Könyvmoly

[George Bailey]

Zarifa Ghafari – Hannah Lucinda Smith: Zarifa  Egy nő harca a férfiak világában




Kabul egyike azoknak a helyeknek, amelyek megdobogtatják az ember szívét. Ezt nem azért mondom, mert Kabul az én városom – ez az objektív igazság. Rengeteg pártatlan ember igazat fog adni nekem. Fogj egy Közép-Ázsia-térképet, bökj a legközepére, és az ujjbegyed valahol Kabul közelében fog megállapodni. Kabul olyan messzire esik a tengertől, amennyire csak lehetséges a világnak ezen a részén; ez az elérhetetlenség szerves része a csáberejének. Csaknem két kilométerrel emelkedik a tengerszint fölé, és a Hindukus fenséges hegyláncai övezik. Északkeletre a Koh-e Ser Darvaza, az Oroszlánkapu-hegy emelkedik, melyet a régi városfal vág ketté, tégláiban állítólag emberi csontokkal. Délnyugatra a Koh-e-Qrough, keletre pedig a Koh-e-Paghman, becenevén „Kőöv” – ezek együttes erővel kapaszkodnak össze Kabul körül, vállvetve a külvilág ellen. Már ahhoz, hogy a hegykapukhoz eljusson az ember, nehéz terepen kell keresztülvágnia. Pakisztán felől, délkeleten át kell kelnie a legendás Haibar-hágón, egy olyan hegyvidéki térségen, ahol még a törzsi törvények uralkodnak. Nyugat felé az Iránnal közös határ nagy része könyörtelen sivatagokat szel át. Északra zöldellőbb a táj, de áldhatja a szerencséjét az, aki Türkmenisztánból, Tádzsikisztánból vagy Üzbegisztánból vízummal utazhat be Afganisztánba.
Mielőtt a háború tönkretette a hazámat, olyan hely volt, ahová ellátogattak a turisták, és legendás megállóhelynek számított az Indiába vezető hippiösvényen is. Ennek a korszaknak az utolsó hírmondói nyomokban még láthatók a Csirke utcán, ezen a régiségboltokkal tűzdelt álsétányon, amely a Kabul folyótól északra fut. Itt vásárolhatók szőnyegek beleszőtt géppuskamotívumokkal, viharvert bronz emléktárgyak, pompás ékszerek Északkelet-Afganisztán mészkő hegyeiből származó lazúrkő berakással, valamint régi képeslapok abból az időből, amikor Kabul jelentős város volt. Egy másik szűk utcába befordulva madárpiacra lel a látogató, tele díszes tollazatú foglyokkal és pávákkal, melyeket az afgánok dédelgetett házi kedvencekként tartanak. A városhatárt elhagyva rögtön ékkőszerű színekben pompázó drámai távlatokra nyílik kilátás. Családok piknikeznek a város határában fekvő Kargha-tározó csónakázótavánál, ahol árusok hada kínálja szekeréről a sor nakhodot, a pikáns csicseriborsó-levest. Tavasszal a cseresznyevirágok egész hegyoldalakat festenek rózsaszínre. Esténként fehér galambok szállnak le csapatostul a város kövezetére, mintha a semmiből kerülnének elő, és nyári éjszakákon kabócák zajától hangosak a külvárosok. Nappal a helybeliek tréfálkoznak és üzletelnek kásás kabuli hanghordozással, magánhangzóik örömtől vibrálnak.
Kabul a vonzerejét kevésbé a kényelmi szempontoknak köszönheti. A szemetet gyakran nem szállítják el, és a Kabul folyó már régóta kérges patakká száradt. A boltosok nem sokat adnak az ízlésességre, neoncégéreik rikító színpárosításai bántják a szemet, a kirakataik rendszerint piszkosak és kaotikusak. Ha egy cég vagy a tulajdonos igazolni akarja áruja minőségét, a "török" szót biggyeszti az üzlet neve elé – Törökországra úgy tekintenek, mint minden minőségi és divatos dolog forrására. A kisebb utak a külvárosokban még mindig kövezetlenek, és dízelmotorok szúrós füstje telepszik mindenre. A faluhelyről városba költözők gyakran kiteregetik a mosott ruhát az erkélyre, de gyorsan rájönnek, hogy mire megszáradna, a fehérre mosott ruha elszürkül.
Az embernek kicsit kutatnia kell, hogy rátaláljon Kabul szépségeire – ez is a bűverő része. Befogadni egy pillantás erejéig egy zimankós téli napon, amikor a napsugarak felszikráznak a hegycsúcsok haván. Meghallani a tébolyult elektromos zenében, amely a kalóz CD-ket árusító boltokból szűrődik ki, és az útpadkák mellől felharsanó kiáltásokban, ahol leterített kék ponyvákon a szivárvány minden színében játszó terményeiket kínálják a kabuliak: otthoni kiskertben termesztett burgonyát, hagymát, paradicsomot és borsót. Meglátni az ellentétekben – a méregdrága városi terepjárók mellett baktató csacsik nyergén átvetett élénk színű pokrócokban és a halványkék égre kirajzolódó paloták körvonalaiban: amott a Darulaman-palota, egy 20. századi király hivalkodása a város déli felében, de föléje magasodik Bala Hissar ősi erődje. A városból a hegyi úton kiautózó jutalma a városkép panorámája, amely fokozatosan bontakozik ki felfelé haladva. Nappal az odalent elterülő épületdzsungel úgy hat, mint egy élő mozaik; éjszaka olybá tűnnek a nagyváros fényei, mintha galaxist néznénk felülről. Visszatérve az utcákra, az egykor vibráló város maradványai, a hajdani Kabul emlékjelei akasztják meg a tekintetet: mívesen faragott márvány szökőkút, amelyben évtizedek óta nem bugyog fel a víz, egy falmozaik homlokzathoz tapadó utolsó darabkái, megvetemedett fakapu mögül felsejlő udvarház düledező váza, gyomoktól ostromlott bougainvillea a virágzás teljében, egy hajdan gondosan ápolt kert túlélője. Utcai fényképészek kapnak el valami lényegeset dobozos gépeikkel, amikor portrét készítenek. Állhat az illető bármilyen mozdulatlanul, mindig lesz kontúr körülötte, mint valami aura, az a bizonyos tökéletlenség, ami fenségessé teszi a képet.

Elevenen akarták elégetni, számtalan merénylet áldozata volt, az apját meggyilkolták, de megtörni nem tudták. Afganisztán első női polgármesterének, emberi jogi harcosának szívszorító és inspiráló vallomása.
A világ nyugati részén a feminizmus már a #metoo negyedik hullámánál tart, és fókuszában a keresztény-fundamentalista visszacsapás miatt egyre inkább a reprodukciós jogok állnak. A világ keleti részének egyes országaiban azonban, a muszlim-fundamentalista visszacsapás miatt a nőknek újra olyan első hullámos célokért kell küzdeniük, mint az otthonon kívüli munkavállalás, a tanulás, vagy éppenséggel a puszta közterületi tartózkodás, a szabad mozgás.
Zarifa könyve látlelet az aktuális afgán viszonyokról, életén keresztül ismerhetjük meg, hogy milyen sors vár a nőkre hazájában. Hároméves volt, amikor a tálibok kitiltották a lányokat az iskolákból, így ő is csak titokban folytathatta alapfokú tanulmányait. Hétéves korában megkezdődtek az amerikai légi csapások, majd a demokratizálási törekvések nyomán a lányok előtt új lehetőségek nyíltak meg. Amerika leghosszabb háborújának nem lett túl sok eredménye, de Zarifa Ghafari története nem születhetett volna meg nélküle.
Zarifa ebben a háborúban nőtt fel egy tanult, de konzervatív családban. Katonatiszt apja a családját "külön kis zászlóaljnak tekintette, akinek parancsokat lehet osztogatni", járhatott középiskolába, sőt egyetemre is. Az afgán kormánytól ösztöndíjat is kapott, amivel 16 évesen a pandzsábi egyetemen tanulhatott Indiában. Huszonnégy évesen lett a wardaki Maidan Shar polgármestere – az egyetlen női polgármester az országban. Hatszor követtek el merényletet ellene. Rádióműsoraival, személyes kiállásaival igyekezett felemelni a vidéki afgán nőket. Amikor a tálibok 2021-ben elfoglalták Kabult, az utolsó repülőjáratok egyikén sikerült elmenekülnie az országból. 
Zarifa könyve megdöbbentő memoár, amely páratlan betekintést nyújt Afganisztán véres közelmúltbeli évtizedeibe, és megpróbál inspirálóan hatni a nyugati nőkre (ambícióikat illetően), hogy miután hálát adnak az égnek, hogy abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy maguk formálhatják saját életüket, próbáljanak magasabbra törni, és ne csak olyan munkákat célozzanak meg, ami addig tart, míg a fiatalság és a vele járó szépség (pl. bármilyen csodálatra méltó is lenne egy légiutas-kisérői pálya, láttatok valaha egy 40 éven feletti stewardesst?  ).