Könyvmoly

[George Bailey]

Flesch István: Örmények, törökök, kurdok     Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország



Voltak Törökországban állomásozó németek, akik az örmények deportálások ellen harcoltak. Fennmaradt egy levél, amelyben Joseph Melchisedechian erzurumi örmény katolikus püspök mélyen meghatva fejezi ki háláját azért, hogy Scheubner-Richter, őt és híveit megmentette egy mészárlástól. Nevét imába foglalta, s őrangyalának tekinti őt – írta 1915. június 14-én. Az örménybarát Scheubner-Richter életútja később éles szélsőjobboldali politikai fordulatot vett. A rigai születésű katonatisztet a háború utolsó szakaszában a német hadsereg rigai sajtóhivatalának vezetőjévé nevezték ki, s az 1918 tavaszán indított nagy offenzíva idején őt is ott találjuk a Baltikumban nagy erőkkel támadó német csapatok soraiban. Az oroszok elleni harcokban tanúsított bátorságáért első osztályú vaskereszttel tüntették ki. A császári Németország összeomlása után csatlakozott a balti német szabadcsapatokhoz, majd 1920 márciusában részt vett a szociáldemokrata kormány elleni Kapp-puccsban. Ennek kudarca után Münchenbe menekült.
Októberben itt találkozott Hitlerrel. A továbbiakban a náci vezető külpolitikai tanácsadója és – kiterjedt kapcsolatai révén – egyben a párt "pénzszerzője" lett. A mozgalom anyagi támogatói közé sikerült felsorakoztatnia konzervatívokat és radikális jobboldaliakat, valamint gazdag orosz cári emigránsokat, akik a jövő emberének tartott Hitlertől remélték, hogy számukra kedvező hatást gyakorol a német politikára. Scheubner-Richter pénzügyi leleményessége tette lehetővé, hogy megvásárolhatták a Münchener Beobachter című újságot, amely Völkischer Beobachter címen az NSDAP hivatalos lapja lett. Ő egyengette Hitler útját Fritz Thyssenhez is. Az "acélbáró" Hitlert olyan időpontban kezdte anyagilag támogatni, amikor más nagyiparosok még nem óhajtottak vele közösséget vállalni.
Max Erwin von Scheubner-Richter 1923. november 9-én a puccsisták tüntető menetének élén, Hitler, Ludendorff és Göring oldalán vonult a müncheni Feldherrnhalléhoz. Az Odeonsplatzon kitört tűzharcban halálos lövés érte. Amikor földre rogyott, Hitler fel akarta emelni, de erőlködés közben melléje zuhant, s így a fegyvergolyók elsüvítettek a későbbi vezér és kancellár feje fölött… Hitler neki és a kudarcba fúlt puccskísérlet többi tizenöt "elesett hősének” ajánlotta a Mein Kampf első kötetét. Egyszer kijelentette: mindenki pótolható, csak egyvalaki nem: Scheubner-Richter… Neve megtalálható a náci mozgalom korai "vértanúinak” sorában.

Népirtás bűncselekményét követi el, aki azzal a szándékkal cselekszik, hogy teljesen vagy részben megsemmisítsen egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot, továbbá ha arra törekszik, hogy megöljön e csoporthoz tartozó személyeket, súlyos testi vagy lelki sérüléseket okozzon e csoport tagjainak, vagy e csoportot olyan életkörülmények közé kényszerítse, amelyek alkalmasak arra, hogy teljesen vagy részben előidézzék fizikai megsemmisülését.
"E meghatározás szerint – és e tekintetben egyértelműek a német diplomaták által az első világháború alatt megfogalmazott okmányok – az örmények elleni akciók kimerítik a genocídium klasszikus tényállását" – írja Wolfgang Gust. Az ENSZ aztán 1950-ben elfogadta az úgynevezett nürnbergi alapelveket is mint a nemzetközi jog egyik alapvetését. 1998 júniusában jóváhagyták az ENSZ Nemzetközi Büntető Törvényszékének felállítását, s e hosszú folyamat eredményeképpen lehetővé vált, hogy bíróság elé állítsák például a volt Jugoszlávia területén és Ruandában elkövetett népirtás tetteseit. A 2000 januárjában Stockholmban megtartott nemzetközi holokausztértekezleten felhívták a figyelmet arra, hogy a náci Németország kapitulációja óta még legkevesebb száz esetben történt népirtás. Genocídium áldozatává váltak tuszik, kurdok, bosnyákok, timoriak, indonéziai kínaiak, nemkülönben szudáni dinkák, nagák és nubák, az Amazonas mentén pedig tizenöt bennszülött törzset sújtott népirtás.

Ez a könyv részleteiben is felidézi annak a 1915. április 24-én kezdődő tragédiának a kezdetét, majd lefolyását, amely addig példátlan volt a modern Európa történelmében: nagyrészt szinte teljesen megsemmisült és maradványaiban szétszóródott Anatólia legősibb kultúrájú keresztény kisebbsége, amelynek tagjait nem sokkal korábban a konstantinápolyi szultánok kegyesen még leghűségesebb alattvalóikként részesítették legmagasabb dicséretben.
A Mustafa Kemal Atatürk vezette nemzeti mozgalom a korábbi ifjútörök elemek támogatásával 1920‒22 során befejezett ténnyé tette az örményekkel, görögökkel és asszír keresztényekkel szembeni etnikai tisztogatást és kitelepítést. Az 1923 júliusi lausanne-i békeszerződés idején már csak alig néhány örmény volt Törökország területén. A szerződés örményekről említést se tett, és amnesztiát adott az 1914 és 1922 között elkövetett politikai bűncselekmények elkövetőinek, a feledés homályát borítva a török nemzetállam homogén etnikai bázisát megalapozó bűnténynek (ő maga abban az időben Gallipolinál harcolt).
Flesch István könyve feltárja az örmény emlékezetben "nagy tragédia" vagy "katasztrófa" néven megőrzött megrendítő emberpusztulás előzményeit, történelmi-társadalmi rugóit. Bemutatja továbbá azoknak az éles nemzetközi és törökországi vitáknak az alakulását is, amelyek az akkori események értelmezése, megnevezése és minősítése körül mindmáig zajlanak, s amelyek nemcsak tudósokat, történészeket és turkológusokat állítanak szembe egymással, hanem nemritkán az ankarai kormányt és törvényhozást más országok, főleg Nyugat-Európa parlamentjeivel is.
Míg az 1930-as években fél Európa ellenezte "A Musza Dagh negyven napja" megfilmesitését (pl. Franciaország jelezte, hogy ha ezt Hollywood meglépi, akkor a francia mozik többet semmilyen MGM produkciót nem fognak vetiteni), azóta nagy változás állt be a világban és vele együtt Törökországban is e tabu ledöntését illetően.
Az Európa kulturális fővárosa rendezvény keretében egy teljes éven át, 2011. január elejéig volt megtekinthető Isztambulban egy kiállítás, amely bemutatta az ősi világváros örmény építőmestereinek munkáit. Szám szerint negyven építész száz alkotását, világhírű mesterműveket, palotákat, különböző más épületeket, iskolákat, kaszárnyákat. A látogatót hang- és képkíséret segítségével vezették végig, és valóságos művészettörténeti sétára hívták Isztambul kelet–nyugati és észak–déli tengelye mentén. A lenyűgöző szépségű épületek többsége, amellyel így találkozhatott, talán már korábbról is ismert lehetett számára. De ezeket az alkotásokat azelőtt itt soha nem úgy mutatták be, nem úgy beszéltek róluk, mint a megsemmisített törökországi örmény élet kőből emelt tanúiról. Mert a "nagy tragédia” után a török társadalom emlékezetéből mindent száműztek, amit csak az örmény kultúra létrehozott. Az örmény építészek azonban örökre ott hagyták a kezük nyomát szeretett városukon. Ők voltak Konstantinápoly, azaz Isztambul korszerűsítésének úttörői – csakhogy ezt így eddig soha nem mondták ki Törökországban. A titkot azonban most "elárulták" ezzel a kiállítással, amelyet a Hrant Dink (egy meggyilkolt örmény újságíró) Alapítvány az isztambuli Kortárs Művészetek Múzeumával és az Építészek Szövetségével közösen rendezett. A címe ez volt: "Isztambul örmény építészei a nyugatosodás időszakában." Vagy ahogy egy újságíró a maga számára lefordította: Isztambul örmény arca – kiállítás az oszmánok építőmestereiről.
De hát miért is oly nehéz még ma is nyíltan beszélni minden török számára 1915-ről? Ez vonatkozik azokra is, akik csak nemrégiben tudták meg, vagy akik titokban tartották, hogy családjuk örmény gyökerű. Sibylle Thelen magyarázata azzal kezdődik, hogy 1915-öt csak néhány évtized választotta el a második világháború kitörésétől. De ami akkor történt – emberéletek tömeges elpusztítása, kultúrjavak és műemlékek megsemmisítése, az emberiesség általános leértékelődése, főként azonban a holokauszt – háttérbe szorította az első világháború állami bűncselekményeit. Európa 1945-ben romokban hevert, és Németország, de a többi állam is az újjáépítéssel volt elfoglalva. A németek is csak lassan mutatkoztak késznek arra – folytatja a német turkológus –, hogy foglalkozzanak a rettenetes történtekkel. Először le kellett küzdeniük ellenérzésüket, aztán meg kellett tanulniuk, hogy miként járjanak el, s el kellett fogadniuk és meg kellett érteniük, hogy mindez szükséges. Ez sok időt és lelkierőt igényelt. A szövetségi köztársaságban a folyamat hosszúra nyúlt, évtizedekig eltartott, és még ma sincs egyáltalán lezárva. A tudati változást fontos választóvonalak jelzik. Ilyen feltűnő cezúra volt Richard von Weizsäcker államfő 1985. május 8-án a szövetségi gyűlésben elmondott beszéde. Az elnök a feltétel nélküli kapitulációt az eddigitől eltérő szemlélettel világította meg.
Ez a beszéd hozzásegítette a németeket ahhoz, hogy mai kollektív emlékezetükben május 8-át már ne a totális vereség, hanem a hitleri diktatúra alól történt felszabadítás napjaként őrizzék. "Nem arról van szó, hogy leküzdjük a történelmet. Ez egyáltalán nem lehetséges. Hiszen a történelmet nem lehet utólag megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni. Aki azonban nem akar tudomást venni a múltról, az vak lesz a jelenkorral szemben, és aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az ismét fogékony lesz veszélyes új fertőzésekre. A zsidó nép emlékezik, és mindig is emlékezni fog. Emberek vagyunk, ezért keressük a megbékélést” – jelentette ki Weizsäcker, és idézett egy zsidó bölcsességet: "A megváltás titka az emlékezés."
Szociálpszichológusok szerint egy társadalomnak időre van szüksége ahhoz, hogy a lakosság széles rétegei valóban szembenézzenek az adott ország történelmi bűneivel. Ez eltart legalább egy nemzedékig, de attól függően, hogy a múlt feldolgozása milyen társadalmi-politikai körülmények között megy végbe, országonként lehetnek nagy eltérések is. Így válik érthetővé a szembeötlően nagy időbeni késedelem Törökország esetében. A szembesülés elmaradásának, a múlt elhallgatásának hosszú évtizedei a fiatal köztársaság talpra állításának áldozatos rohammunkájával indultak. A kemalista kultúrforradalom Atatürk 1938 végén bekövetkezett halála után rideg egypárti kormányzássá merevedett. A következő években pedig, már a második világháborúban, İnönü elnök az "aktív semlegesség” jegyében igyekezett elkerülni minden háborús kockázatot, nehogy a világégés lángjai átcsaphassanak országára, s megsemmisítsék a kemalista köztársaság vívmányait. Ezért diplomáciájában óvatos kötéltáncot járva egyensúlyozott a szövetségesek és a tengelyhatalmak között. A belső helyzetet vaskézzel tartotta ellenőrzése alatt. Az örmények legfeljebb csak abban az értelemben kerültek szóba, hogy a többi nem muzulmán kisebbséghez hasonlóan rájuk is kiszabtak különadót, az ankarai propaganda pedig figyelmeztetett arra, hogy a Sztálingrád felé győzedelmesen előrenyomuló német hadsereggel együttműködnek örmény nacionalisták.
Amikor pedig a háború után öt évvel, 1950-ben először tarthattak demokratikus választásokat több párt részvételével, a hidegháborúban már kiváltképp éreztette hatását a Szovjetunió szomszédsága. Törökország a koreai háború idején, 1952-ben tagja lett a NATO-nak. Az ENSZ-csapatok keretében katonai alakulatot küldött a távol-keleti országba, és a harcokban érzékeny emberveszteséget szenvedett. A súlyos nemzetközi feszültség közepette Törökország a Nyugat egyik legfontosabb hídfőállásának számított a térségben. Ezért a múltat otthon nem volt ildomos feszegetni zavarba ejtő kérdésekkel. Ez akkoriban egyaránt megfelelt a szövetségesek és a török kormány igényeinek. Nemzetközi figyelem pedig még azután sem irányult tartósan 1915-re, hogy az ASALA örmény terrorszervezet a hetvenes és a nyolcvanas években a világ minden táján bosszúból sorozatban gyilkolt meg török diplomatákat. A kegyetlen merényletek megrázták az európai közvéleményt, a halált hozó robbantások füstje azonban éppen a lényeget takarta el, annak széles körű megismerését és megértését, hogy valójában mi is kezdődött és ment végbe azokban a feledésre ítélt tragikus években.