Könyvmoly

[George Bailey]

Douglas Murray: Európa furcsa halála



"Mutass csak egy új dolgot, amit Mohamed hozott, és nem látsz, csak gonoszságot és embertelenséget, mint például a parancsát, hogy a hitet, amiről prédikál, karddal terjesszék.”

Az európai jövőképért aggódó ember kötelező olvasmánya.

Kisebb eltérésekkel, de Nyugat-Európa összes országában ugyanaz a történet játszódott le. A második világháború után minden ország megengedte, majd bátorította a külföldi munkások bejövetelét. Az 1950-től 1960-ig tartó időszakban többek között Nyugat-Németországban, Svédországban, Hollandiában és Belgiumban mindenhol ugyanazt a receptet használták: "vendégmunkásokkal" töltötték fel a munkaerő-piaci üres helyeket. A Németországban "gastarbeiter"-ként ismert séma kezdett átterjedni más, hasonló országokra is. A német piacra főként török munkások érkeztek, akiknek száma 1961-ben, a török-német foglalkoztatási egyezmény után jelentősen megnövekedett. Törökországból persze mentek Hollandiába és Belgiumba is, de ezek az országok az észak-afrikai volt gyarmatok lakói számára szolgáltak célállomásként. A folyamat egyrészt a munkaerőhiány csökkentése miatt indult (elsősorban az alacsony képzettséget igénylő szektorokban), másrészt pedig a gyarmatok felszámolása okán. A 19. században Franciaország Észak-Afrikában, míg Nagy-Britannia az indiai szubkontinensen kezdett gyarmatosítani. A dekolonizáció után az itt élő korábbi állampolgárok (Algéria esetében éppen francia állampolgárok) úgy érezték, hogy jár nekik valami, legalább annyi, hogy vendégmunkások lehessenek. A "Birodalom visszavág" koncepciója azt sejteti, hogy elkerülhetetlen, vagy talán még igazságos is az, hogy a 20. században ezek az emberek viszonozzák a szívességet; bár nem hódítóként, hanem állampolgárokként jöttek ezekbe az országokba.
Minden európai kormány a britekhez hasonlóan félreértette a helyzetet, hiszen azt képzelték, hogy a vendégmunkások átmenetileg tartózkodnak ott, dolguk végeztével hazamennek. Úgy tűnt, a kontinens vezetőit meglepte, hogy a vendégek a letelepedés mellett döntöttek, hozni akarták családjukat is, akiknek segítség kellett, a gyerekeknek például iskolákra volt szükségük. Miután ily módon gyökeret eresztettek, még kevesebb esély nyílt a hazamenetelükre. Még ha erős is volt a honvágy, a Nyugat által biztosított életszínvonal miatt sokkal több ember maradt, mint amennyi visszatért otthonába. Bár Európa ínséges időszakban tárta ki kapuit, fogalma sem volt arról, hogy még így is, ebben a leharcolt állapotban mennyire vonzó lehet a világ más tájain élők számára
Bár voltak különbségek a háború utáni bevándorlás folyamatában, minden európai ország megtapasztalhatta a rövid távú politika hosszú távú következményeit. Ezeknek az országoknak folyamatosan lépést kellett tartaniuk a jelenséggel, így futtában kellett nagy ívű politikai döntéseket meghozniuk. És a vita természete minden évtizedben változott. Ahogy az 1950-es előrejelzésekről bebizonyosodtak, hogy nem pontosak, úgy az ezt követő összes többiről is. Az elvárt és a valós számok közötti óriási különbség tátongott minden országban. És az európai lakosság szeme teljesen mást látott, mint amit a kormányzati statisztika mondott.
Murray könyve pesszimista, mert szerinte a folyamat már visszafordíthatatlan. Ahogy írja, az évszázad közepén, Kína még mindig Kína lesz, India India marad, miként Oroszország és Kelet Európa is megmarad annak, ami volt. De Nyugat Európa már sosem lesz olyan, mint régen. Mert igazából a migráció, bevándorlás, de nevezzük inkább a nevén: népvándorlás során az Európába beözönlő muzulmán embertömeg nem asszimilálódik és nem lehet őket integrálni. Az a teória is megdőlt, hogy a befogadottak országon belüli munkájuk során a befizetéseikkel, illetve a fogyasztásuk révén többlet bevételt jelentenek a befogadó országnak. Épp ellenkezőleg. Minden ilyen tagállamban elindult az elszegényedés.
Mielőtt fasisztának kiáltanánk ki a szerzőt, le kell szögeznem: nem az. Nem akarja aknazárral és géppuskatűzzel elzárni a vándorok útját. Ám volna néhány ésszerű javaslata:
1. Az indító oldalon (Törökország, Líbia, Marokkó) berendezni menekülttáborokat, és ott elbírálni a bevándorlási kérelmeket; a valódi üldözötteket beengedni, a gazdasági bevándorlókat pedig nem. Határozottan megakadályozni az embercsempészetet, és ezt propagálni, hogy híre is menjen.
2. A menedék ne egész életre szóljon, hanem a menedékkérőre leselkedő veszély elmúltáig.
3. A vallási fanatikus irányzatok képviselőit (szalafita mullahok) semmi szín alatt nem szabad beengedni, illetve ha bejutottak, azonnal el kell őket távolítani.
Murray felveti azt a kérdést, amivel az interneten csak nem túl régen kezdtek foglalkozni (és nem túl sokan): vajon a muszlim tömegeket miért nem azok a közel-keleti országok fogadják be, amelyekben ezeknek a tömegeknek a világnézete semmiféle feszültségre, összetűzésre ne adna okot? A kérdés költői. Ezek a gazdag muszlim országuk maguk teljes nyíltsággal megválaszolták a kérdést: nincs szükségük a tanulatlan tömegekre, nem akarnak rájuk költeni. Maximum, mint Szaúd-Arábia, svédországi mecsetek építését támogatja nagy lelkesedéssel.
Megoldás? Nos, az nincs. A politikai elit úgy tűnik, továbbra is homokba dugja a fejét, a mainstream média a partnerük ebben. A nyilvánvaló kimondása helyett, a "tolerancia", a "sokszínűség” és a politikai korrektség jegyében azokat támadják, akik fel mernek szólalni a radikális iszlám térhódítása és a bevándorlás okozta problémák ellen. Márpedig a bevándorlók maradnak, párhuzamos társadalmak alakulnak ki, az iszlám közösségek létszáma és ereje növekszik…


Douglas Murray - Háború a Nyugat ellen



A nyugati civilizáció támadás alatt áll. Az egész világot jobbá tévő vívmányait lekicsinylik vagy egyenesen letagadják, nagy történelmi alakjait sárba tiporják, művészeti alkotásait cenzúrázzák. A kíméletlen támadást ráadásul nem a nyugati értékekkel élesen szembenálló autoriter rezsimek indították, hanem azok, akik a legtöbbet profitálnak az alapvető nyugati értékekből: a szólásszabadságból, a törvény előtti egyenlőségből, a nemi és faji megkülönböztetés elutasításából. A könyv megmutatja, hogyan harapódzott el a nyugati világban az új faji őrület; hogyan próbálja a lassan vallássá váló identitáspolitika rasszizmus vádjával eltörölni a felvilágosodás meghatározó gondolkodóinak életművét, miközben fittyet hány Karl Marx antiszemitizmusára, és hogyan száműzik a nyugati művészek nagy alkotásait kulturális kisajátításra hivatkozva.
Az idiotizmus az egyetemekről indult, de rohamléptekben tökéletesen beette magát mindenhová, a hivatalokba, a kormányzati szervekbe, a minisztériumokba, a gazdaságba, a nagy cégek humánpolitikájába, marketingjébe és mindennapi gyakorlatába, az egészségügybe, a kultúrába, az egyházakba, mindenhová.
Az idiotizmus egyik példája: Shakespeare meg az irodalom színejava. Hány nem fehérbőrű szereplője van a drámáinak? Egyetlen egy! Az is micsoda? Gyilkos! Lemész hídba: Shakespeare strukturális rasszizmusát tudod ki és mi végezte legalaposabban? Nem fogod elhinni, de komolyan: a Globe Színház! Vagyis Shakespeare sem szalonképes manapság. Ahogyan egyébként Lord Byron, Coleridge, Huges, Orwell, Oscar Wilde, meg másik háromszáz író, költő sem. Mert hívei, haszonélvezői voltak a kolonizációnak, a gyarmatoknak, a rabszolgatartásnak. Ha nem ők, akkor a felmenőik.
A Nyugaton zajló szellemi polgárháborúnak pedig szörnyű ára van. Világszerte diktatúrák sora vádolja kárörvendve rasszizmussal és elnyomással a nyugati országokat, miközben elmondhatatlan atrocitásokat követnek el saját állampolgáraikkal szemben. Vegyük Törökország esetét.
Az Ottomán Birodalom a történelem egyik legnagyobb és leghosszabb ideig fennálló birodalma volt. Több mint hatszáz évig az ismert világ jelentős részét uralta, az iszlám vallást és kulturális eszméit erőltetve azokra, akiket kormányzása alá vont, és saját törvényei alapján büntette azokat, akik ellenálltak. Haderejével betört Délkelet-Európába, a Közel-Keletre és Észak-Afrikába, s csak az európai országok egyesített haderejének köszönhető, hogy 1683-ban a bécsi csata után a kontinens egésze nem került török uralom alá.
Az első világháború során a birodalom szétesett. Ám eközben elkövette a történelem egyik legrosszabb atrocitását és a 20. század első népirtását. Törökország anatóliai részén több mint egymillió örményt mészároltak le pár év alatt, kiirtva szinte a teljes lakosságot. Több százezer ember vált hontalanná. Öt évtizeddel a birodalom széthullása után, 1973-ban, Törökország megtámadott egy európai államot, Ciprust. Miután a sziget felét elfoglalták, a ciprusi görögök egy részét megölték, a többieket pedig elüldözték otthonaikból. Ciprus felét még ma is a törökök birtokolják, annak ellenére, hogy Törökország a NATO tagja, a sziget déli, görög része pedig az EU-hoz tartozik. Erre valaki talán azt mondaná, hogy Törökország a történelem során nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint bármelyik más nemzet a világon. Hiszen ki nem vett már részt népirtásban, s ki ne épített volna fel egy birodalmat, amely kétszer olyan hosszú ideig állt fenn, mint a Brit Birodalom, s ki nem támadott volna meg szuverén államokat az elmúlt évtizedekben? Ám nem ez a meglepő; hanem az, hogy ezen ügyek közül nagyon kevés kerül terítékre, így a törököknek csak nagyon ritkán kell bűnösnek érezniük magukat országuk történelemben betöltött szerepe miatt.
Részben azért lehet ez így, mert a kormány gondoskodik arról, hogy a helyzet így maradjon. Törökország világelső az újságírók bebörtönzésében, ennek oka pedig nem más, mint hogy az ország büntető törvénykönyvének 301. cikkelye szerint a "török nemzet inzultálása" bűncselekménynek számít. Az örmény népirtás puszta megemlítése is törvényszegés, amelyért börtön jár. S bár a görög ciprusiak folyamatosan panaszt emelnek országuk északi részének megszállása miatt, ez a tény nem akadályozta meg a brit és más kormányokat Törökország EU-csatlakozásának támogatásában.
Talán nem meglepő, hogy a török kormány soha nem kért bocsánatot az Ottomán Birodalom tettei miatt. Mint ahogyan az sem, hogy az ország mind a mai napig törvényben tiltja, hogy bárki is szóba hozza a közelmúltban történt megszállásokat és tisztogatásokat. Az már viszont igazán megdöbbentő, hogy ezeket a dolgokat csak páran említik meg. Ha a történelem oktatásának az a célja ma Európában, hogy megakadályozzuk a történelem legrosszabb eseményeinek megismétlődését, akkor nem kellene feltennünk a kérdést, hogy még kiket kellene bevonnunk a tananyagba? Hogy még melyik nemzeteknek kellene szégyenkezniük a múlt miatt? És ha mások nemcsak támaszkodnak a nemzeti büszkeségükre, de még büntetik is az objektív történelmi kutatást, akkor a szokatlan mértékű bűntudat nem hozza Európát igen furcsa helyzetbe?
A helyzet ennél is rosszabb. Ha a múlt tetteiért szükségszerűen vezekelni kell, akkor mikor évülnek el ezek a bűnök? Kinek kell még bűnhődnie? A "birodalom visszavág” teória szerint Európának szenvednie kell, így a tömeges bevándorlás részben a történelmi gaztettek következménye, vagyis a kontinens most ez miatt bűnhődik. Ám, ha így is van, akkor a modern Törökországnak miért nem kell vezekelnie az imperializmus bűntettei miatt? Nem érdemelné meg akkor Törökország, hogy teljesen megváltoztassák? Ha igen, honnan kellene jönniük a bevándorlóknak? Nem kellene minden ezt ellenző törököt elhallgattatni, mondván, "rasszisták”? És mikor, ha egyáltalán, kellene leállítani ezt a folyamatot? De: ha a diverzitást a múltban bűnöket elkövető nemzetekre erőltetjük, akkor Szaúd-Arábia miért marad ki ebből? Irán miért nem vezekel, miért nem özönlenek oda bátran a kisebbségek? Minden ország, nép, vallás, faj és kultúra követett már el borzalmas tetteket, de mivel a legtöbben nem bűnhődnek ezért, miért ne gondoljunk arra, hogy ebben az egészben van valami Nyugat- és Európa-ellenes? A válaszok erre a kérdésre aggasztóak lehetnek.
A történelmi bűn koncepciója szerint a szégyenfoltot minden generáció megörökli az előzőtől. Néhány evangéliumi vers miatt a keresztények évszázadokon át hibáztatták a zsidókat. Egészen 1965-ig tartott ez, amikor is a pápa feloldozta őket e súly alól. De ezekben az esetekben a modern felfogás szerint a leszármazottak hibáztatása visszataszító. A zsidók esete azért aggasztó, mert ebből látszik, hogy a vendetta milyen sokáig eltarthat. A bűntudat pedig a modern európaiak esetében csak az utóbbi évtizedekben kezdődött. Ez a 20. század kórtana. Talán majd ez is eltart pár évezredig, mint a zsidók elleni vérvád. Mégis, Európa esetében nehéz látni, hogy miként mentesülhetünk a súly alól.
Először is azért, mert a legtöbb európai a jelek szerint szeretné, ha mindez folytatódna. A bűntudat, miként a francia filozófus, Pascal Bruckner írta La Tyrannie de la pénitence című könyvében, megmérgezte Nyugat-Európa morálját. Az emberek magukba szívják, mert szeretik: olyan ez nekik, mint a kábítószer. Felemeli és magasztossá teszi őket. Ahelyett, hogy csak saját magukért felelnének, és azokkal a kérdésekkel foglalkoznának, amelyekre tudják a választ, az élők és a holtak önjelölt képviselőivé váltak, a szörnyű múlt következményeinek viselőivé, s ezáltal az emberiség potenciális megváltóivá. A hétköznapi emberből így lesz valaki különleges.
Csak és kizárólag az európaiak és leszármazottaik hagyják, hogy történelmük legrosszabb pillanatai alapján ítéljék meg őket. Az egészet még gyászosabbá teszi, hogy ezzel együtt az európaiaknak minden más nemzetet a történelmük csúcspontja alapján kell értékelniük. Gyakran hallunk a spanyol inkvizícióról és a keresztes háborúkról, mint a vallásos extrémizmus mintapéldáiról, ezzel szemben az iszlámmal kapcsolatban Andalúzia és a neoplatonisták kerülnek elő. Ez a két dolog – hogy saját magunkat a legrosszabb, másokat pedig a legjobb pillanatok alapján ítélünk meg – kéz a kézben jár. Jól tanúsítja ez, hogy ami Nyugaton folyik, az nemcsak politikai, de pszichológiai probléma is.


Douglas Murray: A tömegek tébolya



Írjátok be  gugliba (fényképekre menjetek rá) pl. azt, hogy:
- fehér férfiak (vagy nők), és látni fogjátok, hogy legalább harmada, amit kiad vagy fekete lesz vagy ázsiai. Ellenben ha a fehér szót felcserélitek feketére vagy ázsiaira, 100%-ban a kereset dolgot adja ki.
- fehér heteró párok, és szintén látni fogjátok, hogy sok esetben épp az ellenkezőjét fogja kiadni. De írjátok be, hogy fekete/ázsiai meleg párok és meglátjátok a kettős mércét.

James Thurber 1933-ban jelentette meg The Day the Dam Broke (A nap, amikor átszakadt a gát) című írását, amelyben felidézte emlékeit 1913. március 12-éről, amikor egész város nekiállt futni. Thurber részletesen leírja, hogyan indult a híresztelés az Ohio államban található városban arról, hogy átszakadt a gát. Mint írja, dél körül "valaki hirtelen futni kezdett. Talán csak eszébe villant a feleségével való találkozás, amelyről borzasztóan elkésett.” Nemsokára valaki más is futásnak eredt, "talán egy magával nem bíró rikkancs. Aztán egy köpcös úriember fogott ügetésbe.” Tíz percen belül a főutcán a bolttól kezdve a törvényszékig mindenki futott. A hangosan kimondott, elharapott szavak lassan egy rémisztő mondattá álltak össze: Átszakadt a gát! Talán egy kistermetű idős néni, talán egy közlekedési rendőr vagy talán egy kisfiú mondta ki először; senki sem tudja, hogy ki volt az, és nincs is jelentősége. Hirtelenjében kétezer ember kezdett el fejvesztve menekülni. – Keletre! – kiabálták – Keletre! El a folyótól, a biztonság felé! – Keletre! Keletre! Keletre!
Miközben a város népessége egymáson átgázolva rohan kelet felé, senkinek sem jutott eszébe, hogy a gát olyan messze van a várostól, hogy a főutcáig egy csepp víz sem juthatna el. Senkinek sem tűnt fel a víz hiánya sem. A leggyorsabb lakók, akik több mérföld távolságra jutottak el a várostól, végül hazatértek, ahogy mindenki más is. Ahogy Thurber írja:
"A következő nap a város lakói úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, de szóba se került a dolog. Legalább két évnek kellett eltelnie, mire tréfálkozni lehetett a gát átszakadásával. És még most, húsz évvel később is vannak olyanok, akik azonnal elhallgatnak, ha szóba került a Nagy futás délutánja."

Nem beszélve arról az esetről (ez nem szerepel a könyvben), amikor a háború utáni években Az aranypolgár c. film sztárja és rendezője, Orson Welles, egy rádióműsorban (amit pár tíz millióan hallgattak, hisz a tévé még elég ritkaság volt) elhitette honfitársaival, hogy megjöttek az UFO-k. Amekkora tömeghisztéria kialakult az azutáni órákban Amerika utcáin, akkora szerintem nem volt 1940 tavaszának Franciaországában sem.

Manapság mintha társadalmunk folyamatosan futna, és folyamatosan rendkívüli szégyent kockáztatunk nemcsak saját viselkedésünk, hanem a másokkal való bánásmódunk miatt is. A gyűlölet és a morális ítélkezés minden egyes nap újabb alanyokat talál magának. Ez lehet egy csapat iskolásfiú, akik a rossz időben és a rossz helyen rossz sapkákat hordanak. Vagy bárki más. Ahogy arra Jon Ronson és a nyilvános megszégyenítéssel foglalkozók rámutattak, az internet a zaklatás és a megszégyenítés új formáinak meghatározóvá válását tette lehetővé a társadalmi aktivizmus álcája mögé rejtve. A megvádolható emberek keresése azért működik, mert ez a zaklatót jutalmazza. A közösségimédia-vállalatok ösztönzik ezt, mivel az üzleti modelljük része.
A  fekete közösségben jelenleg ideológiai polgárháború zajlik. A feketék a múltjukkal vannak elfoglalva, és a rabszolgaságról kiáltoznak. Más feketék a jövőjükre koncentrálnak. Az áldozatmentalitás és a győztesmentalitás összecsapásának vagyunk szemtanúi.
Murray a melegek, a nők, a börszínek és transzneműek témáján át világít rá világunk abnormális gondolkodásmódjára. Vagy legalábbis ezek megfogható megtestesüléseire.
Ha fehér vagy, ráadásul férfi, esetleg heteroszexuális, ne adj Isten, keresztény, akkor véged. Ott tartunk, ha valaki fehér, akkor genetikailag rasszista. Ha férfi, akkor alapból lenéz minden nőt. Ha meg heteroszexuális, akkor maradi.
Ám egy igencsak érdekes példával áll elő a melegek parádéját illetően (mindez egy meleg író tollából olvasható):
"Majdnem az összes napjainkban tartott meleg polgárjogi demonstráció kapcsán – és legfőképpen a világ számos pontján megrendezett Meleg Méltóság Meneteken – az egyenlőség követelése olyasmikkel kerül össze, amelyek pironkodásra késztetnek rengeteg homoszexuálist és heteroszexuálist. Semmi probléma nincs azzal, ha az emberek különleges szexuális szokásoknak hódolnak otthonukban, ám nem kell prűdnek lennünk ahhoz, hogy úgy érezzük, a különböző fétisöltözékekbe bújt vagy épp nem túlöltözött emberek tömege inkább hátrányosan érinti az általuk képviselt ügyet.
Ám a melegeket senki sem korlátozhatja – még önmaguk sem. Az egyenlőséget követelők között mindig lesznek olyanok, akik összekeverik az exhibicionizmust az aktivizmussal, és úgy érzik, senki sem szabad vagy egyenlő egészen addig, amíg nem öltözhetnek kiskutyának, és nem vezetheti őket pórázon a "gazdájuk” nyilvánosan."
 Az egyenlőség csupán jól hangzó ürügy, a szélsőségessé vált aktivizmus célja többletjogok, vezető pozíciók és ehhez kapcsolódó kvóták kivívása az áldozati lét hangsúlyozása által, és módszereinek megválasztásában alig különbözik a huszadik századi fasiszta rendszerektől. A Black Lives Matter ideológusainak logikája szerint Martin Luther King rasszista, hiszen olyan világról álmodott, ahol nem számít a bőrszín. Nekik számít. A rasszizmusra rasszizmussal válaszolnak, és széleskörű társadalmi támogatottságot élveznek. Amikor óriáscégek, vezető napilapok és Hollywood is partner a valóság, a történelem, ennélfogva a valódi egyenlőtlenségek problémájának meghamisításában, akkor nem is találunk egyhamar megoldást. Mindemellett érdekes, és valahol érthető is, hogy éppen a világ legszabadabb és legegyenlőbb országaiban, az Egyesült Államokban és a fejlett Nyugat-Európában a leghangosabbak az elnyomástól szenvedők hangjai, miközben a harmadik világban sok helyen továbbra is páros lábbal tiporják az emberi jogokat, etnikai és vallási alapú népirtások zajlanak, a nők másodrangú polgárok, a melegeket és transzokat pedig egyszerűen bűnözőknek tekintik, és szabadon meggyilkolhatják.
A könyvben nagyon jól össze vannak a mai világot uraló témák azok számára, akik a kritikai értelmiségi kategóriába esnek, vagyis szeretik mind a két oldalt meghallani, és elgondolkodni rajta. Murray nagyon jó gondolati síkokat vezet végig anélkül, hogy ezzel végigsértene másokat. Az a baj valóban a 21. századdal, hogy erőszakosan húz politika egy vonalat a közé, hogy mi a jó szerinte, és mi a rossz, és hogy mit is kell gondolnunk valójában egy adott témáról. Szerinte Kelet-Európa azért nem hódol be olyan könnyen eme új trendnek, mert az itt élőkben még mindig elevenen él azon idők emléke, amikor a Vasfüggöny idején bármilyen baromságot illetően fejet kellett hajtani, és nem kérnek megint ebből. Talán csak lehet némi pozitívumot meríteni a kommunista időkből is.

Akinek felkeltettem az érdeklődését Douglas Murray-vel szemben (és szimpatizálgat a nézeteivel), de nincs kedve a könyvei kiolvasására, rengeteg videót találni vele a youtube-on.
Amúgy ő ezt az irósdit nem főállásban űzi, ő haditudósító is (többek között Gázából is közvetített), politikai kommentátor és újságíró.