszovjet éra első fast foodja. Ezzel párhuzamosan több luxusintézményt is létesít, ahová szívesen járnak a szentpétervári politikai elit tagjai. Az első, a Sztaraja Tamozsna, vagyis a Régi Vámház 1996-tól látja vendégül a szentpétervári polgármesterhez, Anatolij Szobcsakhoz közel álló köröket. Szobcsak egyik hű tanácsadóját is gyakran magával hozza, egy bizonyos Vlagyimir Putyint. Abban az időben általában kamcsatkai ráksaláta vagy kaviárral töltött orosz palacsinta mellett tárgyalták a legzsírosabb szerződéseket és pecsételték meg a legtartósabb barátságokat. Amikor fontos ügyfél érkezik, Prigozsin ragaszkodik hozzá, hogy személyesen szolgálja ki a vendéget. Sokan hálásak az ilyen megtiszteltetésért. Felbuzdulva az üzleti sikeren, Prigozsin gyors egymásutánban még négy méregdrága intézményt alapít. A párizsi uszályhajó-éttermek mintájára 1998-ban nyitja meg a New Islandet. Egy évre rá, 1999-ben, ez a hajóétterem lesz Putyin kedvenc kantinja, miután nemrég nevezték ki az Orosz Államszövetség ideiglenes elnökének. 2001 nyarán itt ünnepli majd a születésnapját, sőt, rangos külföldi vendégeket is meghív ide, ahogyan meghívta például Jacques Chiracot. 2002-ben pedig George W. Bush amerikai elnökkel vacsorázik a hajón.
Azt beszélik, ma – a hadsereg magas rangú tisztjeinek támogatásával – a Wagner-csoport akcióit finanszírozza. 2020-tól már Európában is elfogatóparancs van ellene, mégpedig "a Wagner-csoport líbiai tevékenysége" miatt. Azzal vádolják, hogy Líbiában veszélyeztette a békét, a stabilitást meg a közbiztonságot. Jóllehet egyre több a bizonyíték mind a kibertérben, mind a Közel-Keleten és Afrikában végzett destabilizáló tevékenységére, a milliárdos igyekszik lényegtelennek feltüntetni szerepét, és tagadja, hogy bármiféle köze volna szerte a világon egyes paramilitáris alakulatok tevékenységéhez. Ráadásul úgy szervezte vállalkozáshálózatát, hogy jogilag egyetlen céget sem lehet vele összefüggésbe hozni.
Prigozsin Marat könyvében is kísért, legalábbis a sorok között, a szerzőnek azonban eszébe se jut, hogy őszintén beszéljen erről az ördögi figuráról. "Kizárólag olyan dolgokról beszélek, amit bizonyítani is tudok, olyan emberekről például, akikkel ugyan kapcsolatban álltam, de ezt igazolni nem tudom, inkább hallgatok." Nyilván, hogy az esetleges pereket elkerülje. Meg azt is, hogy bosszút álljanak rajta, amiért túl őszintén beszélt erről-arról. Ezekről a főkolomposokról tehát nem sok szó esik, Marat azonban annál szabadabban és részletesebben beszél arról, hogy milyen utat járt be a Wagner-csoporton belül, amit ő nemes egyszerűséggel csak századnak nevez.
Ezért a századért ment harcolni Ukrajnába vagy Szíriába. Marat Gabidullin a Wagner-csoportban szolgált, és jól szolgálta a Wagner-csoportot. Számos – csak a csoporton belül adható – kitüntetést kapott, de a különböző hadműveletekben tanúsított magatartásáért az orosz államtól is kapott hivatalos kitüntetéseket. De ezeket mindig titokban adták át neki. Olyan jutalmak voltak ezek, amelyeknek kapcsán sohase mondhatta meg az igazat. Éveken át kellett hazudnia, nem árulhatta el, milyen küldetéssel bízták meg, milyen hadszíntéren vetették be, és kikkel került kapcsolatba. Hazudnia kellett, hogy megmaradhasson abban a szervezetben, amely úgy próbálta előléptetésekkel elkápráztatni a deklasszálódott, tengő-lengő férfiakat, hogy közben ágyútöltelékké degradálta őket. Mint elpazarolt puskagolyót, úgy áldozták fel őket a Kreml geopolitikai ambícióinak oltárán. Ők voltak Marat bajtársai, akiknek emléke előtt azzal tiszteleg, hogy titokban tartott tevékenységükről lerántja a fátylat. Mint mondja, voltak hősök is közöttük. Minden szempontból rendes fickók voltak, megérdemlik, hogy végre megírják róluk az igazságot, és hogy vége legyen a cinkos hallgatásnak, amellyel rejtegetni próbálják ezt a titkos hadsereget.
Marat alapvetően morális alapon is azonosulni tudott a Wagner-csoport tevékenységével. Az Iszlám Állam elleni harcot például kifejezetten helyesnek ítélte meg. Társairól és a Wagner harcosairól általánosságban úgy ír, mint jó ügyért harcoló, "rendes" emberekről. Magáról az orosz–ukrán konfliktusról nem sokat ír a könyvében, ugyanis testvérháborúként hivatkozik a fegyveres konfliktusra, melyet mélyen elítél, és teljesen értelmetlennek tart (2019-ig volt tagja a "szervezetnek").